Kritika 3. (1974)

1974 / 1. szám - Földényi F. László: Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői, Karnyóné s az két szeleburdiak - Berkes Erzsébet: Németh László: Gandhi

Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői, Karnyóné s az két szeleburdiak R­uszt József rendezésének legnagyobb ér­deme, hogy e darabokat korukból nem szakítja ki. A felvilágosodás színjátszá­sának összetett közegébe viszi vissza a mű­veket, s ott próbálja rejtélyüket kibogozni. Különösen a Karnyóné­ban marad hű a kor hagyományaihoz. A Karnyóné jellegzetesen a vásári színjátszáshoz kapcsolódott, amelyben némajáték és cirkuszi csinnadratta, fennkölt szerelem és közönségre kacsingató parázna­­ság zokszó nélkül tűrte meg egymást. Csábí­tó a veszély, hogy olvasva is, de színre hoz­va még erőteljesebben, a kőszínház formai leltárába préselődik bele a Karnyóné. A né­pi és vásári színjátszás világába helyezve vi­szont elénk tűnik a mű groteszkbe hajló szel­leme. Már a díszletterv jelzi: csak játékról van szó. A színpadból elkerített „kisszínpad” utalt arra, hogy a színészek is csak addig szí­nészek, míg ezen az elkerített területen belül téblábolnak. Onnan kilépve ugyanolyan nézői az eseményeknek, mint a közönség. S az el­kerített részen belül is a harsány komédiázás az uralkodó. A kilónyi festék az arcokon, a nagyra növesztett orrok, a komikusan pukka­nó pisztolyok, a holtukban is forgolódó és fe­jüket mindenre felkapó szeleburdiak még erőteljesebben húzták alá: itt semmi sem le­hetetlen, s ha levágott fejeket ragasztanának vissza, azon sem lepődnénk meg. Ruszt törekvéseinek a mélyén elszánt igény húzódik — a Karnyónét is és a Tempefőit is úgy állította színpadra, hogy eredeti értékeit a mai néző számára jelen­valóvá tette. Két szempontot egyesít magában ez a törekvés. Egyrészt a darabokat úgy kell megrendezni, hogy hűek legyenek az eredeti környezethez és a korabeli lehetőségekhez, másrészt viszont a mai közönségnek is mondjanak valamit. S fontosat, persze. Az előadás mindkét szem­pontnak eleget tett, így a rendezőnek nem kellett külsődleges, a művészi szférán kívül eső eszközökhöz nyúlnia, ugyanakkor nem süllyedt öncélú, a közönségről megfeledkező játékba. Igaz, a két darab nem tudott egyenlő mér­tékben eleget tenni ennek az igénynek. A Tempefőit csak kőszínházi keretek között le­het előadni, s Csokonai ezeket a kereteket csak felszínesen ismerte. Ennek következté­ben a mű gondolatilag is, dramaturgiailag is gyengébb a Karnyónénál. Bár jóval magva­sabb eszmékkel telített a Tempefői, ezek oly­kor elvontak, élettelenek, s a Csokonai által elítélt figurák egytől egyig élőbbek és hitele­sebbek, mint Tempefői vagy barátnője. A ko­rabeli színház fejletlenségének jele ez . Cso­konai számára nem létezett olyan magyar színházi és drámai hagyomány, melyre realis­ta, a felvetett kérdéseket mélyebben végig­gondoló és megoldó darabot építhetett volna. Ezért van az, hogy a kisebb horderejű gondo­latokat felvető Karnyóné színpadravitele mű­vészileg nagyobb lehetőségekre ad teret. A darab eleve a vásári színjátszásra épült, s nem véletlen, hogy itt Csokonai az önfeledt játék­nak nagyobb teret enged, mint a Tempefői­­ben, és a különböző alakokat és helyzeteket képes élővé varázsolni. A