Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Nemzeti Képtárunk tervéhez - Rideg Gábor: Új osztályt, vagy másik múzeumot?
szakembereinek kollektív tudását, tapasztalatát, a hatalmas kortárs művészeti dokumentációt, amit a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával évtizednyi ideje gyűjt és rendszerez. Kérdés, hogy kívánják-e igénybe venni az akadémiai művészettörténeti bizottság most alakult és a közeljövőben működni kezdő, kortárs művészettel foglalkozó albizottságának lehetséges tevékenységét. Ez az albizottság ugyanis — mint társadalmi fórum — a kortárs művészet és kritika fontos és időszerű problémáit érintő művészetelméleti munkára kíván koncentrálni, megpróbálja összehangolni a különböző kutatóhelyeken folyó, illetve folytatható művészetelméleti munkát. Nagyszerű lenne, ha az elkövetkezendő két évben a bizottság olyan témákra fordíthatna különös figyelmet (előkészítve szakmai vitájukat, esetleg kutatásukat is), amelyek hozzájárulhatnának a Galéria hatalmas munkájához. Az új állandó kiállítás, ezen belül a kortárs magyar képzőművészet első állandó jellegű országos bemutatása, amint azt a viták és várakozások már sok éve tanúsítják, közvéleményt foglalkoztató közügy, vagyis régen túlnőtt azon, hogy csak a tágabb szakma ügye legyen. Hinni merem, hogy a Magyar Nemzeti Galéria megtiszteli bizalmával a nem múzeumban dolgozó kollégákat is. A Várat bevenni, akár a művészet számára is, csak közös erővel lehet. ARADI NÓRA A Kritika novemberi számában, folytatva a júniusban kezdett vitát nemzeti képtárunk új tervezetéről, többek között Hárs Éva cikkét közölték. A Baranya megyei Múzeumok igazgatója írásában teljes joggal megvétózta a vidéki képzőművészeti gyűjtemények nevében a Galéria gyarapodási, gazdagodási szándékának egy meglehetősen különös módját. Ám azon túl, hogy egyetértek Hárs Éva hozzászólásának lényegével, osztom azt a nézetét is, hogy magáról a tervezetről, a konkrét művek tényleges elhelyezéséről alig-alig lehet vitatkozni. Miről lehet tehát akkor érdemben eszmét cserélni? Úgy vélem, elsősorban a tervezet néhány elméleti és szemléleti problémájáról. Hárs Éva ezek közül csupán egyet, számára a legsérelmesebbet, a Galéria gyűjteménygyarapításának tervezett módját emelte ki. Én most egy másik (az előbbivel jó néhány ponton összefüggő kérdéscsoportot szeretnék részletesebben kifejteni. Annál inkább, hiszen a Művészet című folyóirat hasábjain a Kritika nemzeti képtárvitájával párhuzamosan véleménycsere folyik a modern művészeti múzeum, s ezen belül a kortárs képzőművészeti múzeum feladatának, működésének néhány elméleti és gyakorlati kérdéséről. E vita anyagának ismeretében és tanulságainak felhasználásával a nemzeti képtár tervezetének a kortárs művészettel foglalkozó részéhez fűzök néhány gondolatot. A Galéria gyűjteményének határa egyik oldalon adott, a magyar művészet kezdete. A másik oldalon is meg kell keresni ezt az időhatárt (hiszen „térben” a magyar művészet átfogó bemutatása lenne a nemzeti képtár feladata), amely biztosítja egyúttal azt is, hogy valóban csak maradandó értékek kerüljenek be e reprezentatív gyűjteménybe. És itt elérkeztünk a művészettörténeti és a művészetkritikai megkülönböztetésszükségességének alapvető okához, nevezetesen, hogy a kortárs művészetben alakulóban, mozgásban levő esztétikai minőségeket kell értékelni, sokszor vitában alakuló esztétikai mértékekkel, így korántsem biztosítható az a szelekció, amely a