Kritika 6. (1968)
1968 / 2. szám - SZEMLE
jelentkező életérzést legpontosabban az emlékek kik a madaraknak is prédikáltak. ”E bölcsesség, Sártallóról című rapszodikus menetű kompo- e kései nyugalom, úgy hisszük, még tartalmas tíció fejezi ki: „Úgy megyek át a zajongó világ „őszikéket” ígérgen, s hogy sérelmeimet nem viszem fegyve (Magvető, 1967) ról, s csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, I Pomogáts Béla Goda Gábor: Volt egyszer egy család A legtöbb kritika a pesti polgárvilág atmoszférájának pontos, részleteiben is hiteles megelevenítését, az aprólékosan finom lélekrajzot, valamint a gúnyolódó hajlamot tartja a legjellemzőbbnek Goda Gábor írásművészetére. E megállapítás azzal a fönntartással érvényes az író új kötetére, hogy gyermekkori emlékeinek idézése közben a gúny finom iróniává szelídült, s bizony néha ezt is elnyomja egyfajta érzelgősség, amit már Goda előző művében, a Magányos utazásban is bosszankodva tapasztalhattunk. Goda szóban forgó kötete olyan anekdoták sorozata, amelyeket csak a szereplők azonossága és még inkább a bohém szellemű, zsidó származású értelmiségi család otthonának sajátos légköre fűz össze. Az író gyermekkori megfigyeléseinek tartalmi anyaga ugyan nem egészen eredeti, a helyzetek és figurák — a gyermekszerelem, a részeges házmester, a praktikus szakácsnő, a kókler, a torz gondolkodású tanár, a szegénység és jólét ellentéte — ismerősnek tűnik előző olvasmányainkból, és Goda bizony jelentősen újat semmilyen vonatkozásban nem tud ezekről mondani; de könnyed, csípősen finom elbeszélésmódjának segítségével egyszerre idézi föl a századelő ismert légkörét és fűszerezi ezt egy különc viselkedésű, a kor polgári normáit semmibe vevő, gyakran — de mindig mélyen emberi okokból — meghökkentő viselkedésű család furcsa gondolkodásmódjával. A könyv erős hangulati hatása irányítja a figyelmet a történetek mögött rejlő — mondjuk úgy — eszmei mondanivalóra is; a kötet hangulatát ugyanis éles cezúra vágja ketté. Míg első kétharmadában a „boldog békeévek” könnyed légköre uralkodik, melyben a család életében előforduló kisebb-nagyobb zavarok szinte erőfeszítés nélkül oldódnak meg, az utolsó — az író családjának a Tanácsköztársaság bukását követő groteszk menekülési kísérletéről szóló részt viszont a félelem, a rettegés, az erőszak légköre tölti ki. Az első elbeszéléseket az a Goda Gábor írta, akit Füst Milán két évtizeddel ezelőtt úgy jellemzett, hogy a legszívesebben mosoly alá rejti haragját, és „nem is háborodik fel soha, nem rázza meg a világ hetvenhét oszlopát”, s többnyire tartózkodik mindattól „ami iszonyatos, ami megható vagy felháborító, ami monumentális, vagy megrázóan undorító hatást tett rá”. Eleinte az elbeszélések arról szólnak, hogy a család nem törődik az adóvégrehajtóval, a háborúval, külső szemlélő marad a forradalmakban is. A bukás pillanatában azonban a politikai eseményeket rendkívüli érzékenységgel megítélő apa megérzi, hogy eljött a szorongások időszaka, amikor a Tanácsköztársaság iránti puszta rokonszenv is elég — megtetőzve persze zsidó származásával — az üldöztetéshez. És az író itt hirtelen hangot vált, a csevegést háttérbe szorítja a rémségidézés, az író mélységes undora a vérengzésektől, kegyetlenkedésektől, a „böllérbicska” szellemétől. Amit Goda Gábor a fehérterror hangulatáról elmond, és ahogy ezt a későbbi zsidóüldözésekkel összekapcsolja, az — sajnos — történelmileg hiteles. Ám könyvének lapjain ő maga figyelmeztet rá, hogy mindannak, ami 19-ben történt, mély gyökerei vannak népünk múltjának alakulásában, és éppen ezért érezzük hamisnak az első rész idilli légkörét. Egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Goda Gábor tökéletesen tisztában van azzal, mennyire nem felel meg a valóságnak a „boldog békeévek” legendája, mégis ezt sugallja az a könnyedség, ahogy a „család” túlteszi magát a polgári jólétét veszélyeztető különböző eseményeken. Emberileg természetesen tökéletesen érthető az a meleg rokonszenv, ahogy az író családtagjainak és különösen apjának — az irodalomtörténetből ismert Goda Gézának — arcképét a különböző történetek segítségével megrajzolja; csakhogy az emlékidézésnek az a hangulathatásokra építő módszere, amit Goda Gábor ezúttal alkalmaz, olyan rendkívül nagy feszültséget teremt a „boldog békeévek” és a fehérterror légköre között, amelyben eszményivé válik az apa világszemléletének egésze, és szinte teljesen elsikkad a mögötte rejtőző 56