Kritika 9. (1980)

1980 / 6. szám - Lenkei Júlia: Hegyi Béla: A dialógus sodrában - Tütő László: Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon

Hegyi Béla: A dialógus sodrában H­egyi Béla interjúkötete nem attól szép, sőt olykor megrendítő, amit a címe je­lez. A könyv tárgya igazában nem a címben jelzett dialógus — állam és egyház, ateizmus és istenhit, marxista és vallásos vi­lágnézet konfrontálása —, viszont éppen en­nek a dialógusnak mai magyarországi har­monikus jellege engedi meg, hogy az interjú­­alanyok ilyen lírai önfeltárulkozással beszél­jenek — emberi-szakmai fejlődésük, pályá­juk, történelmi és más élményeik mellett — a valláshoz fűződő viszonyukról. A megkérde­zettek többsége vagy ma is hivő — és a hit­nek igen sokfajta árnyalata lehetséges, ame­lyek békésen megférnek egy világnézet tuda­tos elemeivel —, vagy pedig korábban ko­moly köze volt a valláshoz, s ha túl is lépett rajta, ma is úgy érzi: gazdagodott általa. A megkérdezettek nagy többsége gondolko­dik úgy, hogy a vallás nemcsak kielégít egy bizonyos objektív szükségletet, hanem a tár­sadalom haladó erőinek is szövetségese lehet. Hiszen olyan erkölcsi parancsot, olyan em­bereszményt szegez szembe követőjével, amely földi cselekvését a forradalmárok er­kölcséhez hasonló módon szabályozza. Csak egy olyan vélemény van a könyvben, amely szerint a hívő ember könnyen bizonytalan és ingatag szövetségessé válhat , mivel tekinte­tét olyannyira a túlvilágra függeszti, hogy „a földi célok közömbössé válhatnak számára. És bár a közvetlen magyar politikai perspek­tíva vonatkozásában Király István is adottnak érzi az együttműködés lehetőségét, a hang­súlyt az ideológiai vitára helyezi, mivel sze­rinte a materialista alapú világnézet eleve ki­zárja a haladásellenes erőkkel történő politi­kai szövetséget, a túlvilágiság keresése viszont társadalmi passzivitáshoz vagy retrográd tö­rekvésekkel való szövetségkötéshez vezethet. A többi nyilatkozó a vallásban nem a transz­cendenciát, hanem az emberi oldalt hangsú­lyozza elsősorban, az érzelmi gazdagságot, a krisztusi magatartás-példa fontosságát. A kötetet — amelynek interjúit a Vigilia közölte éveken keresztül folyamatosan — nem véletlenül neveztük megrendítőnek. Túl azon a százféle színen, amellyel a megkérde­zettek — impozáns névsor: művészek, tudó­sok, Lukács Györgytől Németh Lászlóig, Dé­­ry Tibortól Vas Istvánig — a hitnek az ő éle­tükben játszott szerepét lefestik, hiteles em­beri portrékat kapunk. A történelmi, szakmai, „objektív”, szinte kötelező témák mellett em­beri kapcsolataikról, szerelmeikről, barátsá­gaikról, magányukról is beszélnek a megkér­dezettek. Arról, hogy sokuknak hogyan vál­tak hasznára — úgy érzik — azok a szenve­dések, amelyeket rájuk mért az élet. A csa­pások, az igazságtalan büntetések, amelyekkel nem fukarkodott történelmünk. Arról, hogy hogyan merítettek erőt a továbblépéshez. A legimpresszionálóbbak — érdemes volna mű­vészetelméleti, pszichológiai szempontból is elemezni őket — azok a fejezetek, amelyek­ben nem-fogalmi művészetek mesterei — Fe­­rencsik János, Szántó Piroska, Berki Viola, Borsos Miklós — művészetükről beszélnek. Fantasztikusan sokat tudnak arról, ami sza­­vakkal-fogalmakkal kifejezhetetlen. És azt is pontosan tudják, mikor kell csakugyan meg­állni a vallomásban: hol kezdődik az ihlet, a kegyelem birodalma. Az ő esetükben külö­nösen áthatja egymást személyes sors és élet­mű. Az interjú a jelen műfaja, a folyamatban levésé, az éppen változó, működő életé. Ezért különös árnyalatot ad neki, ha már lezárt pálya felől tekintünk rá. A kötetnek doku­mentumértéket is kölcsönöz, hogy a meg­­szólaltatottak közül többen már nem élnek. A kérdező, Hegyi Béla szinte úgy ismeri néhány alanyát, ahogy talán csak saját ma­guk. Látszik persze, ki az közülük, akivel ro­konságban érzi magát, ki az, aki felé a nyílt­szívű kíváncsiság, s aki felé a dialógus igénye viszi. Van, amikor csöndben