Kritika 3. (1974)

1974 / 1. szám - Nemzeti Képtárunk tervéhez - Rideg Gábor: Új osztályt, vagy másik múzeumot?

szakembereinek kollektív tudását, tapaszta­latát, a hatalmas kortárs művészeti dokumen­tációt, amit a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával évtizednyi ideje gyűjt és rendszerez. Kérdés, hogy kívánják-e igény­be venni az akadémiai művészettörténeti bi­zottság most alakult és a közeljövőben mű­ködni kezdő, kortárs művészettel foglalkozó albizottságának lehetséges tevékenységét. Ez az albizottság ugyanis — mint társadalmi fó­rum — a kortárs művészet és kritika fontos és időszerű problémáit érintő művészetelmé­leti munkára kíván koncentrálni, megpróbál­ja összehangolni a különböző kutatóhelyeken folyó, illetve folytatható művészetelméleti munkát. Nagyszerű lenne, ha az elkövetke­zendő két évben a bizottság olyan témákra fordíthatna különös figyelmet (előkészítve szakmai vitájukat, esetleg kutatásukat is), amelyek hozzájárulhatnának a Galéria ha­talmas munkájához. A­z új állandó kiállítás, ezen belül a kor­társ magyar képzőművészet első állan­­­­dó jellegű országos bemutatása, amint azt a viták és várakozások már sok éve ta­núsítják, közvéleményt foglalkoztató közügy, vagyis régen túlnőtt azon, hogy csak a tágabb szakma ügye legyen. Hinni merem, hogy a Magyar Nemzeti Galéria megtiszteli bizalmá­val a nem múzeumban dolgozó kollégákat is. A Várat bevenni, akár a művészet számára is, csak közös erővel lehet. ARADI NÓRA A Kritika novemberi számában, folytatva a júniusban kezdett vitát nemzeti kép­tárunk új tervezetéről, többek között Hárs Éva cikkét közölték. A Baranya megyei Múzeumok igazgatója írásában teljes joggal megvétózta a vidéki képzőművészeti gyűjte­mények nevében a Galéria gyarapodási, gaz­­dagodási szándékának egy meglehetősen kü­lönös módját. Ám azon túl, hogy egyetértek Hárs Éva hozzászólásának lényegével, osz­tom azt a nézetét is, hogy magáról a terve­zetről, a konkrét művek tényleges elhelyezé­séről alig-alig lehet vitatkozni. Miről lehet tehát akkor érdemben eszmét cserélni? Úgy vélem, elsősorban a tervezet néhány elméleti és szemléleti problémájáról. Hárs Éva ezek közül csupán egyet, számára a legsérelmesebbet, a Galéria gyűjteménygya­rapításának tervezett módját emelte ki. Én most egy másik (az előbbivel jó néhány pon­ton összefüggő­ kérdéscsoportot szeretnék részletesebben kifejteni. Annál inkább, hiszen a Művészet című folyóirat hasábjain a Kritika nemzeti képtárvitájával párhuzamosan véle­ménycsere folyik a modern művészeti mú­zeum, s ezen belül a kortárs képzőművészeti múzeum feladatának, működésének néhány elméleti és gyakorlati kérdéséről. E vita anyagának ismeretében és tanulságainak fel­­használásával a nemzeti képtár tervezetének a kortárs művészettel foglalkozó részéhez fű­zök néhány gondolatot. A Galéria gyűjteményének határa egyik ol­dalon adott, a magyar művészet kezdete. A másik oldalon is meg kell keresni ezt az idő­határt (hiszen „térben” a magyar művészet átfogó bemutatása lenne a nemzeti képtár fel­adata), amely biztosítja egyúttal azt is, hogy valóban csak maradandó értékek kerüljenek be e reprezentatív gyűjteménybe. És itt elér­keztünk a művészettörténeti és a művészet­kritikai megkülönböztetés­­szükségességének alapvető okához, nevezetesen, hogy a kortárs művészetben alakulóban, mozgásban levő esz­tétikai minőségeket kell értékelni, sokszor vi­tában alakuló esztétikai mértékekkel, így ko­rántsem biztosítható az a szelekció, amely a gyűjtemény