Kritika 9. (1980)
1980 / 6. szám - Lenkei Júlia: Hegyi Béla: A dialógus sodrában - Tütő László: Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon
Hegyi Béla: A dialógus sodrában Hegyi Béla interjúkötete nem attól szép, sőt olykor megrendítő, amit a címe jelez. A könyv tárgya igazában nem a címben jelzett dialógus — állam és egyház, ateizmus és istenhit, marxista és vallásos világnézet konfrontálása —, viszont éppen ennek a dialógusnak mai magyarországi harmonikus jellege engedi meg, hogy az interjúalanyok ilyen lírai önfeltárulkozással beszéljenek — emberi-szakmai fejlődésük, pályájuk, történelmi és más élményeik mellett — a valláshoz fűződő viszonyukról. A megkérdezettek többsége vagy ma is hivő — és a hitnek igen sokfajta árnyalata lehetséges, amelyek békésen megférnek egy világnézet tudatos elemeivel —, vagy pedig korábban komoly köze volt a valláshoz, s ha túl is lépett rajta, ma is úgy érzi: gazdagodott általa. A megkérdezettek nagy többsége gondolkodik úgy, hogy a vallás nemcsak kielégít egy bizonyos objektív szükségletet, hanem a társadalom haladó erőinek is szövetségese lehet. Hiszen olyan erkölcsi parancsot, olyan embereszményt szegez szembe követőjével, amely földi cselekvését a forradalmárok erkölcséhez hasonló módon szabályozza. Csak egy olyan vélemény van a könyvben, amely szerint a hívő ember könnyen bizonytalan és ingatag szövetségessé válhat , mivel tekintetét olyannyira a túlvilágra függeszti, hogy „a földi célok közömbössé válhatnak számára. És bár a közvetlen magyar politikai perspektíva vonatkozásában Király István is adottnak érzi az együttműködés lehetőségét, a hangsúlyt az ideológiai vitára helyezi, mivel szerinte a materialista alapú világnézet eleve kizárja a haladásellenes erőkkel történő politikai szövetséget, a túlvilágiság keresése viszont társadalmi passzivitáshoz vagy retrográd törekvésekkel való szövetségkötéshez vezethet. A többi nyilatkozó a vallásban nem a transzcendenciát, hanem az emberi oldalt hangsúlyozza elsősorban, az érzelmi gazdagságot, a krisztusi magatartás-példa fontosságát. A kötetet — amelynek interjúit a Vigilia közölte éveken keresztül folyamatosan — nem véletlenül neveztük megrendítőnek. Túl azon a százféle színen, amellyel a megkérdezettek — impozáns névsor: művészek, tudósok, Lukács Györgytől Németh Lászlóig, Déry Tibortól Vas Istvánig — a hitnek az ő életükben játszott szerepét lefestik, hiteles emberi portrékat kapunk. A történelmi, szakmai, „objektív”, szinte kötelező témák mellett emberi kapcsolataikról, szerelmeikről, barátságaikról, magányukról is beszélnek a megkérdezettek. Arról, hogy sokuknak hogyan váltak hasznára — úgy érzik — azok a szenvedések, amelyeket rájuk mért az élet. A csapások, az igazságtalan büntetések, amelyekkel nem fukarkodott történelmünk. Arról, hogy hogyan merítettek erőt a továbblépéshez. A legimpresszionálóbbak — érdemes volna művészetelméleti, pszichológiai szempontból is elemezni őket — azok a fejezetek, amelyekben nem-fogalmi művészetek mesterei — Ferencsik János, Szántó Piroska, Berki Viola, Borsos Miklós — művészetükről beszélnek. Fantasztikusan sokat tudnak arról, ami szavakkal-fogalmakkal kifejezhetetlen. És azt is pontosan tudják, mikor kell csakugyan megállni a vallomásban: hol kezdődik az ihlet, a kegyelem birodalma. Az ő esetükben különösen áthatja egymást személyes sors és életmű. Az interjú a jelen műfaja, a folyamatban levésé, az éppen változó, működő életé. Ezért különös árnyalatot ad neki, ha már lezárt pálya felől tekintünk rá. A kötetnek dokumentumértéket is kölcsönöz, hogy a megszólaltatottak közül többen már nem élnek. A kérdező, Hegyi Béla szinte úgy ismeri néhány alanyát, ahogy talán csak saját maguk. Látszik persze, ki az közülük, akivel rokonságban érzi magát, ki az, aki felé a nyíltszívű kíváncsiság, s aki felé a dialógus igénye viszi. Van, amikor csöndben háttérbe