Tempefői ma főként csak kordokumentum, a Karnyóné viszont ma is szórakoztató és magával ragadó, épp vi­szonylagos „időtlensége” az, ami a darabot a Tempefői fölé helyezi. Mindkét mű rendezésében és előadásában ott húzódott az igény, hogy a darabok minden mozzanata szoros egységbe kerüljön, s még a külsődleges feloldás is szervesen kapcsolód­jék mindkettőben. A Karnyóné­ban eleve meg­volt ez a lehetőség, s nem lepődünk meg a boltosné (Csáky Magda) és a két szeleburdi (Simor Ottó, Gerbár Tibor) feltámadásán, hi­szen ebben az előadásban a haláluk sem volt komoly, csak komédiázás. A dramaturgiailag talán felesleges figurák is — például a ku­ruzsló, Fonyó István alakításában — ezért épülhettek a darabba, anélkül, hogy zavarók lettek volna. A Tempefőivel nehezebb a helyzet. A da­rab előadása is gyengébbre sikerült a Kar­­nyónénál —é­s ez nem a rendező vagy a szí­nészek hibája. Érezhető s végig erősebb volt a Csokonai előtti főhajtás és tiszteletadás, mint az elsődleges művészi élmény és ha­tás. (Nem véletlenül csak ebben a darabban jelent meg a költő arcképe a színpad hátte­rében.) Rövid epizódok jelentettek csak ez alól kivételt — például Novák István a hajdú szerepében. A dráma befejezetlen, csak feljegyzésekből ismert a vége. Katona Imre kiegészítése szel­lemes keretet adott: Tempefői (Csikós Sándor) meg is menekül, meg nem is Betrieger (Ger­bár Tibor) markából. A darab vége ugyanis játék a játékon belül, eljátszása annak, hogy így is történhetett volna, még ha nem is ez kö­­­vetkezett be. Elkerülte az előadás a kompro­misszumot, anélkül, hogy Csokonaihoz hűtlen lett volna. Ruszt József rendezése mindkét darabot, különösen a Kamyónét új élettel töltötte fel, s határozott és következetesen keresztülvitt koncepciója leporolta a darabokról a rossz ol­vasmányélmények, félreértések és megszoká­sok porát. Debrecen és a Csokonairól elneve­zett színház méltón ünnepelte költőjének két­­századik születési évfordulóját — élménysze­­rűen tette őt jelenvalóvá az előadás nézői előtt. FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ Németh László: Gandhi A huszonöt éve halott indiai népvezér sorsa és szándékai itt és most csak ak­kor kelthetnek tartalmasabb indulato­kat, ha mai sorskérdésekhez, bennünk is vi­harzó szándékokhoz szólnak hozzá. Ha ez hiányzik, legfeljebb kuriózum lehet Gandhi világa. Érdekesség keleti ruhákról, politiku­sok neglizséjéről, európaiak számára miszti­cizmussal övezett keleti erkölcsről. Ezt is megnézhetjük, akár minden este, de mélyebb élményt annál, amit például egy ismeretter­jesztő előadás is nyújt, aligha kapunk. Németh László tíz évvel ezelőtt azért írta meg Gandhi drámáját, mert benne kortársi aktualitást látott. A dráma hányféle vonása, vonulata, utalása és közvetlen fejtegetése ta­núskodik erről, arról tanulmányt lehetne — avatottabbaknak kell is —­írni. Jelzésszerűen mégis: nemzeti függetlenség és osztályharc; vallási-faji ellentétek és haladás; kis népek összefogása, hogy nemzeti érdekeken túl­mutató célokat megvalósíthassanak; fegyve­res erőszak és morális diktatúra; hatalom és erkölcs, illetve erkölcsös hatalom kérdései feszülnek ebben a drámában. Amikor tehát egy rendező úgy érzi, hogy színpadra kell ál­lítania ezt a drámát, feltétlenül