Kritika 2. (1973)
1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Kelemen János: Mi a strukturalizmus?
generatív grammatika — gyökeres fordulatot hozva — nem a leltárszerűen meglevő, készen adott morfológiai, szintaktikai és szemantikai struktúrákat, hanem létrehozásuk elvét állapítja meg, vagyis azokat a véges számú rekurzív szabályokat igyekszik rögzíteni, melyek segítségével végtelen számú mondatot hozhatunk létre („generálhatunk”), melyek tehát lehetséges struktúrák végtelen együttesét jellemzik (így mód nyílik a nyelv produktív természetének magyarázatára). Ma már a generatív grammatikával is „baj van”, s egy olyan filozófiai fundáltságú nyelvelmélet alapján, mint a beszédaktusokat (locutionary act) elemző Austiné, egészen új kép van kialakulóban a nyelvről. Tágabb és szűkebb strukturalizmus Mi a tágabb és a szűkebb értelemben vett strukturalizmus megkülönböztetésének kritériuma? E megkülönböztetés — mint talán már a föntebbiekből is kitűnik — nem a módszerként és ideológiaként értelmezett strukturalizmus mesterséges szétválasztását foglalja magában. Ha Hankiss a strukturalizmusban (mint láttuk, egy igen tágan értelmezett strukturalizmusban) bizonyos módszertani elvek filozófiailag közömbös együttesét látja’, akkor Novák másképpen ugyan, de szintén elválasztja egymástól a „módszert” és a „filozófiát”, mondván, hogy a strukturalizmus mint filozófia elvetendő, de mint módszer alkalmazható, mégpedig „a formális elemzés szintjén”. Ebből — Novák akarata ellenére — a tartalom és a forma szétválasztása következik. Nem arról van szó, hogy a strukturalizmus mint módszer termékeny (egy lehatárolt szférában), hanem arról, hogy termékeny az a strukturális szemléletmód, melyet a különféle strukturalizmusok is képviselnek, s melynek finomításához hozzájárultak. Ez a strukturális szemléletmód azonban érvényre juthat a valóság legkülönbözőbb területeinek tanulmányozásában, így — ha műalkotásokról van szó — a tartalom és a forma összefüggéseinek elemzésében is. A „tartalmat”, a „jelentést” mindig jelek meghatározott struktúrája hordozza, így a tartalomhoz másképpen nem is juthatunk közelebb, mint annak a strukturális elemzésnek a segítségével, mely feltárja a jelentéssel bíró struktúra szerveződésének elveit. A tágabban értelmezett strukturalizmus a társadalomtudományok fejlődésének, tudománnyá válásának belső logikájából és bizonyos — a századforduló korszakáig visszanyúló — világnézeti szükségletekből fakad. A társadalomtudományok sajátos helyzetéből adódó problémákra (specifikus szubjektum-objektum viszony stb.) itt nem kívánok kitérni, a számtalan tényező közül csak a következőket említeném. A nyelvészet, a szociológia, az etnológia, és a pszichológia nagyjából egyidőben jutott el odáig, hogy a felgyülemlett empirikus tényanyaggal a korábbi módszerek birtokában már nem tudott megbirkózni. Ahhoz, hogy egyáltalán racionális formában legyen előttük vizsgálódásaik tárgya, meg kellett azt konstruálniuk, előzetesen megrostálva, osztályozva, sémák szerint elrendezve a tények kaotikus halmazát (pontosan ennek felel meg a saussure-i langue fogalom vagy a „társadalmi tény” durkheimi fogalma). Egy adott fokon a tudomány tárgyának természetéből következik tehát, hogy a figyelem a jelenségek konkrétegyedi meghatározottságairól az összefüggésekre, a különböző aspektusokból tekintett homológiákra és izomorfiákra, egyszóval a strukturális mozzanatokra terelődik. Hankissnak teljesen igaza van abban, hogy a jelzett tudományokat messze megelőzve Marx közelítette meg először ilyen módon a társadalmi jelenségeket. A strukturális megközelítés a tudományos kutatás egyik lépcsőfokává és egyik kritériumává válik nála. Ahhoz, hogy a politikai gazdaságtan után a többi társadalom- és humántudomány, melyet a századfordulón jórészt még a polgári filozófiák befolyásoltak, szintén lépést tegyen ebbe az irányba, a tudományfejlődés logikáján túl szükség volt az individuum hagyományos polgári mítoszának feladására. Az individuum helyzetének a modern kapitalizmus szerkezetében megfigyelhető változásai olyan világnézeti szükségleteket teremtettek, melyekre a polgári