húzódik, hogy a beszélő egyénisége minél jobban kidomborodhassék, máskor partnerré lép elő, de ilyenkor sem magamutogató. Amikor vitatkozik, és egyes kérdéseket kiélez, akkor sem arrogáns, nem támad, pusztán érdeklődik. Ez a magatartás, ez az öntudatos alázat (és nem fordítva!), amiről még beszélnünk kell. Rónay György bevezetőjében nagyon világosan jellemzi azt a szemléletet, amely e beszélgetéseket, általában a dialógust meg kell hogy határozza. Felnőttek vagyunk, partnerek vagyunk. Én elhiszem neked, hogy őszinte vagy, és nem vindikálom magamnak a jogot, hogy korrigáljalak, hogy az én álláspontomat feltétlenül a tiédnél magasabbrendűnek nyilvánítsam. Rónay így ír: „Voltak, akik kifogásolták, hogy a kérdésekre adott válaszokat a Vigilia nem kísérte helyreigazító kommentárokkal. Természetesen nem kísérte, mert ez annyi lett volna, mint a dialógus udvariassági szabályainak nyílt megvetése; kérdés és felelet egyformán a legteljesebb szabadság és a kölcsönös véleménytisztelet szellemében hangzott el... Kérdések és feleletek hangzanak el, ezekben vélemények ütköznek egymással, de mi sem volna illetlenebb (sőt nemtelenebb, tehát károsabb is), mint ha a kérdező egyben döntőbírónak is felcsapna. Döntenie érvek és ellenérvek, kérdések és válaszok alapos mérlegelése után az olvasónak kell, fölhagyva végre azzal a kényelmességgel, hogy mindig azt gondolja, amit elébe írnak, és amit sugalmaznak neki.A fölény bizonygatása mindenáron: a gyávák fegyvere. Aki bízik magában, nyugodtan lehet nyitott, nincs szüksége arra, hogy agresszív legyen. Egyébként is, csak így kontrollálhatja magát. Ezt a Rónay György által megfogalmazott és az egész könyvben megtestesült magatartást, ezt az erőlködés nélküli nyitottságot, türelmet, ezt a bölcs nagyvonalúságot kell megtanulnunk, hogy dialógusaink valóban dialógusok legyenek. (Magvető) LENKEI JÚLIA A 37 i Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon Az idén bővített kiadásban újra megjelent az ismert közgazdász, Kozma Ferenc nagy sikerű könyve, amely a szocialista típusú jólét és életmód kérdéseivel foglalkozik. A szerző mindvégig közérthető stílusú gazdasági beágyazással közelíti meg vizsgálódásának szorosabban vett tárgyát; különböző országok gazdasági mutatóinak összehasonlításával érzékelteti a társadalmi munka termelékenysége és a fogyasztási színvonal közötti alapvető kapcsolatot. A gazdasági fejlettség és a társadalmi-politikai berendezkedés függvényében elemzi az életmódok különböző típusait. Részletesen tárgyalja a tőkés társadalomra jellemző fogyasztói életvitel jellegzetességeit és okait. Kimutatja, hogy a fejlett kapitalizmusban pazarlásra alapozott életforma uralkodik; a fogyasztót minden eszközzel (reklám, manipuláció stb.) arra ösztönzik, hogy az egyes termékeket jóval használati értékük elhasználódása előtt a szemétbe dobja. Ennek következményeként óriási pazarlás történik a nemzeti munkaerővel: 11—12 millióra tehető azoknak a száma, akik társadalmilag szükségtelen munkát végeznek. E jelenség azonban a tőke mechanizmusából, illetve ennek belső logikájából ered: így lehet leghatásosabban elkerülni mind a válságos méretű munkanélküliséget, mind a komolyabb nagyságú túltermelést. A szocializmus természetesen nem követheti a jólétnek ezt a — tőkés gazdasági kényszertörvényekből adódó — pazarló, ésszerűtlen formáját. Ezért tartja Kozma alapvető problémának, hogy késik egy szocialista jóléti modell módszeres kialakítása , ami önmagától, spontán módon nem jöhet létre. Részben ezzel a hiánnyal magyarázza, hogy nálunk is mindjobban terjed a tőkés típusú jóléti ideál hajszolása: a szocializmustól idegen luxusjellegű fogyasztási preferenciák, pazarló életmódok követése. A nyugati eszmények másolásáért azonban nem az egyént, hanem a gazdaságpolitikai hibákat teszi felelőssé. A szocializmusban — mondja a szerző — a luxusigények kielégítése