Voinovich Géza: Petőfi összes költeményei 1. (Budapest, 1921)

Zsengék

pipáján melengeti dermedt ujjait. A kép illustratio e vershez. Most már derülten néz vissza kiállott szenvedéseire. Ez a diák-kori sajátsága mindig megmaradt. Szeberényi beszéli: «Ha baj érte, első pillanatban nagyon nehezen viselte, levert, szótlan, ingerlékeny volt , de a másik perczben baját nevette s maga magát is kigúnyolta.« VÉDEGYLETI DAL. S a király, a honiak atyja, Mint valóban jó atyánk, Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk. (Pest.) Ez időben alakult meg Kossuth izgatására az Iparvédegylet, azon czéllal, hogy a magyar emberek csakis honi kelméből készült ruhát viseljenek. E mozgalmat Bajza és Garay is meg­énekelték. Petőfi mindig magyarban járt ; «virágos fekete tafotából varratott attilát — írja Jókai — s bokában zsinóros, gombos pantalonnal egészíté ki» ; carbonari köpönyeget viselt, bogrács alakú kalapot, melyet a 48-iki márcziusi napokban calabriai váltott föl, miről messze hátra lengő veres toll hajlott alá. BATTHYÁNYI ÉS KÁROLYI GRÓFNÉK. Van-e szebb láncz a világon, Mint mely minket összefűz? Bűvös karikába gyüjte Minket a szent honfitűz. Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet : Nagyszerűen üljük e föl— Támadási innepet ! Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok ; Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint Sötétül napja, avvagy fölragyog. Örömkönyüim, oh ti gyér vendégek Mi nálunk a hű honfiszem felett ! Ha föl nem törtök most a telt kebelből, Édes terhétől szivem megreped. Millió és millió száj És egyetlen hang legyen, Mely kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen : «Elfogadjuk, bármi durva, A­mit a hon méhe szül ; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kívül ! » És ne szóljon áldozatról, Lemondásról senki sem ; Kötelesség ! mit az ember Hon jóllétéért teszen. 154

Next