háttérbe húzó­dik, hogy a beszélő egyénisége minél jobban kidomborodhassék, máskor partnerré lép elő, de ilyenkor sem magamutogató. Amikor vi­tatkozik, és egyes kérdéseket kiélez, akkor sem arrogáns, nem támad, pusztán érdeklő­dik. Ez a magatartás, ez az öntudatos alázat (és nem fordítva!), amiről még beszélnünk kell. Rónay György bevezetőjében nagyon világo­san jellemzi azt a szemléletet, amely e be­szélgetéseket, általában a dialógust meg kell hogy határozza. Felnőttek vagyunk, partne­rek vagyunk. Én elhiszem neked, hogy őszin­te vagy, és nem vindikálom magamnak a jo­got, hogy korrigáljalak, hogy az én álláspon­tomat feltétlenül a tiédnél magasabbrendű­­nek nyilvánítsam. Rónay így ír: „Voltak, akik kifogásolták, hogy a kérdésekre adott válaszo­kat a Vigilia nem kísérte helyreigazító kom­mentárokkal. Természetesen nem kísérte, mert ez annyi lett volna, mint a dialógus ud­variassági szabályainak nyílt megvetése; kér­dés és felelet egyformán a legteljesebb sza­badság és a kölcsönös véleménytisztelet szel­lemében hangzott el... Kérdések és feleletek hangzanak el, ezekben vélemények ütköznek egymással, de mi sem volna illetlenebb (sőt nemtelenebb, tehát károsabb is), mint ha a kérdező egyben döntőbírónak is felcsapna. Döntenie érvek és ellenérvek, kérdések és vá­laszok alapos mérlegelése után az olvasónak kell, fölhagyva végre azzal a kényelmességgel, hogy mindig azt gondolja, amit elébe írnak, és amit sugalmaznak neki.A fölény bizonygatása mindenáron: a gyávák fegyvere. Aki bízik magában, nyugodtan lehet nyitott, nincs szüksé­ge arra, hogy agresszív legyen. Egyébként is, csak így kontrollálhatja magát. Ezt a Rónay György által megfogalmazott és az egész könyvben megtestesült magatartást, ezt az erőlködés nélküli nyitottságot, türelmet, ezt a bölcs nagyvonalúságot kell megtanulnunk, hogy dialógusaink valóban dialógusok legye­nek. (Magvető) LENKEI JÚLIA A 37 i Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon A­z idén bővített kiadásban újra megjelent az ismert közgazdász, Kozma Ferenc­­ nagy sikerű könyve, amely a szocialista típusú jólét és életmód kérdéseivel foglalko­zik. A szerző mindvégig közérthető stílusú gazdasági beágyazással közelíti meg vizsgáló­dásának szorosabban vett tárgyát; különböző országok gazdasági mutatóinak összehasonlí­tásával érzékelteti a társadalmi munka terme­lékenysége és a fogyasztási színvonal közötti alapvető kapcsolatot. A gazdasági fejlettség és a társadalmi-politikai berendezkedés függ­vényében elemzi az életmódok különböző típusait. Részletesen tárgyalja a tőkés társadalomra jellemző fogyasztói életvitel jellegzetességeit és okait. Kimutatja, hogy a fejlett kapitaliz­musban pazarlásra alapozott életforma ural­kodik; a fogyasztót minden eszközzel (reklám, manipuláció stb.) arra ösztönzik, hogy az egyes termékeket jóval használati értékük el­használódása előtt a szemétbe dobja. Ennek következményeként óriási pazarlás történik a nemzeti munkaerővel: 11—12 millióra tehető azoknak a száma, akik társadalmilag szük­ségtelen munkát végeznek. E jelenség azon­ban a tőke mechanizmusából, illetve ennek belső logikájából ered: így lehet leghatáso­sabban elkerülni mind a válságos méretű munkanélküliséget, mind a komolyabb nagy­ságú túltermelést. A szocializmus természetesen nem követheti a jólétnek ezt a — tőkés gazdasági kényszer­törvényekből adódó — pazarló, ésszerűtlen formáját. Ezért tartja Kozma alapvető prob­lémának, hogy késik egy szocialista jóléti modell módszeres kialakítása , ami önmagá­tól, spontán módon nem jöhet létre. Részben ezzel a hiánnyal magyarázza, hogy nálunk is mindjobban terjed a tőkés típusú jóléti ideál hajszolása: a szocializmustól idegen luxus­­jellegű fogyasztási preferenciák, pazarló élet­módok követése. A nyugati eszmények máso­lásáért azonban nem az egyént, hanem a gaz­daságpolitikai hibákat teszi felelőssé. A szo­cializmusban — mondja a szerző — a luxus­igények kielégítése