helyett a tömeges ésszerű jólétre és a szegényes életvitel felszámolására kell törekedni; a demokratikus alapelvek megkövetelik, hogy a legalsó és a legfelső jövedelmi réteg fogyasztási lehetőségeinek különbsége 4—5-szörösnél nem nagyobb mértékűre redukálódjék. Ennek hiányában egyre jobban kiéleződik az anyagi és az erkölcsi ösztönzés konfliktusa , miközben számottevő rétegek már ma sem ösztönözhetők a többletfogyasztás lehetőségével több és jobb munkára. Egy teljes fejezetet szentel Kozma azon neuralgikus pontok elemzésének, amelyek egy szocialista típusú jólét megteremtése ellen hatnak. Ebben a fejezetben szól a jövedelmek antidemokratikus arányokat öltő szóródásáról, a lakáshelyzet megoldatlanságáról, a pazarló fogyasztási szokásokról, a magánnyaralók építésének és az autódivatnak olyan eseteiről, amelyek a népgazdaság szempontjából károsak, a szellemi-kulturális értékek háttérbe szorulásáról stb. Különös nyomatékkal beszél a lakáshiányról, amelyet a magyar társadalom első számú problémájaként kezel. A lakáshiány, mondja, s labilizálja a társadalmigazdasági és emberi viszonyokat, bizonytalansági tényezőt visz be emberek és családok egzisztenciájába anélkül, hogy a kezükbe adná a szocialista társadalmi normákkal és törvényekkel összhangban levő lehetőségeket e bizonytalanság megszüntetésére. Egyben szülőágya számos szocializmus- és társadalomellenes tendenciának, az albérleti uzsorától kezdve a munkásszállásokon uralkodó áldatlan állapotokon keresztül a lakásszerzéshez szükséges anyagi javak törvényellenes módon való megszerzésére való törekvésig. A lakáshiány annál is súlyosabb társadalmi jelenség, mivel leginkább a fiatal korosztályt sújtja, káros kihatásai tehát 10—15 éves perspektívában is jelentkeznek, éppen a fiatal korosztály tudati deformálódásában.” (112. o.) Részben a lakáshelyzet megoldatlanságával hozza összefüggésbe, hogy tőkésítési szükséglet és lehetőség teremtődik azok számára, akik nagyobb pénzmennyiséggel rendelkeznek. Abszurditásnak tekinti, hogy miközben nincs elég munkaerő és építőanyag a lakásigények kielégítésére, addig az állam dotálja a szakszerűtlenül és gazdaságtalanul épülő luxusüdülők létrehozását. Mindezek alapján szükségesnek tartaná az állami lakásépítkezések előnyben részesítését mindennemű másodlagos jelentőségű építési beruházással (üzleti negyed, szálloda, autópálya stb.) szemben és a luxusjellegű magánépítkezések rendkívül erős megadóztatását. A szerző azt is szóvá teszi, hogy reklámunkat, ipari és kereskedelmi tevékenységünket gyakran nem az ésszerű takarékos jólét megteremtése, a szükségletek szocialista kielégítése, hanem az eladáscentrizmus motiválja. Így alakulhat ki egy további antidemokratikus feszültség: „azzal párhuzamosan, hogy a fogyasztót pazarlásra kényszerítjük, illetve késztetjük, az árulista érezhető hányada állandóan hiánycikk” (120. o.). Alapvető feladatnak egy használatiérték-centrikus, a lakosságot tartós, kiváló minőségű termékekkel ellátó ipari tevékenység kialakítását tartja. Kozma a szocialista életmód egyik fő jellemzőjének a tárgyi és a szellemi értékek egyensúlyát tekinti. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kulturáltság és a kulturált életmód egyúttal fontos gazdasági tényező is: jelentős termelőerő. A műveltség hiánya ezért hosszabb távon nem ellensúlyozható anyagi ösztönzéssel. Ily módon a La Fontaine-i tücsök (akit végzett munkájához képest többletfogyasztás jellemez) és hangya (aki fogyasztásához képest — képességei, fejlődési lehetőségei feláldozása árán — számottevő túlmunkát végez) modelljének követése egyaránt a munkaerővel való rablógazdálkodást jelent az ország számára. Ennyiben mind a gazdasági fejlődés biztosítása, mind a szocialista típusú jólét és életmód kialakítása szempontjából kulcskérdés az oktatás és a kultúra társadalmi szerepének növelése. (Kossuth) TÜTÖ LÁSZLÓ KRITIKA