Berzeviczy Albert: Vetsey István emlékezete (Budapest, 1901)
Vetsey István emlékezete. A magyar tornászat fiatal fájáról az idők vihara egyik virágzó, gyümölcshozó ágát a másik után töri le. Java korában vesztettük el nevelő tornászatunk megalapítóját, leglelkesültebb apostolát , a feledhetetlen Matolay Eleket. Alig egy évtizede, hogy sírba hanyatlott a testben, lélekben egyaránt erős Bockelberg Ernő, akit idegenből hoztunk ide és aki a magyar tornászok körében chauvinista magyarrá lett. Tavaly elköltözött sorainkból az, akit mindnyájan vezérül tiszteltünk, barátként szerettünk, testvérként megsirattunk , a mi kedves Versey Istvánunk. Úgy látszik, a sors azt akarja, hogy közös ügyünk szolgálatában, közös czélunk követésében, az egyetértés, a közös kötelességérzet, és közös buzgalom összefűző kötelékeihez még egy másik is járuljon : a fájdalom, a kegyelet, a visszaemlékezés közössége, amely szintén összébb fűz, szintén hozzájárul ahhoz, hogy jobban értsük meg egymást, amely fölmagasztalja, megszenteli ügyünket, mert arra int, hogy a gazdag múlthoz, melyet elvesztettünk, méltó legyen a jövő, melyet még ki kell küzdenünk. Bár a szenvedett veszteségek közül a legutolsót legélénkebben érezzük, bár sebeink közül az, amely legkevésbbé hegedt be, legjobban fáj, mégsem gyűltünk össze ma gyászolni és keseregni erre a helyre. Eljöttünk, hogy lelkünket fölemeljük a visszaemlékezés szárnyain, hogy erőt merítsünk a nemes példaadásból, melyet Verseynk élete tár elénk, hogy itt, hol délczeg alakját annyiszor láttuk a maga életteljes valóságában soraink élére állani, meghajtsuk zászlónkat emléke előtt s az elismerés babérjával, mely elől életében nemes szerénységgel tért ki, halála után legalább képét koszorúzzuk meg. Mikor a múlt év nyarának végén a nemzeti tornaegylet tagjai hirét vették, hogy, a mitől, fájdalom, rég kellett félnünk, de a minek gondolatához hozzászokni nem tudtunk, nem akartunk, csakugyan bekövetkezett : Vetsey Istvánt elvesztettük, gyászunk s kegyeletünk egyenlőségteljesebb kifejezései mellett — melyekhez versengve járultak hozzá a testvéregyletek — elhatároztuk, hogy feledhetetlen alelnökünk s barátunk képét lefestettük egyletünk számára hálánk jeléül, s az egymást fölváltó tornásznemzedékek állandó emlékezéséül és buzdításául. Deák Ebner Lajos festőművész és tanár úr, a boldogultnak meghitt barátja, önzetlen készséggel vállalkozott a nehéz feladatra .