el kell dön­tenie már elöljáróban két kérdést. Az egyik: merőben kuriózummal akar-e szolgálni, vagy korunk sorskérdéseihez akar-e hozzászólni? A másik — s ez csak akkor merül fel, ha az igényesebb színházi közlendő mellett dön­tött —: mi vagy mik azok a mai problémák, amelyekhez Gandhi sorsa által, mintegy pél­dabeszéddel, hozzá akar szólni? Hogy ezt el­dönthesse, nem pusztán Németh László „drá­máinak témáiból kell jól vizsgáznia”, ahogy azt a rendezői expozé a műsorlapon jelzi, de korunk ismeretéből is; és végül: dráma és kortársi valóság közös megnyilvánulású fordu­lópontjai felismeréséből is. Kazimir Károly, híven eddigi rendezési módszereihez, nem tekintette kanonizált szö­vegnek Németh László drámáját. Mint Dante, Milton esetében, úgy i­tt is alapanyagnak fog­ta fel az írott anyagot, bizonyos fokig apro­pónak ahhoz, hogy színpadi játékot, helyze­tet és látványokat tegyen érzékletessé. A drá­mai alapanyag terjedelmes dialógusai, dialo­­gizált esszéi, s mindenekelőtt az a közönség, amely számára a színpadi változat készült, ezt meg is követelték. Természetesen ehhez nem pusztán színpad- és közönségismeret szükségeltetik, hanem annak világos és követ­kezetes eldöntése, hogy a fentebb már vázolt második kérdésre milyen értelmű feleletet akar adni a színház. A rövidítések, látványo­san egymás mellé rendelt jelenetek és törté­nelemismeretet nyújtó narrációk igen jó szolgálatot tettek egy mozgékonyabb, színpad­­készebb dramaturgiának. Úgy tetszik azon­ban, hogy ez a dramaturgia nem építkezik tisztán körvonalazott mondanivaló érdekében. Iskolás igényű talán ennek számonkérése, és könnyen érheti vád a bírálót: a sokjelentésű, művészi mivoltánál fogva színes drámát el­szegényítené, motívumgazdagságától fosztaná meg az egyvonalú értelmezés. Hadd vessem fel mégis: azon már a szöveg „átszervezése­kor” átestünk, hogy Németh László drámáját szabad-e, kell-e elszegényíteni. Egyetértve a színházzal, igennel válaszoltunk, mert meg­győződésünk, hogy ez két rossz közül a ki­sebbik. Megrövidíteni, egyszerűsíteni az írott szöveget kisebb baj, mint örök időkre könyv­drámának hagyni. Ezt a vállalkozást azonban csak az fogadtathatja el, ha a drámai nyers­anyagot nem egyszerűen lecsonkoljuk, hanem valami határozott arcélűt faragunk belőle. A színház ezt a szöveg átgyúrásakor nem tette meg. A színjáték rövidebb lett, de áttekint­hetőbb nem. A hősök, mindenekelőtt Gandhi belső világának rajza elveszett, a dokumenta­­rizmus kapott így szükségképpen nagyobb hangsúlyt, de mert a kort jellemző tény­anyag is kurtább lett, India nagy válságának mibenlétét is csak vázlatosan, utalásszerűen ismerhettük meg. Kazimir ezt pótolandó arra törekedett, hogy zene, jelmez és indiaias mozdulatok beiktatá­sával keltse fel a dráma világának atmoszfé­ráját. Keleti Éva dokumentumfotói drámai erejűek, súlyos életanyagot hoznak a színpad­ra. A Prokopius Imre által összeállított zene keleti hangulatot. Márk Tivadar hófehér, fátylas, pittoreszk turbánokkal élénkített ru­hái a keleti miniatúrák, számunkra mesevilá­got idéző varázsát. Ezek a jelmezek nem erő­sítették, hanem devalválták azt, amit a doku­mentumfotók s az elhangzó szöveg igazolt. Gandhi: Kozák András (MTI fotó: Keleti Éva) 29 KRITIKA

Next