egy régebbi, történeti korszakot bemutató részében feltehetően már lezajlott, még kevésbé a tudományos igényű feldolgo­zás, a korszak adekvát bemutatásának alap­­feltétele. (Bár ez a feltételezés a tervezet is­meretében sajnos nem is tűnik olyan indo­koltnak, e terv szerint a történeti anyag fel­dolgozása, periodizálása korántsem megnyug­tató. Vadas József a Kritika novemberi szá­mában a legbántóbb terminológiai fogyatékos­ságokat szóvá is teszi.) Hubay Miklós októbe­ri írásának egyik gondolatával szintén azt tá­masztja alá, hogy egy olyan jellegű intéz­mény, mint a Nemzeti Galéria, nem vállal­kozhat közvetlen kritikai feladatokra, hiszen a közönség számára valóban a legjobb eset­ben is csupán zavarba ejtő volna, ha „a szo­cialista realizmus értelmezésének bírálatához a bemutatott anyag segítségével” (idézet a tervezetből) kívánnának módot adni. Mesz­­szemenően igaza van Hubaynak, amikor ezt a szándékot a következőkkel utasítja vissza: „A negatív példák, ha olykor mégoly hatásos ízlésnevelők is — érzésem szerint —, nem he­lyénvalók a nemzeti képtárban. Ilyen rangú művészeti intézménynél egy mű kiállítása erő­teljes igent jelent a mű abszolút értéke mel­lett. Levetkőzött hibákat tegyünk itt köz­szemlére? Nem is valószínű, hogy a látogató közönség minden tagja olyan beavatott lesz, hogy észreveszi a kiállítók kacsintását.” Nem szólva arról, hogy a tervezetből számomra az sem lett világos, hogy a Galéria illetékesei egyrészt mit tekintenek e tárgykörben nega­tív és mit pozitív példának, továbbá a szo­cialista realizmus mely értelmezésének bírá­latához kívánnak módot nyújtani: a stíluska­tegóriaként vagy netán a többféle stílust in­tegráló módszerként, alkotói magatartásként értelmezetthez? Úgy hiszem, nem ártana ezt is tisztázni. E­z a művészettörténeti fórum jelleg termé­szetesen nem jelenti, hogy — abszurd példát említve — a XX. századi vagy a felszabadulás utáni művészetet szabad volna kirekeszteni a Galériából, sőt kívánatos, hogy a korszak minden maradandó értéke helyet kapjon a gyűjteményben. De ennek megint csak az a feltétele, hogy olyan határa legyen a gyűjtésnek — időben meddig közeledjen a mához, a mozgásban, a változásban levő pil­lanathoz­­, amely lehetővé teszi a tudomá­nyosan megalapozott döntéseket. Nagy dicsőség lehet, hogyha egy művész még életében bekerül művével a nemzet leg­rangosabb gyűjteményébe, de vajon dicső­­ség-e, hogyha az alkotás még a művész éle­tében kihull (vagy raktárpolcra kerül — ha egyáltalán valaha is „falat látott”) az idő és a fejlődés minősítő rostáján? Előbbi megfogalmazásomat ismételve: véle­ményem szerint tehát a Nemzeti Galériának mindenekelőtt olyan korszerű művészettör­téneti fórum szerepét kell betöltenie, amely maradandó képzőművészeti értékeink bemu­tatásában a művészettörténeti kutatás min­denkori legújabb eredményeire támaszkodik. Ezért feltétlenül szükségesnek tartanám a Nemzeti Galéria és az Akadémia Művészet­­történeti Kutatócsoportja közötti minél szo­rosabb együttműködést. A kutatócsoportban folyó elméleti, történeti kutatások alapján tu­dományos módon meghatározható lenne (s ez a mód feltétlenül marxista művészettörténeti szemléletű, tehát a legkorszerűbb) a múzeum gyűjtési, kiállítási politikája. Ez egységes szempontot jelentene egyben, feleslegessé tenné, hogy az állandó kiállításon akár csak „bizonyos mértékig” is figyelembe vegyenek „többféle szempont, nézet szerint értékesnek ítélt munkákat, irányzatokat”. És nem utolsó­sorban — gondolom — azokat a terminoló­giai bizonytalanságokat is kiküszöbölné, ame­lyeket Vadas József hozzászólásában joggal kifogásolt. A vitaindító beszámoló utal arra is, hogy a kortárs képzőművészeti múzeum szerepének betöltése érdekében Mai művészet osztályt kívánnak létrehozni. Ez az osztály, ha jól akarja végezni munkáját, lényegében mú­zeum lenne a múzeumban, azaz a többi rész­től meglehetősen idegen, önálló életet kelle­ne élnie. Hiszen a ma művészetének bemuta­tása, értékelése más módszereket is megkí­ván. S még akkor is, ha megküzdenének olyan akadályokkal, mint amilyet például a történelmi környezet jelen esetben jelentene (a múzeum egészében csupán egy kiállítási részleg lehetne a terv szerint, Új művek cí­men), óhatatlanul a múzeum kétarcúságához vezetne. Egyfelől (optimális esetet feltételez­ve) a történelmi anyag magas minőségi, esz­mei mérce alapján szelektált kiállítása vol­na, másfelől (szintén optimális esetet feltéte­lezve) a kortárs művek szüntelenül változó, s­itákban formálódó mértékek szerint minő­sített művészi értéke állna ezzel szemben, és ebből a kortárs gyűjteményből utólag, bizo­nyos időközönként (öt-, esetleg tízévenként) szelektálnának, illetve az arra érdemes mű­veket besorolnák a „szakgyűjteményekbe”. De vajon mi értelme van annak, hogy ezt a munkát, feladatot egyetlen intézményen be­lül végezzék, ráadásul olyan körülmények kö­zött, olyan környezetben, amely egy határon túl „rombolás” nélkül nem bővíthető? Márpe­dig, ha a gyűjtőmunka a teljességre tör, na­gyon könnyen már az első „szelekció” előtt (különösen ha tízévenként kerül sor ezekre az eljárásokra), mint régi ruhát, kinőheti a mostan pompásnak ígérkező új öltönyét. N­em lenne-e kézenfekvőbb és szerencsé­sebb megoldás, ha ezt a szelektálást a korábban említett munkamegosztás alap­ján más fórumon végeznék, a közönség és a művészek aktív közreműködésével, és olyan módszerekkel, eszközökkel, amelyek nemcsak a ma művészetét, hanem a ma közönségét is alakítóan befolyásolnák a közönség és a mű­vészek aktív közreműködésével? S azokból a művekből, amelyek itt maradandó értéknek bizonyulnak, a történeti folytonosság preg­náns érzékeltetésére néhányat nemzeti kép­tárunk állandó kiállításán mutatnának be, egyaránt lehetővé téve azt, hogy ezek a mun­kák vásárlás, csere vagy letét formájában ke­rülhessenek a Galériába — mindenkor az il­lető társintézménnyel kötött megállapodás (és nem valamiféle kényszer) alapján. Egyben vezető képzőművészeti gyűjteményünknek azt a jogot és azt az — eddigieknél jóval na­gyobb — anyagi lehetőséget is biztosítani kel­lene, hogy vásárlások útján a közelmúlt mű­vészeti korszakainak egy-egy nyilvánvaló ér­tékével gazdagítsa modern gyűjteményét. Így az arra érdemes művek egyenesen nemzeti képtárunk szakgyűjteményébe kerülhetné­nek, ahol a marxista művészettörténet-tudo­mány szempontjai alapján rendszereznék és mutatnák be őket. Így érhetné el az élő művész is azt az er­kölcsi elismerést, hogy műve az ország leg­rangosabb képzőművészeti múzeumába ke­rül, de egyúttal azzal a biztosítékkal, hogy tartósan megőrizendő kultúrkincsként tartják majd számon alkotását. Nemzeti képtárunk ügyéhez csupán egy en­gem leginkább foglalkoztató probléma kira­gadásával s az ehhez fűzött gondolatokkal kívántam hozzászólni. Úgy érzem, ez hasz­nosabb, s az ügyet inkább segítő, mintha a beszámoló szövegében néhány félreértésre al­kalmat adó megfogalmazásra reflektáltam volna. RIDEG GÁBOR Új osztályt vagy másik múzeumot? KRITIKA

Next