Voinovich Géza: Az angol irodalom története - Kultúra és tudomány (1926)
MÁSODIK RÉSZ : ÚJ-KOR - III. könyv. A XIX. század - I. Költészet
156 MOORE. benyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és üdeség. Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron. 2. A szabadság énekesei : Moore Shelley, Byron. Thomas Moore (1779—1852) a természetnek csak hímes köntösében gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor lefesti a Bermuda-szigeteknek, ahol hivatalnokoskodott, buja tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját hazájának, Írországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza, melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Írország egész történetét. Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty 1847-ben, distichonokban, elegikus hangon ; Petőfi 1848-ban mint a honszerelem hymnusát ; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében, Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét, így: Eszünkbe jusson, hol veszett el Hősink utója, legjava, Mind, mind !s ápolt fényes reményünk, Sírjokba szállván, elhalt.