Kritika 5. (1976)
1976 / 9. szám - Holló László (1887-1976) - Alföldy Jenő: Robert Capa történelme
Illyés Gyula azonban mint annyiszor — és sejthetőleg, meg kívánva is, még jónéhányszor — fricskát vetett azoknak, akik alkotásait prekoncepciókkal fölmankózva próbálják követni. Komédiát írt. Komikussá tette azt — ahogy kézikönyveink is előírják —, ami történelmileg túlhaladott, belső jogosultsággal nem rendelkezik. Leleplezte a pátoszos önvizsgálatot, a ködös teóriákba takaródzó messianizmust, kikacagtatta a világra vak „európai látószöget”, s igazolta azt, amiben nem ismer tréfát — pedig benne is ez táplálja a derűt —, hogy a cselekvő szándék létjoga a népben, nemzetben, emberiségben gondolkodóké. Mert azért ez a komédia mégsem merő bohóság: van ugyan benne szerelmi viszontagság, párosan kergetőző félreértettek kavargása, szóvicc, verbális ötlet nem egy. Mindez azonban ironikus, paródiához gyakorta közelítő felfogásban s olyan szálra fűzve, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy tragédiába ne fusson. Dánielünk a nyomda-, oskolaalapító, enciklopédiaszerző reformátorok édesöccse, aki a művelt Nyugatot megjárva ugyanolyan gerjedelmekkel tér haza, mint bátyja, s ugyanazt a zsírba-sárba, dölyfös ostobaságba ragadt világot leli, mint amazok. Dániel azonban nemcsak igét hoz, de újfajta szekercét, vasekét, „burgundi almát” tengerentúli kukurecot. Ő nemcsak igét hirdet, nemcsak istenével perel, de szánt, gyűjt, pákászkodik, szívbeli dolgokban is eljár, napszámosa nemcsak az eklézsiának, de az egész falujának. Hogy eközben árulónak, szélhámosnak, sunyinak, kétkulacsosnak, kaparinak tartják? Nem ő vétkes benne, hanem azok, akik visszatérésétől a maguk bajának orvoslását úgy várták, ahogy nekik és csakis nekik megfelel. A szeretett és sóvárogva hívott fiú mindenkinek mást jelentett, de hogy ő maga mit szeretne, vagy miben lenne boldog, az egyetlen hívének, barátjának sem volt fontos. Mégis, Dániel eléri, hogy hajlékonyságával, mint vessze a köteget, összefogja a százfelé húzókat, indázókat, s ha nem is márványból, de megépül paticsból az új templom, ami ugyan nem katedrális, de ami mégis megtestesülése az összefogó szándéknak. Gyászos kis hajlék ez? Az. Erős várunk? A mi erős várunk? Hát... A kegyúr gróf rekatolizál; a kurátor hitét megtartva visszamegy saját faluiba, ott ő a kegyúr, s a falu népe — újra be a mocsárba, nádifarkasnak. No ugyan, mire tartotta egybe Dániel az övéit? Vagy a mi erős várunk mégsem a katedrális, mégsem a paticsból vert sár-templom, hanem a hit? Dániel a faluval tart — ahogy mindig is, mindent értük választott. S valóban komédiába illő, víg befejezés ez. Hiszen a „jó” Dániel azt kapta, amire vágyott, s a többiek, amit érdemeltek: Rebeka művelt, európai férjet, Ezékiel bácsi parlagi retorikájához méltó falujába vonulást, a cinikus grófnak maradtak a puszta falak. Nevetünk, igazságos ez a végkifejlet, s mégis torkunkba szalad valami görcsös érzés. Nem ok nélkül. Illyés akarta így: fájjon csak Dániel diadala, támasszon dacot, rajta nevettünkben is pártjára állító indulatot, hiszen amit vígságunkkal ki nem szellőztethetünk, az marad meg a mindennapokra. Sík Ferenc rendezése jó szereposztással, kellemes ötletekkel tette elevenné a játékot. Néhány jelenetben azonban elvétette a humorkeltés eszközeit. A Rebeka—Harold szerelmi kettős másfajta komédiába illett volna, nem ide. Ami egy Lysistrate-előadásba jó, nem transzponálható közvetlenül Illyés játékába. Itt ízléstelennek hatott. Ugyanígy fölös „népi bájt” kölcsönzött a gyerekkórus alkalmazása a befejező jelenetnek. Nem elsődlegesen a rendezőé, s nem is a jeles dramaturgé lett volna a feladat, mégis tanácsukkal segíthették volna abban a szerzőt, hogy a darab közepébe iktatott közjátéknál szellemesebb megoldás hozza vissza Jeromos figuráját. Ez a formabontás könnyedebbé tette