filozófia antipszichologista fordulata felett. A századforduló platonizáló tendenciái (Brentano, Meinong, Frege, Russel, Husserl) jelzik a szubjektum felszámolásának kezdetét, hogy a folyamat a platonizmus közjátéka után a nyelv logikai analízisében teljesedjék ki (Bécsi Kör). A művészetekben (legérzékelhetőbb módon talán a regényben) ugyancsak végbement a filozófia antipszichologista fordulatához hasonló folyamat. A tágabban értelmezett strukturalizmus ennek az intellektuális éghajlatnak a gyümölcse, s annyi áramlata van, ahány színben játszik az új filozófiai horizont. Jellemzője, hogy a társadalmi és emberi jelenségek leírására a strukturális elemzés és a modellálás különféle módszereit dolgozta ki, melyek egyre inkább hasznosítják a matematika, a matematikai statisztika, a kibernetika, az információelmélet, a szemiotika stb. eredményeit. Ezek a módszerek a valóság egyes részterületeinek feltárásában bizonyos szintig — az absztrakció meghatározott fokán — jól működnek, s egyetlen tudomány sem lehet meg nélkülük, főleg a kutatás előkészítő szakaszában. Elégtelenségük (mely a mögöttes filozófiai alap következménye) akkor mutatkozik meg, amikor az adott területet egy olyan összképbe kell illeszteni, melytől a konkrét vizsgálat során jogosan eltekinthetünk. Az összképhez, a konkrét totalitás dialektikus helyreállításához hiányzik a megfelelő társadalom-, ember- és történelemfelfogás. A tudományfilozófiai iskolák — mint láttuk — antipszichologista beállítottságuk következtében elvetették a szubjektumról mint magába zárt bensőségről szóló tudománytalan felfogást, de „a gyereket is kiöntötték a kádból”: a valóság összefüggéstelen részterületekre esett szét, melyeket nem foglal egységbe az ember, mint a praxis és a történelem valóságos szubjektuma — melyekről leválik a természet- és társadalomformáló emberi tevékenység, mint a szubjektum és objektum dialektikájának a kulcsa. A polgári filozófia az új körülményekre, melyek kihúzták a talajt a szubjektivisztikus felfogások alól, új mítosszal válaszolt. Ezért az a tény, hogy a valóság minden szintjén működnek strukturális törvények, nem jogosít fel arra, hogy ne lássuk: a struktúrakutatás követelményeire hivatkozó polgári irányzatok a „strukturalizmust” különféle ideológiai célok szolgálatába állítják (esetenként a történelmi és a dialektikus gondolkodás alternatívájaként kínálva fel). „Módszer” és „filozófia” tehát már a tágan értelmezett strukturalizmus esetében sem egykönnyen választható szét. Mindenesetre a strukturális elemzés olyan technikáival van itt dolgunk, melyek hasznosításától egyetlen marxista tudós sem zárkózhat el, feltéve, ha figyelembe veszi azt, amit Marx a „speciális tárgy speciális logikájának” nevez. A szó tulajdonképpeni értelmében vett strukturalizmus viszont eleve sajátos filozófiává növeszti a maga módszertani elveit: egy egész ember- és társadalomkoncepciót épít a klasszikus strukturalista nyelvészet elméleti alapzatára, melyet ez az alapzat nem lesre. Amikor Lévi-Strauss követői nyelvészeti fogalmakkal írják le a társadalmi élet legkülönbözőbb területeit, azt a felfogást érvényesítik, hogy a társadalom minden részrendszere nyelvi rendszerként működik, s ezzel nyilvánvalóan vétenek a „speciális tárgy speciális logikája” ellen. Következtetések A mondottakból nem következik, hogy akár a szűkebb értelemben vett strukturalizmusban is ne lennének tudományosan elfogadható mozzanatok. Ezeket akkor ragadhatjuk meg, ha megállapítjuk, valóságosan meddig terjeszthetők a nyelvi analógiák. Bence György és Kis János helyesen mutatott rá, hogy csak azok az objektivációs rendszerek mutatják a nyelv mintájára működő törvényszerűségeket, melyekben a nem kumulatív fejlődés típusa uralkodik. (Kis János—Bence György: A strukturalista elemzés határai, Kritika 1969 szeptember—október.) Ezzel magyarázható, hogy Lévi-Strauss éppen a rokonsági struktúrák vizsgálatában érhetett el valóságos eredményeket. Nyilvánvaló nyelvi analógiák fedezhetők fel azokban az objektivációs szférákban is, melyekben előtérben áll a jelszerűség, a szimbolikus viselkedés különböző formáiban, a mítoszalkotásban, a