Kritika 5. (1976)
1976 / 6. szám - Berkes Erzsébet: Páskándi Géza: A kettéfűrészelt zongora
Magyar Színház rendezője egyértelműen tragédiának olvasta a Csillag a máglyánt, célratörően és logikusan bontotta ki Kálvin János és Szervét Mihály már a kezdet pillanatától jóvátehetetlen viszonyát. A rendező nem tévesztette szem elől az írói gondolatot: „Szervét büntetlenségében hiábavalóság lenne Kálvin bűnét keresni. Ennek a fordítottja is dőreség lenne.” Harag Kálvinja nem demagóg, nem hatalomittas kiskirály, nem a másikra — az ellenzékre! — féltékeny tudós; erkölcsi érzékét sem vesztette el — csak éppen képtelen működtetni. Vagy elhiteti magával, hogy képtelen működtetni. Torkon ragadta őt a történelem, s maga és vallása, városa szorult helyzetén úgy akar, tévesen, segíteni, hogy ő is fojtogat. Máglyákat állít, karóba huzat. A kolozsvári előadás azért lehet mindvégig — még a szerkezetileg megoldatlan harmadik felvonásban is — feszes és feszült, mert a két főhős bizonyos értelemben egyenrangú, azaz mindkettő megítélhető az erkölcs és a logika szerint is. Harag a nézőnek hagyja a döntés, a mérlegelés lehetőségét, s bár energikusan és hittel mutatja föl Szervét Mihály nagyobb igazságát, nem megy el odáig, hogy a befejezéskor netán egy hatalmába őrült, saját eszméitől végképp elszakadt Kálvin égettesse meg Szervétet. (E tekintetben mindkét másik előadástól különbözik a kolozsvári. Kálvin figurája — részben az erőteljesebb aktualizáló szándékból következően — negatívabb a pesti és a kaposvári színpadon is, s ez eleve csökkenti a két szereplő viszonyának érdekességét és intenzitását.) Harag erre a viszonyra koncentrált, s tudatosan lemondott néhány hatáslehetőségről. Pesten például érvényesülhetett a Sütő szövegétől helyenként egyáltalán nem idegen ironikus vagy szatirikus hang — Kolozsvárott a szatirikus részeknél sem a nevetségesség (és a nevettetés) dominált, hanem a tragikum. Meglepő lehet, de a rendező a mű költői szépségeit, az Illyésen iskolázott líraiságot sem igen hangsúlyozta (ami véletlenül sem jelenti, hogy színészeinek többsége ne beszélne szépen és érthetően). Harag György tehát a darab szelleméből következő módon értelmezte a darabbéli legfontosabb, meghatározó kapcsolatot, értelmezését radikálisan vitte végig, de nem lépett ki a mű világából. Kaposvárott Zsámbéki Gábor épp ellenkezőleg járt el: rendezői eszközeivel szinte tovább írta a drámát, sorsokat talált ki, s érdekes módon — legalábbis a végeredmény tanúsága szerint —teremtő figyelme elsősorban nem a főszereplőkre, hanem az őket körülvevő világra irányult. A kaposvári előadásban, Szervét kivételével, minden fontos szereplő beteg, beteges vagy nyomorék, esetleg megnyomorodik. Őry főinkvizítor lámakopaszra borotvált, biciklikerekes tolókocsiba szögezett, béna ember; az egészséges Szervét elleni indulatait többek között nyomoréksága indokolja. De la Fontaine púpos, a papjától akar szabadulni nesztelen meggyőződésváltoztatásaival. Fárel hisztérikus, az állandóan remegő rendőrfőnök mintha vért szimatolna. Iderette a darab szerint is haldoklik. Ebben a színpadi világrendben még a hitnyomozó gúnyorosan említett kopaszsága is olyan fogyatékosság, amit kompenzálni kell. E nyomorék testek és lelkek részben illenek Sütő világába, részben nem. Az inkvizítor nyomoréksága megmarad