ugyan a Dániel körül támadt viharok ábrázolását, de egyszersmind könnyűvé is éppen azt, ami hősünk kibontakozásának legfontosabb mozzanatsora. A jól választott szereplők sorából Mensáros László finoman karikírozó humora miatt, Jordán Tamás játéka (ott, ahol a rendező nem követelt Illyéstől idegen akciót) jellemfestő ötletességéért kiemelkedő. Halász Judit ezúttal is igazolta egyedülálló naiva-iróniáját. Lászlóffy Csaba kamaradrámája — Nappali virrasztás — éjszakai előadásban, különleges körülmények között került színre. Sík Ferenc a vár mögötti szabadtéren máglyatüzek mellett játszatta a darabot, s ez olyan atmoszférát teremtett, amire ritkán nyílik alkalom kőszínházban. A hangulat hibátlanul be is töltötte dramatikus funkcióját egész addig, amíg a két szereplő morális vonatkozású párbeszédeire nem került sor. Amikor azonban a bujdosó Bajza és Vörösmarty a szabadságharc értelmességéről, az értelmiség helytállásáról és sorsuk alakulásának további esélyeiről kezdett vitát, bizony a meghittebb szűk teret, néha a tévékamera intimitását hiányoltuk. Ez a dráma ugyanis jellegzetesen paraboladarab. Teljesen elhanyagolható benne az a körülmény, hogy mikor, s a történelemben milyennek megismert személyek szerepelnek benne. A színlap eredeti kiírása szerint bujdosókról van szó, akiknek egyénített jellemvonásai nincsenek, csupán annyi közöttük a különbség, hogy az egyik hisztériára hajlamos alkat, a másik kedélyesen kiegyensúlyozott. Típusnak is anynyiban nevezhetők, amennyiben értelmiségiek, kételkedő és bizakodó karakterrel. A szerző szándéka nyilván az volt, hogy a helytállás, a választott eszméhez való hűség esélyeit, illetve esélytelenségét válságos helyzetben vizsgálja. Ha tán esszében teszi ezt, vagy olyan konkrét esetek vizsgálata során, amelyek megvilágítására ezt a parafociadarabot írta, akkor gondolatainak differenciáltságát is jobban követhetjük. Így azonban sok olyan sallangot vett magára, amit Bajza és Vörösmarty életrajza miatt hitelesnek tudunk, de drámailag mégsem tudtak azzá lenni, s olyan utalásokat kellett átgyúrnia, amelyek történetileg nem, de parabolisztikusan hitelesek lehettek. Nem vitathatom a parabola létjogát, deazt sem, amit a színielőadás megkövetel. Lászlóffy Csaba tehetséges, a történelmi sorsfordulókról erős elkötelezettséggel szóló írónak bizonyult, de dramaturgiai stúdiumokat még érdemes lenne folytatnia. A játék három szereplője — Tolnai Miklós, Szoboszlay Sándor, Áts Gyula — árnyaltabb, színészilegkidolgozottabb munkával segíthette volna a bemutatót. BERKES ERZSÉBET Robert Capa történelme Robert Capa, az elmúlt évszázad, tehát a műfaj fennállása szempontjából „minden idők” egyik legnagyobb fotósa nem szerette, ha fotóművésznek nevezték. Sok mindenre lehet következtetni ebből. Arra például, hogy Capa szerény ember volt. Arra is, hogy a fotót nem tartotta művészetnek. Meg arra, hogy nem volt híve annak az eufémizmusokkal élő magatartásnak, mellyel a hiúság az újságírást írásművészetnek nevezi, a tetszetős fényképezést pedig válogatás nélkül fotóművészetnek mondja. Talán sejtette, hogy emögött az írásos és fényképes publicisztika lebecsülése vagy önbizalomhiánya rejlik. Fotóriporternek vallotta magát, mert úgy döntött, hogy minden mesterkedésen túl ebben a minőségében kell elvégeznie maga elé tűzött feladatait. Mélyen meggyőződött e műfaj fontosságáról, s a benne rejlő nagylehetőségekről. Mindenekelőtt arról, hogy a míves fotózás alkalmasabb ugyan az artisztikus hatás fölkeltésére, de a riportfotó föltétlenül több katarzist — vagyis: esztétikumot — hordozhat magában, mint a fényképezés úgynevezett formaművészete. A fotózás ugyanis a valóság legközvetlenebb reprodukálásán alapuló tevékenység; a fotóriporter megfordított dramaturgiai munkát végez — rendszerint nem ő rendezi meg a jeleneteket, hanem kiválasztja, ellesi és