művészetekben stb. Ha megállapítjuk, hogy természetesen itt is óvatosnak kell lenni a nyelvészeti módszerek túlzott kiterjesztésével szemben, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a strukturalizmus nyelvi hiposztatációival szembeni védelemként magán a strukturalizmuson belül indult fejlődésnek az a tudomány, mely a verbális és nem verbális jelrendszerek általános s pusztán nyelvi sémákkal le nem írható törvényszerűségeinek tanulmányozására hivatott, a szemiotika. A különféle strukturalizmusok által kidolgozott strukturális elemzések elsősorban akkor számíthatnak sikerre, amikor a valóság különböző szintjeinek az összevetése a feladat. A művészet területén ez azt jelenti, hogy nagy anyagok vizsgálatakor, műfajok, műalkotástípusok jellemzésekor hasznosíthatók a strukturalista módszerek. Ilyen esetekben a társadalmi élet más nagy struktúráival vetjük össze a műalkotások tipikus struktúráit (példa az alap és felépítmény viszonyának marxi elemzése, mely tipikusan strukturális törvényekben fogalmazódik meg). Mindez módot ad a műalkotások társadalmi és ideológiai meghatározottságának sokoldalúbb értelmezésére. Lucien Goldmann e gondolat jegyében bizonyította be, hogy az általa kidolgozott „genetikus strukturalizmusnak” a tartalom vizsgálatában is van mondanivalója, sőt elsősorban a tartalmi, mintsem a formális elemzés szintjén működik. Ha az irodalmi műben elkülönítjük a nyelvi kifejezés, a kompozíció, a műbe kerülő valóságmozzanatok s végül az egész művet átszövő értékek, értékítéletek szintjét, akkor vitáznék Nováknak azzal a megállapításával, hogy a „strukturalista elemzés” (én inkább „strukturális elemzést” mondanék) egyedüli létjogosultsága a formális elemzés. Novák ehhez hozzáteszi, hogy a többi szint vizsgálatára van már tudományunk: a marxista esztétika. Teljesen egyetértek, de úgy vélem, problematikus az a szétválasztás, hogy egyik oldalról van a strukturalizmus (ez működik a formális elemzés szintjén), másik oldalról pedig van az esztétika az összes többi probléma vizsgálatára. A formális elemzés vajon nem tartozik a marxista esztétika hatókörébe? S fordítva: a mű jelentéssíkja vajon nem strukturált? A magam részéről (többek között a föntebb mondottak alapján) a tartalom és forma egységeként felfogott mű vizsgálatának egyik állomásaként fogom fel a strukturális elemzést. A strukturalizmus módszereinek és a strukturális megközelítési módnak persze megvan a határa, s ez szintén az előbbiekből következik. Nem véletlen ugyanis az, amire Hankiss utal, nevezetesen az, hogy a strukturalizmus néhány „briliáns” elemzésen kívül eddig nem sokat produkált a konkrét műelemzések területén, s inkább a poétikai kutatásokban jeleskedett (ehhez hozzátenném a retorikai kutatásokat is). Ez egybevág azzal, hogy inkább a „nagy anyagok” elrendezését, tipológiáját tekinthetjük a kutatás „strukturalista” szakaszának. A műalkotások sajátos egyedi minőségének a megragadása már többet kíván (ismét nem véletlen, hogy a művészet területén leginkább a folklorealkotások vizsgálatában bizonyult hasznosnak a strukturalizmus, ahogy a különböző tudományok között is leginkább az etnológiában hódított tért, leszámítva persze a nyelvészetet). Novák néhány megjegyzése — mely bizonyára csak pontatlan fogalmazás eredménye — ellentmond a nyelvfilozófia, a nyelvtudomány és a szemiotika immár elemi megállapításainak. Sajnos ezek a pontatlan megfogalmazások érvelésének centrumát képezik. (Ilyen a nyelvi jelek egyezményes voltára utaló mondata, amely a konvencionalizmus árnyékát idézi fel, figyelmen kívül hagyva, hogy a motiváltság és motiválatlanság dialektikája az egész nyelvet áthatja. De ilyenek a filmnyelvről tett megjegyzései is, melyek megvitatása természetesen más fórumokra tartozik.) A pontatlanság és felületesség rontja a strukturalista ideológiával folytatott marxista vita hitelét. Véleményem szerint Hankiss sem tett meg mindent a nézetek tisztázásáért, mivel nem különböztette meg a strukturalizmus különböző típusait, melyek pedig a módszerek és az ideológiák közötti összefüggéseknek esetenként más-más formáját mutatják. KELEMEN JÁNOS KRITIKA 8