Munkácsi Bernát: Budenz József emlékezete (1896)
Nincsen eszme, melyből földi létünk küzdelmeihez több lelki erőt meríthetnénk, mely nagyobb megnyugvással és bővebb vigasztalással békíthetne ki bennünket sorsunkkal, mint ama bizonyosságé, hogy nem minden alkotó része egyéniségünknek van szükségképen alávetve az enyészet rombolásainak. Az a nagy törvénye a természeti világnak, hogy nem veszhet el az erő, örök igazságképen érvényesül a szellemi élet birodalmában is. A tudás, melyet elménk munkája kifejtett s a vele napfényre derített igazságok megmérhetetlen hosszú lánczolatban válnak új tudásnak s új igazságoknak rendületlen alapjává. A lelkesedés lángja, mely keblünkben él, ezrek és milliók szívében gyújthat hasonló érzelmeket s dicső tettek mozgató eleme gyanánt fennen loboghat akkor is, midőn porhüvelyünknek utolsó atomja is eloszlott. S szintígy maradandó tükrei egyéniségünknek az akaraterőnktől s cselekvési képességünktől létre hívott alkotások is, melyek létünket hirdetik, midőn nevünk is elszállott már az élők emlékezetéből. Igen, van élet túl a síron is s nemcsak a hit sejtelmes érzetével, hanem az igaz meggyőződés erejével írhatja föl az ember sírhelyei bejáratára a vallás halálmegvető, büszke jelszavát: «föltámadunk»! S van igazságszolgáltatás is. Csak valónknak földi anyagán gyakorolja egyént és tekintetet nem ismerő uralmát a «mors omnia sequat» rideg végzete; de a halál fölött diadalmaskodó szellemi élet minőségét és értékét az egyén és szerzett