látványnak. Szervéthez való viszonya már megjelenése pillanatában kétszeresen is eldöntött (a perben ő fog győzni, de bénasága az általa képviselt rendszer vereségét, haladását érezteti). A púpos la Fontaine, a figura egyik lehetséges, érvényes megfogalmazása (kolozsvári „megfelelője” majdhogynem szótlanul, állandó belső égéssel rótta a tisztességtelenség köreit). Zsámbéki legjobb, értelmező leleménye Veronika sorsának „kitalálása”. Veronika egy szál virágját nem dobja a máglyára, nem rohan Szervéthez, hogy sírva megcsókolja — egy kiábrándult és lezüllött szerencsétlen löki az utolsó szavakat a halálraítéltnek. A kisebb szerepekhez képest Kálvin és Szervét sem elég kidolgozott jellem — mintha a pszichologizáló értelmezés rájuk alig terjedt volna ki. A Csillag a máglyán döntően a dikcióra épülő, valóságos akciót csak keveset tartalmazó dráma. Fenyeget a veszély, hogy megmerevedik a színpad — másrészt viszont a túlzott mozgatások közt elsikkadhatnak a párbeszédek. Ki kell tehát alakítani a rendezői elképzeléshez legalkalmasabb teret — s be is kell tölteni azt. A Madáchban ez a drámai tér hiányzott: a kamaraszínházba valóan, kicsi, tökéletesen oda nem illő papírmasé- és festettvászon-díszletek nem biztosították a megfelelő terepet. Több helyütt (például Szervét „katolikus” perénél) előnytelen volt az alakok elrendezése, koreográfiája is. Kolozsvárott és Kaposvárott is a rendezői elképzeléshez simulóbb játéktér alakult ki. Harag György hatalmasra tágította a színpadot; homályba vesző hátsó terét csak egy pislákoló vörös fény világítja meg. A deszkagerendák jól jelzik a kort, de kellően elvontak is; a tér változatos tagolására alkalmasak. Több sík is „játszik” Kolozsvárott — az inkvizítorok például a magasból — szinte a bírói emelvényről — beszélhetnek a lenti szobadobozba zárt, fogoly Szervéthez. Remekül sikerült a harmadik felvonásbeli, színpadilag nehéz párhuzamos monológ megoldása is — részben a jól tagolt térnek köszönhetően. (A díszletet Tóth László m. v. tervezte.) Zsámbéki Gábor és a kaposvári tervező, Pauer Gyula hatalmas, emeletes fém-fa konstrukciót zsúfolt a színpadra. Ez az építmény túlságosan lenyűgöző, indokolatlanul sokat változó-alakuló látvány; az első jeleneteket, főként a „hitnyomozást” lehetetlen eljátszani benne: a színészeknek tenyérnyi területen kell topogniuk. A „karzat” fölösleges, mert alig funkcionál. Sok tehát a hiba, a következetlenség — néhány jelenetben viszont tökéletesen működik ez a túlméretezett díszlet, így például szerepe van a befejezés megrendítő erejében. Mindkét színház legjobb erőit mozgatta meg a dráma sikere érdekében — a szereposztási gondokat egyik helyen sem sikerült teljességgel megoldani. A kisebb szerepekkel kezdve: a kolozsvári Fárel (Senkálszky Endre), Iderette (Bisztrai Mária), la Fontaine (Barkó György) tökéletesen építik föl a figurákat, s Ory (Vadász Zoltán) és a Hitnyomozó (Péterffy Gyula) is csak egy árnyalattal színtelenebb a kelleténél. Héjjá Sándor szép művészi küzdelemben formálja teljessé Szervét rá szabott szerepét — játéka azonban nem mindig ér célt. Nem is érhet — mert bármily kitűnő a vendég Lohinszky Lóránd, más típusú Kálvinra lenne itt szükség. Lohinszky tudatosan, de véleményem szerint elhibázottan indítja útjára Kálvint: már kezdetben is hiányzik belőle a fiatalos hév, szemében