helyett a tömeges ésszerű jólétre és a szegényes életvitel felszámolására kell törekedni; a demokratikus alapelvek megkövetelik, hogy a legalsó és a legfelső jövedelmi réteg fogyasztási lehetőségeinek különbsége 4—5-szörösnél nem nagyobb mér­tékűre redukálódjék. Ennek hiányában egyre jobban kiéleződik az anyagi és az erkölcsi ösztönzés konfliktusa , miközben számottevő rétegek már ma sem ösztönözhetők a többlet­­fogyasztás lehetőségével több és jobb mun­kára. Egy teljes fejezetet szentel Kozma azon neuralgikus pontok elemzésének, amelyek egy szocialista típusú jólét megteremtése ellen hatnak. Ebben a fejezetben szól a jövedelmek antidemokratikus arányokat öltő szóródásáról, a lakáshelyzet megoldatlanságáról, a pazarló fogyasztási szokásokról, a magánnyaralók épí­tésének és az autódivatnak olyan eseteiről, amelyek a népgazdaság szempontjából káro­sak, a szellemi-kulturális értékek háttérbe szorulásáról stb. Különös nyomatékkal beszél a lakáshiányról, amelyet a magyar társada­lom első számú problémájaként kezel. A la­káshiány, mondja, s labilizálja a társadalmi­gazdasági és emberi viszonyokat, bizonytalan­­sági tényezőt visz be emberek és családok egzisztenciájába anélkül, hogy a kezükbe ad­ná a szocialista társadalmi normákkal és törvényekkel összhangban levő lehetőségeket e bizonytalanság megszüntetésére. Egyben szülőágya számos szocializmus- és társada­lomellenes tendenciának, az albérleti uzsorá­tól kezdve a munkásszállásokon uralkodó ál­datlan állapotokon keresztül a lakásszerzés­hez szükséges anyagi javak törvényellenes módon való megszerzésére való törekvésig. A lakáshiány annál is súlyosabb társadalmi jelenség, mivel leginkább a fiatal korosztályt sújtja, káros kihatásai tehát 10—15 éves perspektívában is jelentkeznek, éppen a fia­tal korosztály tudati deformálódásában.” (112. o.) Részben a lakáshelyzet megoldatlanságával hozza összefüggésbe, hogy tőkésítési szükség­let és lehetőség teremtődik azok számára, akik nagyobb pénzmennyiséggel rendelkez­nek. Abszurditásnak tekinti, hogy miközben nincs elég munkaerő és építőanyag a lakás­igények kielégítésére, addig az állam dotálja a szakszerűtlenül és gazdaságtalanul épülő luxusüdülők létrehozását. Mindezek alapján szükségesnek tartaná az állami lakásépítkezé­sek előnyben részesítését mindennemű má­sodlagos jelentőségű építési beruházással (üz­leti negyed, szálloda, autópálya stb.) szemben és a luxusjellegű magánépítkezések rendkívül erős megadóztatását. A szerző azt is szóvá teszi, hogy reklámun­kat, ipari és kereskedelmi tevékenységünket gyakran nem az ésszerű takarékos jólét meg­teremtése, a szükségletek szocialista kielégí­tése, hanem az eladáscentrizmus motiválja. Így alakulhat ki egy további antidemokrati­kus feszültség: „azzal párhuzamosan, hogy a fogyasztót pazarlásra kényszerítjük, illetve késztetjük, az árulista érezhető hányada ál­landóan hiánycikk” (120. o.). Alapvető feladat­nak egy használatiérték-centrikus, a lakossá­got tartós, kiváló minőségű termékekkel ellá­tó ipari tevékenység kialakítását tartja. K­ozma a szocialista életmód egyik fő jel­lemzőjének a tárgyi és a szellemi érté­kek egyensúlyát tekinti. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kulturáltság és a kul­turált életmód egyúttal fontos gazdasági té­nyező is: jelentős termelőerő. A műveltség hiánya ezért hosszabb távon nem ellensúlyoz­ható anyagi ösztönzéssel. Ily módon a La Fontaine-i tücsök (akit végzett munkájához képest többletfogyasztás jellemez) és hangya (aki fogyasztásához képest — képességei, fej­lődési lehetőségei feláldozása árán — számot­tevő túlmunkát végez) modelljének követése egyaránt a munkaerővel való rablógazdálko­dást jelent az ország számára. Ennyiben mind a gazdasági fejlődés biztosítása, mind a szo­cialista típusú jólét és életmód kialakítása szempontjából kulcskérdés az oktatás és a kultúra társadalmi szerepének növelése. (Kossuth) TÜTÖ LÁSZLÓ KRITIKA

Next