Kritika 9. (1980)
1980 / 9. szám - Hegyi Gyula: Székely János: Hugenották - A. M.: Thyl Ulenspiegel
Székely János: Hugenották Hitvitázók mérik össze igazukat Székely János Hugenották című drámájában, s mint a hitviták történetében oly gyakran, ezúttal is a hatalom toldja-hosszabbítja meg egyikük, a jezsuita Charmay igazságát. Ellenfele, a protestáns Rabaut bujkálni kényszerül (igaz, afféle állami elnézéssel), s a megtérítendő nyáj, a három nemes Grenier fivér a toulouse-i várbörtönben hallgatja a két prédikátor teológiai csatározását. Ha a jezsuita „meggyőzi” őket igazáról, akkor élve hagyhatják el a börtönt — ellenkező esetben, ha továbbra is hugenotta mesterüknek hisznek, ők is a franciaországi protestantizmus mártírjaivá válnak, s mivel már 1762-t írunk, alighanem az utolsók között. A meglehetősen hagyományos alaphelyzetet a hitvita újszerű értelmezésével egyéníti az erdélyi szerző. Nem egyszerűen arról van szó most, hogy a katolikus és a protestáns hit szónokait a vallási meggyőződésen túl másfajta, társadalmi okok vezérlik a háttérből. Székely művében a két prédikátor „térítő” beszédében nyíltan is vállalja a hatalom, a politikum elsődlegességét. A vallási tételek különbözőségét — s általában a hitet — mellékes, majdnem elhanyagolható kérdésnek ítélik: kétfajta, hivatalos és ellenzéki hatalmuk megőrzésének rendelik alá a teológiai érveket. Az uralkodó és a büszkén bujdosó egyház falain egyaránt kopognak az új kor eszméi, köztük az ateizmus is: a két atya így (kölcsönös gyűlölete ellenére) józan kompromisszumra kényszerül. A Grenier fivéreknek nem szabad meghalniuk: az ezúttal jóindulatúan koncepciós egyházi tárgyaláson egyszerűen hallgatniuk kellene meggyőződésükről, s e hitvallás nélküli hallgatással meg is mentenék életüket. A három fivér közül — mi tagadás, különösebb előkészítés és lélektani megokolás nélkül — egyedül a hithű protestáns Albert áll rá az alkura, s a maga jó szándékából még túl is teljesíti a kompromisszumkereső jezsuita feltételeit. Nem egyszerűen hallgatni, katalizálni is hajlandó: ha a prédikátorok sem hisznek hitükben, miért pusztuljon el ő az elveiért? A hitetlen Gerald viszont az akármiben való hit szabadságáért a halálos ítéletet jelentő hugenotta hitvallást választja. János, a mindenfajta intellektuális teljesítményt érdeklődve elfogadó, filozofikus hajlamú testvér pedig ügyetlenségből-véletlenségből halálra sebzi cellájukban a nagyhatalmú jezsuita papot, így aztán mindhárman mártíromságra kényszerülnek. Igen, egy késsel hadonászó véletlen zárja le a filozófiai kérdések sorozatát, egyetlen szúrás oldja meg a két kiegyezni készülő prédikátor és a három okos fiatalember talányát. A gordiuszi csomó ilyetén megoldását még el kell fogadnunk: az egészen másfajta műfajban alkotó Agatha Christie is azt hirdette, hogy egy véletlen minden történetben előfordulhat. (Igaz, azért a gyakorlatban ritkán alkalmazta.) Nagyobb baj, hogy e megoldás visszamenőleg is jellemzi a darabot: az egyes fordulópontok, a jellemek hirtelen változásai többnyire nincsenek előkészítve, kellően hitelesítve. A darab gondolati értékei így sem süllyednek el, de bizony kisebb-nagyobb koccanások árán érvényesülnek csak. A tartalmilag döntő fontosságúnak tekintett „hitvita” pedig nemegyszer megragad a vallástörténeti népszerű ismeretterjesztés szintjén. Nem a teológiai elmélyültséget hiányoljuk természetesen: e vontatott, helyenként mai történelemkönyveket idéző párbeszéd egyszerűen alkalmatlannak látszik arra, hogy