Kritika 2. (1964)
1964 / 12. szám - KRITIKA - FILOZÓFIA, TUDOMÁNY - Fekete Sándor: Spira György Széchenyije
kamaszhitek kora volt az, amikor ezer illúzióval telve, a nagy 48 mintájára buzgólkodtunk az új magyar forradalmon, s mintegy személyes ellenségünknek éreztük 1848 Széchenyijét. A történelmet csak könyvekből ismertük, azokból is hiányosan. Azóta a könyvekké dermedt holt történelem tanulságainál fontosabbakká váltak a közben átélt eleven történelem leckéi, amelyet megtanítottak egyre s másra, nem utolsósorban arra, hogy a történetírás tudomány, s nem ugyanaz a feladata, mint a plakátoknak vagy röpcéduláknak. Mint tudománynak állást kell foglalnia a küzdő felek valamelyike mellett, s ha forradalmi tudomány, ez esetben Kossuth és Petőfi, a szabadságharc vállalása mellett kell kiállnia, de nem nézheti Széchenyit csak Kossuth vagy éppen Petőfi szemével, nem ítélhet róla csak ellenfeleinek indulataival. Petőfi és Kossuth igazságainak vállalása nem jelentheti a harc közben annak idején elkerülhetetlenül kialakult ellenszenvek és gyűlölködések vállalását is. Ami persze fordított irányban is igaz: bizonyos szellemtörténészek Széchenyi imádatát egyebek közt az is elfogadhatatlanná teszi, hogy száz év távlatából higgadt nyugalommal öklendezik ki Petőfi és Kossuth ellen mindazt, amit annak idején a harc hevében érzett és gondolt (általuk alaposan félremagyarázott) eszményképük. Spira könyvének épp abban van a nagy érdeme, hogy a marxista történetírás „Kossuth-párti” vonalát továbbra is megőrizve épp a legkritikusabb időszak keretei közt rajzol minden eddiginél tárgyilagosabb képet Széchenyiről, tényekkel igazolja, hogy a nagy reformer cselekvően járult hozzá március győzelméhez. Lényegesen igazít ezzel azon a képen, amelyet a legkülönbözőbb oldalról és szándékkal a valóságtól eltérőre festettek, úgy állítva be Széchenyit, mint aki kezdettől fogva ellenezte Kossuth márciusi politikáját. Imponáló adatgazdagsággal bizonyítja be Spira, hogy Kossuth korábban leghevesebb ellenfele ezekben a sorsdöntő márciusi napokban milyen sokat és milyen hatékonyan cselekszik a forradalom érdekében. Meggyőzően mutatja meg azt is, mi vezethette a Kelet Népe szerzőjét e váratlan fordulatnak látszó kiállásra: „ . . . Széchenyi most úgy ítélheti meg a helyzetet, hogyha a nemesség az ellenforradalom útjára lép, akkor az ország semmiképpen sem kerülheti el az általa mindig legfőbb veszélynek vallott véres polgárháborút, s mindenképpen elesik az általa évtizedek óta hirdetett legfőbb cél, a polgári átalakulás lehetőségétől, ebben az esetben tehát az ország kétségkívül teljes romlásának nézhet elébe, ha viszont a nemesség ezen a választásra kényszerítő fordulóponton a forradalom, az általa eddig elképzelhetetlennek tartott, most azonban az ő szeme előtt is reális lehetőségként megcsillanó vértelen, s a nemességnek egyenesen vezető szerepet kínáló forradalom mellett foglal állást, akkor — jóllehet egészen bizonyosnak nem tekinthető — legalább esély, s nem csekély esély van «arra, hogy Magyarország egy szebb jövőnek megy elbe». Nem kevésbé részletesen, szinte napról napra követi Spira azt az utat is, amelyen Széchenyi a márciusi bizakodástól az augusztusi-szeptemberi összeomlásig jut el. S mintegy drámai záróképként villantja fel a döblingi foglyot is, aki utolsó nagy tettével újra a nemzet haladásának úttörőjévé válik. S ha most teljes elismeréssel adózva a szerző szándékának és eredményének, s egyetértve az eddigi kritikák méltató megállapításaival, néhány aggályomnak adok hangot, kérem az olvasót, ne mérje a sorok számával a „dicsérő” és a „levágó” részeket e bírálatban. Ha a mégoly vázlatos kifejtés kedvéért aránytalanul hosszú is a most következő kritikai szakasz, ez is csak azt jelenti, hogy Spira új könyvét a marxista történetírás egyik legjelentősebb művének tartom, amelyhez méltatlan lenne a bírálat „taktikai adagolása”. Nyilván az igazságtevés lendülete is okozza, hogy Spira egészében „pozitívabb” képet ad Széchenyiről, mint amilyennek a tények mutatják. Kifogásolom ezt, de eszem ágában sincs néhány centivel kisebbre szabatni Széchenyi nagyságát. Épp ellenkezőleg: véleményem szerint Spira saját maga keresztezi önnön szándékait, amikor itt-ott leegyszerűsíti Széchenyi belső ellentéteit, amelyek - már csak alkatánál fogva is - sohasem oldódtak fel teljesen. Vegyünk néhány példát. Spira idézi Széchenyinek a Naplóban is rögzített szavait, amelyek az 1848-i törvénykönyv szentesítésekor hangzottak el, s amelyekben így ad igazat Batthyánynak és Kossuthnak: „Én sejtelemkép írtam csak a Hitelben: / Magyarország »lesz«! Ti az egészet valósítjátok . . .” Spira így, három ponttal fejezi be az országgyűlésen mondott szavakat. De a Naplóban, amelyet idéz, ezek után egy felkiáltómajd kérdőjel következik! Hű bizonyságaként annak, hogy az országgyűlési jelenet hatása alatt bizakodó Széchenyit estére, amikor Naplója mellé ült, újra elfogták a kételyek ... Ez a kettősség mindvégig megfigyelhető nála. S bármilyen jelentéktelen ügy egy kérdőjel elhagyása, a filológiailag különben oly gondos Spira részéről ez is akaratlan megnyilvánulása a kép egyszerűsítésének, az ellentétek tompításának. Szekfű mértéktelenül eltúlozza Széchenyi és Kossuth ellentétét, de őt kiigazítva, Spira megint egyszerűsít egy árnyalattal. Szekfű szerint Széchenyi „a minisztertanács üléseiről Kossuth magatartása miatt állandó felindulásban szokott távozni”. Spira szerint Szekfű megfeledkezik arról, hogy „ez csak az április közepével kezdődő időszakban” van így, s akkor sem egészen egyértelműen. A Napló szerint viszont Széchenyi már március 28-án felindul azon, hogy Kossuth (ahogy ő véli) a szerencsére akarja építeni a politikát, s ott is hagyja a minisztertanács ülését. S a „K” elleni megjegyzések bizony nem hiányoznak április első felében sem. Spira bebizonyítja, hogy Széchenyi kezdetben nem számolt az udvar ellenforradalmi kísérleteivel. Ugyanakkor viszont buzgón segédkezett a fegyvergyártásban, s ezért Spira meg is dicséri . . . „Így lesz Széchenyi ezekben a napokban egyik első szervezője ig