félelem bujkál, előre sejti, mit fog majd egykor tenni. Ez az elképzelés hibátlan megformálást kap Lohinszky játékában — de nem illik a (mint írtam: kettejük viszonyára koncentráló) rendezői elképzelésbe. A kaposvári előadásnak — bizonyítja ez is a társulat erejét — a „nehéz” harmadik felvonás az erőssége, s a hálásabb első a gyöngéje. A díszlet már említett fogyatékossága mellett ebbe a színészi alakítások is belejátszanak. Rajhona Ádám (Kálvin) fiatal művész, de színpadon egyáltalán nem fiatalos jelenség. Koltai Róbert nem egészen Szervétalkatú színész, s általában akkor érzi jól magát, ha némi távolságtartással, iróniával szemlélheti az általa alakított figurát. Erre most nincs módja. A két főszereplő az első felvonásban inkább csak készülődik a későbbiekre, játékuk az utolsó nagy összecsapásokban teljesedik ki, s főleg Koltai tudja végül is hitelesíteni Szervét egyéniségét. Sajnos csupán egyetlen mellékszereplő rendelkezik azzal a „színpadi súllyal”, amit az általa alakított szerep megkíván: Flórián Antal tökéletesre formálja, értelmezi is la Fontaine-t. Jeney István Oryja unalmas, ordítóan piros öltözéke ellenére is szürke; Helyey László keményen küszködik Hitnyomozóként, ám csak a cinikus fölényt tudja érzékeltetni (beszédtechnikáján pedig sürgősen javítania kellene); Szőke István (Fárel) jelenlétével folytonosan elnyom mindenki mást, de a jellemformálással adós marad, ahhoz nem elég az állandóan emelt hang. Olsavszky Éva a haldokló feleség helyett egy parancsokat osztogató fejedelemasszonyt játszik el. Pogány Judit majdnem hibátlan játékát Veronika búcsúszavai teszik igazán emlékezetessé. Általában azt mondhatni: amint az már lenni szokott (sajnos), a kaposvári előadásnak még egy-két hétig érlelődnie kellett volna — nyilván akkor a rendezőnek is jut ideje a sok apró következetlenség kiküszöbölésére, elmélyültebb lehetett volna az általában nem testhezálló szerepekkel megküzdő színészek munkája. Pest, Kolozsvár, Kaposvár alig negyedév leforgása alatt adott otthont, színpadot Sütő András drámájának. Ritka szerencse ez magyar darabnak. Remélhetőleg a mű ezután sem kerül csak a könyvespolcra. Az eddigi előadások mindegyike határozott, sajátos rendezői elképzelésről tanúskodott, önálló világa volt valamennyinek. A siker mindenütt megérdemelt — hibátlannak azonban egyik bemutató sem mondható. Vállalt célját leghiánytalanabbul a kolozsvári produkció teljesítette. De, ismételjük: ez csak a mű egyik arca — a többit, jelentős értékről lévén szó, színházaink dolga fölmutatni. TARJÁN TAMÁS Részlet a Csillag a máglyán című dráma kaposvári előadásairól (B. Müller Magda felvétele) 29 Páskándi Géza: A kettéfűrészelt zongora Aligha van intézmény, melyet fennállása óta annyian szidnak s amelyet mégis annyian választanak teljesen szabad akaratukból, mint a házasság. Hogy miért? Vizsgálhatjuk a kérdést történetileg, vizsgálhatjuk társadalmilag, elemezhetjük elvileg és gyakorlatilag, továbbá jurice és praktice stb. — már aszerint, hogy kinek milyen az „intézményhez” viszonyuló aznapi kedves, nagyobb bölcsességet, mint bánatos ifjaknak az idősebbek reménytelenül, de vigasztalva mondanak: „Rossz a rosszul, de rosszabb a rossz nélkül”, mi sem állíthatunk. Az életből ellesett ilyetén tapasztalatok után aligha kell bizonyítanunk, hogy az iro KRITIKA