ennyire megrázzon három, generációk óta a hitüikért harcoló hugenotta ivadékot. Szellősen és könnyed kézzel állította a Gyulai Nyári Színház színpadára a szerző által dacos szerénységgel „könyvdrámának” nevezett alkotást Szinetár Miklós. Tágas terében (Fehér Miklós díszletei) hosszan és ráérősen sétáltatja szereplőit, afféle műemléki ihletettségű hitelességgel segítve ki a filozófiai dráma döccenéseit. Nincs okunk e „tetszetős” játékért Szinetárt vádolnunk: a végül is bizonytalanra sikerült művet a maga ízlése szerint zárta le, kerekítette többé-kevésbé egészre. A fordulópontokat nem megoldani, de simára csiszolni igyekezett: a szerény cselekményt ízléssel adagolt látványossággal toldotta meg. Kétségtelenül Bács Ferenc alakítása a legemlékezetesebb. A jezsuita pap különben is hálás szerepét tudatosan, ritka műgonddal építi fel, s még a minden kompromisszum és praktikum alatt izzó hitet és gyűlöletet is elegánsan érzékelteti. Színpadi jelenlétének nincs igazi partnere, legkevésbé az ellenpontot, a protestáns Rabaut-t játszó Mádi Szabó Gábor alakításában. Lukács Sándor Gerald szerepében ezúttal sok manírjával szakít, s érvényesülni hagyja a többi testvérhez képest gondolatilag elég tiszta szerepet. Nem így Hegedűs D. Géza, aki egyszerűen képtelen megbirkózni Albert kétségkívül nehezebb alakjával, szinte magatehetetlenül sodródik, egy-egy szenvedélyes kitöréssel igyekezvén beérni a játékot. Figyelemre méltó Gálffy László alakítása (János), aki a hiten és a hitetlenségen, az engedelmességen és a szembenálláson túli gyakorlati habozást és intellektuális érdeklődést formálja meg, mi tagadás, részben Székelytől függetlenül. Szigorúbb kritikusok talán külsődlegesnek ítélnék egyes beállásait, örökös kéz- és karjátékait: e sorok írója szerint egyénien és tehetségesen él a színpadon. Ezt a darabot a Pesti Színház — ugyanebben a szereposztásban — Protestánsok címmel mutatja be a közeljövőben. HEGYI GYULA Hegedüs D. Géza a Hugenottákban MTI-fotó — Ilovszky Béla KRITIKA Thyl Ulenspiegel A kritikus is ember. (Igaz, csak magánemberként.) Így nem csoda, hogy lassanként meguntam: bármi kerüljön is színre a Körszínházban, mindig ugyanazt kapom. Kaszkadőrök cigánykerekeznek, a nézőket megkínálják valamivel (borral vagy süteménnyel), a zenekar beatet játszik, az ügyeletes főszereplő mindig Kozák András, hogy kapunk még félig-meddig erotikus jeleneteket és politikai vicceket, szerepelnek a korábbi produkciókra utaló bájoskodó megjegyzések. Meguntam, mert visszafelé tekintve valahogy minden összemosódik, a Karagőz vagy az Énekek éneke, a Mahábharata vagy az Ezeregyéjszaka, legfeljebb a szövegek térnek el valamennyire. Lehet, hogy ezek a népi eposzok, mesedarabok, legendák ennyire hasonlítanak egymásra — amit erősen kétlek —, lehet, hogy ezt a Ligetben így kell csinálni — nekem mégis elég volt: elfáradtam mint néző. Elég volt, akkor is, ha Kazimir Károlyt csodálom monomániájáért, kitartásáért, meg azért is, hogy színháza népszerűségét huszonkét éven át változatlanul fenn tudta tartani, ami elvitathatatlan érdeme. Mindez, mondom, magánvélemény. Lássuk a produkciót és az objektívebb hangot. Ez az Ulenspiegel túlságosan töredékesre, valljuk meg — szétesőre sikerült, s ez a tulajdonsága árulkodik a korábbi produkciók ismétlődő paneljeiről. Az epikus alapanyag révén eddig is lazán kapcsolódó, töredékességre hajlamos epizódokból állt össze a színpadi jelenetfüzér, és a „repedések” eltüntetésére kínálkoztak aztán a bejátszásra