gyűjtemény egy régebbi, történeti korszakot bemutató részében feltehetően már lezajlott, még kevésbé a tudományos igényű feldolgozás, a korszak adekvát bemutatásának alapfeltétele. (Bár ez a feltételezés a tervezet ismeretében sajnos nem is tűnik olyan indokoltnak, e terv szerint a történeti anyag feldolgozása, periodizálása korántsem megnyugtató. Vadas József a Kritika novemberi számában a legbántóbb terminológiai fogyatékosságokat szóvá is teszi.) Hubay Miklós októberi írásának egyik gondolatával szintén azt támasztja alá, hogy egy olyan jellegű intézmény, mint a Nemzeti Galéria, nem vállalkozhat közvetlen kritikai feladatokra, hiszen a közönség számára valóban a legjobb esetben is csupán zavarba ejtő volna, ha „a szocialista realizmus értelmezésének bírálatához a bemutatott anyag segítségével” (idézet a tervezetből) kívánnának módot adni. Meszszemenően igaza van Hubaynak, amikor ezt a szándékot a következőkkel utasítja vissza: „A negatív példák, ha olykor mégoly hatásos ízlésnevelők is — érzésem szerint —, nem helyénvalók a nemzeti képtárban. Ilyen rangú művészeti intézménynél egy mű kiállítása erőteljes igent jelent a mű abszolút értéke mellett. Levetkőzött hibákat tegyünk itt közszemlére? Nem is valószínű, hogy a látogató közönség minden tagja olyan beavatott lesz, hogy észreveszi a kiállítók kacsintását.” Nem szólva arról, hogy a tervezetből számomra az sem lett világos, hogy a Galéria illetékesei egyrészt mit tekintenek e tárgykörben negatív és mit pozitív példának, továbbá a szocialista realizmus mely értelmezésének bírálatához kívánnak módot nyújtani: a stíluskategóriaként vagy netán a többféle stílust integráló módszerként, alkotói magatartásként értelmezetthez? Úgy hiszem, nem ártana ezt is tisztázni. Ez a művészettörténeti fórum jelleg természetesen nem jelenti, hogy — abszurd példát említve — a XX. századi vagy a felszabadulás utáni művészetet szabad volna kirekeszteni a Galériából, sőt kívánatos, hogy a korszak minden maradandó értéke helyet kapjon a gyűjteményben. De ennek megint csak az a feltétele, hogy olyan határa legyen a gyűjtésnek — időben meddig közeledjen a mához, a mozgásban, a változásban levő pillanathoz, amely lehetővé teszi a tudományosan megalapozott döntéseket. Nagy dicsőség lehet, hogyha egy művész még életében bekerül művével a nemzet legrangosabb gyűjteményébe, de vajon dicsőség-e, hogyha az alkotás még a művész életében kihull (vagy raktárpolcra kerül — ha egyáltalán valaha is „falat látott”) az idő és a fejlődés minősítő rostáján? Előbbi megfogalmazásomat ismételve: véleményem szerint tehát a Nemzeti Galériának mindenekelőtt olyan korszerű művészettörténeti fórum szerepét kell betöltenie, amely maradandó képzőművészeti értékeink bemutatásában a művészettörténeti kutatás mindenkori legújabb eredményeire támaszkodik. Ezért feltétlenül szükségesnek tartanám a Nemzeti Galéria és az Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja közötti minél szorosabb együttműködést. A kutatócsoportban folyó elméleti, történeti kutatások alapján tudományos módon meghatározható lenne (s ez a mód feltétlenül marxista művészettörténeti szemléletű, tehát a legkorszerűbb) a múzeum gyűjtési, kiállítási politikája. Ez egységes szempontot jelentene egyben, feleslegessé tenné, hogy az állandó kiállításon akár csak „bizonyos mértékig” is figyelembe vegyenek „többféle szempont, nézet szerint értékesnek ítélt munkákat, irányzatokat”. És nem utolsósorban — gondolom — azokat a terminológiai bizonytalanságokat is kiküszöbölné, amelyeket Vadas József hozzászólásában joggal kifogásolt. A vitaindító beszámoló utal arra is, hogy a kortárs képzőművészeti múzeum szerepének betöltése érdekében Mai művészet osztályt kívánnak létrehozni. Ez az osztály, ha jól akarja végezni munkáját, lényegében múzeum lenne a múzeumban, azaz a többi résztől meglehetősen idegen, önálló életet kellene élnie. Hiszen a ma művészetének bemutatása, értékelése más módszereket is megkíván. S még akkor is, ha megküzdenének olyan akadályokkal, mint amilyet például a történelmi környezet jelen esetben jelentene (a múzeum egészében csupán egy kiállítási részleg lehetne a terv szerint, Új művek címen), óhatatlanul a múzeum kétarcúságához vezetne. Egyfelől (optimális esetet feltételezve) a történelmi anyag magas minőségi, eszmei mérce alapján szelektált kiállítása volna, másfelől (szintén optimális esetet feltételezve) a kortárs művek szüntelenül változó, sitákban formálódó mértékek szerint minősített művészi értéke állna ezzel szemben, és ebből a kortárs gyűjteményből utólag, bizonyos időközönként (öt-, esetleg tízévenként) szelektálnának, illetve az arra érdemes műveket besorolnák a „szakgyűjteményekbe”. De vajon mi értelme van annak, hogy ezt a munkát, feladatot egyetlen intézményen belül végezzék, ráadásul olyan körülmények között, olyan környezetben, amely egy határon túl „rombolás” nélkül nem bővíthető? Márpedig, ha a gyűjtőmunka a teljességre tör, nagyon könnyen már az első „szelekció” előtt (különösen ha tízévenként kerül sor ezekre az eljárásokra), mint régi ruhát, kinőheti a mostan pompásnak ígérkező új öltönyét. Nem lenne-e kézenfekvőbb és szerencsésebb megoldás, ha ezt a szelektálást a korábban említett munkamegosztás alapján más fórumon végeznék, a közönség és a művészek aktív közreműködésével, és olyan módszerekkel, eszközökkel, amelyek nemcsak a ma művészetét, hanem a ma közönségét is alakítóan befolyásolnák a közönség és a művészek aktív közreműködésével? S azokból a művekből, amelyek itt maradandó értéknek bizonyulnak, a történeti folytonosság pregnáns érzékeltetésére néhányat nemzeti képtárunk állandó kiállításán mutatnának be, egyaránt lehetővé téve azt, hogy ezek a munkák vásárlás, csere vagy letét formájában kerülhessenek a Galériába — mindenkor az illető társintézménnyel kötött megállapodás (és nem valamiféle kényszer) alapján. Egyben vezető képzőművészeti gyűjteményünknek azt a jogot és azt az — eddigieknél jóval nagyobb — anyagi lehetőséget is biztosítani kellene, hogy vásárlások útján a közelmúlt művészeti korszakainak egy-egy nyilvánvaló értékével gazdagítsa modern gyűjteményét. Így az arra érdemes művek egyenesen nemzeti képtárunk szakgyűjteményébe kerülhetnének, ahol a marxista művészettörténet-tudomány szempontjai alapján rendszereznék és mutatnák be őket. Így érhetné el az élő művész is azt az erkölcsi elismerést, hogy műve az ország legrangosabb képzőművészeti múzeumába kerül, de egyúttal azzal a biztosítékkal, hogy tartósan megőrizendő kultúrkincsként tartják majd számon alkotását. Nemzeti képtárunk ügyéhez csupán egy engem leginkább foglalkoztató probléma kiragadásával s az ehhez fűzött gondolatokkal kívántam hozzászólni. Úgy érzem, ez hasznosabb, s az ügyet inkább segítő, mintha a beszámoló szövegében néhány félreértésre alkalmat adó megfogalmazásra reflektáltam volna. RIDEG GÁBOR Új osztályt vagy másik múzeumot? KRITIKA