Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 9. (1944)
Hankiss János: A finnugor néprokonság napjára
lünk, amely az ősökkel közvetlenül összeköt és amelyet nem rághat el sem az idő vasfoga, sem az idegen patkányok, megértjük, mit jelent a népi kultúra kincse. Megértjük, hogy az nemcsak folkloristáknak, filológusoknak szakszerű öröme, hanem anteuszi erőforrás, amely fenn északon népek életét mentette meg s ma a harctéren drótakadálynál, lángsövénynél erősebben védi a Kalevala termőföldjét. És most mégis felkiáltunk: »Van magyar Kalevala!« — nem, sajnos nem az Arany János kereste naiv eposz, hanem Vikár Béla Kalevala-fordítása, ez a magyar remekmű, a legbiztosabb híd, amely bennünket finn és észt testvéreinkkel összeköt, — és minden magyar népdal, ballada, rigmus és közmondás, a magyar néphagyomány kincse, amelyben nyelvünkön kívül, rokonságunk legfőbb biztosítékai is rejlenek. És tanulság az a népműveltség, amely a Kalevalára és egyben az európai műveltségre épül, amely Finnország erejét megalapozta. Bár tudnók utánozni ezen a legutánozhatóbb és legfontosabb ponton a finn példát! A negyedik nagy tanulság: a nemzeti egység látványa. — Tudjuk, hogy ezt finn testvéreink sem kapták ingyen. Punilla egyik előadásában megmutatta, milyen nehéz és kínos volt ennek az egységnek útja, különösen a század első negyedében. De a haza veszélye létrehozta az egységet, kimosta a szívekből az ott forrongó bosszúvágyat és haragot, úgy megtisztította a nemzet lelkét, mint a tragédia kathorzásra a nézők lelkeit. Ez az egység elfeledteti a szociális rétegeződést, amely itt is megvan, a műveltség lépcsőfokait, amelyeket a pompás népművelés sem emelhet teljesen egy szintre, a vérmérsékletek és hangulatok különbségeit, hiszen az ember mindenütt ember. Az ünnep hamarosan véget ér és visszatérünk a munka helyére, s a gondok felhőfödele ismét összezárul a fejünk felett. Azaz, hogy most nem zárul össze olyan szorosan, mint eddig. Beléje fúródik, hogy ekként szétfeszítse, a harcban-munkában egyaránt nagy, akultúrájában tiszta és következetes, a nemzeti erők összefogásán sikeresen túlesett rokonnépek példája. Ez a példa, ez a sokszoros tanulság az ünnepi kalács, amit erről a szerény születésnapi asztalról, ebből a háborús ünnepi beszédből is magunkkal viszünk. S a tanulságon túl van még valamink: az az érzés, hogy Istennek terve kell, hogy legyen a mi népeinkkel, amelyeket ennyi megpróbáltatás savaiban edzett erőssé. És a kilométerek ezrei, háborúk vérözönei, embercsinálta nehézségek útvesztői nem akadályozhatnak meg bennünket abban, hogy ne lássuk, ne tiszteljük és ne szeressük egymást. S ez a csodálatos és tökéletes szeretet talán az egyetlen realitás, amely az európai káosz lassan bontakozó és szilárduló magvából ma is látható. Hogy a többi népek nem látják? De látja az Isten és látjuk mi, akik ünnepi egymásraborulásunkban is Európát építjük.