alkalmas versek, viccek, zenei részletek, a témájában hasonló, de más korokból származó ismeretterjesztő betegek. Csábító megoldás, sőt olykor még sikerrel is tudott illeszkedni az így kialakuló egyveleg az egészhez, lassanként azonban kifáradt ez a dramatizálási, rendezési módszer, felismerhetővé kopott az adjusztálás számos trükkje. S ma már nem enged helyet a rendezőnek, még kevésbé az anyag hangulati egységét kibontó szándéknak. Kazimirt saját színpadi gépezetei szorítják ki a produkcióból. S a rendezővel kiszorul a mű vagy a legenda eredeti sajátsága, különös, csak rá jellemző hangulata, az a sajátos íz, ami képes lenne esténként feltámadni, az összmunkában, a színpadi produkció egészében. Valami rutinjelleget kaptak az utóbbi évek körszínházi produkciói, s ez a kifáradási jelenség is arra hívja fel a figyelmet, nem ártana megújulni, váltani, másképp csinálni. S úgy ismerem Kazimirt, mint aki képes egy ilyen halálugrásra: vannak tartalékai, képes a feltámadásra. Csak el kellene határozni... A keretjáték vagy a színpadi dramaturgia fogásai ezúttal is azt a látszatot keltik, mintha Ulenspiegel ugyanolyan népmeséi figura lenne, mint Ludas Matyi, vagy a Petruska — azaz „szabadító”, aki nemcsak vidámságot hoz, hanem tréfáival keményen bosszút is áll, s így, a népi fantázia áttételén keresztül egyenlíti ki az elnyomottak tartozását. Csakhogy Thyl más karakter, sorsa és vonzatai is más világból valók. Aki kapcsolatba kerül vele, többnyire bajba kerül: vagy az inkvizíció, vagy a spanyolok, vagy más üldöző hatóságok hálójába gabalyodik, és Ulenspiegel nem is igen tud rajtuk segíteni. Hiszen még önmagát sem tudja megmenteni — szabadító karaktere tehát valahol másutt keresendő, mint Lúdas Matyiék esetében. S bár De Costeren kívül sokan, sokféle módon aktualizálták alakját, ez a furcsa csúfolkodó és bajbakeverő, koboldszerű sajátsága ismét és ismét előkerül. Itt, a Körszínházban is, csak éppen a néző nem kap segítséget e furcsaság megfejtéséhez — neki úgy kell néznie Ulenspiegel kalandjait, mintha egy fiam Lúdas Matyit látna, miközben azt kell tapasztalnia, hogy minden kalandja savanyúbb, keservesebb, s ugyanakkor tréfásabb, koboldszerűbb. E kettősséghez azonban nem ártott volna több eligazító, hangulati jelzés , amit sejtésem szerint elmos a rutinszerű mozgó színigépezet. Ezúttal azonban az is zavaró, hogy nehezen lehet követni a cselekmény fonalát, azaz Thyl életútját. Most, hogy e kritikát írom, pár nappal a látottak után, erősen kell gondolkoznom, mi is történt , hiszen annyi minden mást láttam a színen, annyi kitérő, epizód csillant fel, hogy az elemi cselekményfonal valahol elmosódott. Én voltam figyelmetlen, vagy a játék kuszább a kelleténél — nem tudom eldönteni, ez a megjegyzésem talán a bevezetőben használt „magánemberi” zsörtölődéshez sorolandó, ám némi tanulsággal : nyilván keményebben kell odafigyelni a produkcióra, nem lehet csak úgy, vursliszerűen nézelődni, azaz a rutin bonyolítja és nem egyszerűsíti a produkciót. Csak éppen negatív előjellel. Ami ismét csak arra sarkall, hogy leírjam: itt az ideje a koncepcióváltásnak, a rendezői módszer radikális felújításának. Különben minden rendben volt: Kozák András olykor egészen finom színészi eszközökkel sejtette meg Thyl furcsa, démonikus sajátságát, de aztán visszaesett az illusztratív játékba, hogy egy váratlan epizódnál ismét eszközei fölé emelkedő művészként lássuk. Bordán Irén kellemes lágyságával mintha átvette volna a szabadító szerepet — ő menti 36