rögzíti azokat a pillanatokat, amikor a természet önkéntelenül kilép magánvalóságából, s mintegy megrendezi a szemlélet számára a drámai helyzetet — a valóság véletlenszerű káoszából egyszerre csak felmutatja az esztétikumot. Úgyszólván minden a tér- és időbeli kiválasztáson múlik; a többi mesterség, technika, artisztikus hatásfokozás és így tovább. Robert Capa ezt így fogalmazta meg: „Ha fényképed nem elég jó, akkor nem vagy elég közel a dolgokhoz.” A témát ugyanis csak akkor lehet kiválasztani a jelenségvilág végtelenségéből, a legdrámaibb pillanatot pedig csak akkor lehet rögzíteni, ha a fotós fizikai és pszichikai értelemben egyaránt közel kerül az élet drámai magvához. A művészek „akarta a fene” típusú kijelentéseit egyébként nem szabad mindig komolyan venni. A művész olykor „nem tudja, de teszi” a művészetet. A népdalok szerzői vagy az őskori barlangfestők sem tudták, hogy remekműveket hoznak létre. A hasonlat persze csak művészeten kívüli szándék és művészi megvalósítás viszonyára leszűkítve érvényes: Robert Capa nem a naiv művészet diadalát valósította meg, hanem a tudatos és elkötelezett, politizáló fotóriporteri tevékenységet emelte művészi színvonalra. Irodalmi rokonait a baloldali közírók személyében látom. Az újságíró Bálint György és a fotós Robert Capa működéséről az utókor bizonyára megírhatná az írásos és fényképes publicista „párhuzamos életrajzát”. Nem mintha tudtak volna egymásról, nem mintha kölcsönösen felismerték volna munkájuk rokonságát. Capa nemcsak életkorát tekintve volt fiatalabb tollforgató bajtársánál; fiatalabb volt a műfaj, a fotopublicisztika is, mint az írás. Amiként egy ízben Vas István jegyezte föl Bálintról, hogy még baloldali költőkortársai sem ismerték föl kellőképpen a közíró munkájának jelentőségét, úgy Bálint Györgynek sem volt tudomása arról, hogy a fotózásban micsoda publicisztikai és művészi erőtartalékok rejlenek. A spanyol polgárháború idején írta egyik szép kisprózájában (Új spanyol fényképstílus), hogy a barcelonai — köztársasági — kormány fényképsorozatot küldött a budapesti szerkesztőségeknek; valamennyi fölvétel Madrid bombázásának megkezdése után készült; a fényképek szétküldésének „bevallott célja a propaganda”. S ezt a propagandát — a köztársaságiak melletti elkötelezettsége jegyében — mégis így ítélte meg: „Kétségtelen, hogy ugyanilyen képeket küldhetett volna szét Franco tábornok is Toledo ostroma után (...) Bármilyen szándék és világnézet vezette is a fotográfust, a gép lencséje tárgyilagos és megbízható, nem ismer világnézetet. Ugyanaz a lencse, ugyanarra az utcarészletre irányítva egy Franco-párti fényképész kezében is csak ugyanazt a képet örökítette volna meg.” Nos, ha Bálint György történetesen ismeri Robert Capa fényképeit, s nemcsak egykét fölvételéről, hanem egész életművére jellemző stílusáról is fogalmat szerezhet, akkor nem tartja valószínűnek, hogy a kamera lencséje minden esetben tárgyilagosan ítélkezik a politikai eseményekről. Capa életműve ismeretében a fotó művészet voltát legmakacsabbul vitatók is végre megdöntöttnek tekinthetik azt az érvet, hogy „szép, szép a fotó, sokszor nagyon hatásos, de a művet nem az ember alkotja, hanem a gép”. A gép Capa esetében nem játszik nagyobb szerepet, mint a festő ecsetje, vászna és festéktubusai, ő mindent arra tett föl, hogy megörökítse a valóság legsűrűbb tragikummal telített helyzeteit, azokat a pillanatokat, melyeknek egyetemes érvényű sugallata és hírértéke van. 27 KÉPZŐMŰVÉSZET Holló László (1887-1976) 89 éves korában elhunyt Holló László Munkácsy, és Kossuth-díjas érdemes művész. Hollósy Simon müncheni tanítványa bejárta Európát, s végül Debrecenben talált otthonra. Az alföldi táj és a színek mestere volt, aki kiemelkedő rajztudásával ötvözte mélyre tekintő emberi és művészi igényeit. Halála a magyar művészeti élet nagy vesztesége.