Kritika 12. (1983)
1983 / 10. szám - K. D.: Brecht-Weill: Koldusopera - P. Sz. J.: Önarcképek az NDK-ból - B. É.: Fotóművészet 83/2 - Sz. I.: Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Értékrendszereink
Brecht—Weill: Koldusopera Nehéz helyzetet vállalt föl a miskolci Nemzeti Színházban Szakó István rendező csapata, mikor az elmúlt évad legvégén, májusban színpadra állította Brecht klasszikus művét. Részint az évadvég óhatatlanul érezteti hatását (a nézőtéren s valószínűleg a játékban is), ráadásul azokban a hetekben zajlottak az Országos Színházi Találkozó rendezvényei, elvonva a szakmai közönség figyelmét; részint a miskolci társulatnak a nyomasztó tudattal is szembe kellett néznie, hogy produkciójuk összeméretik Jurij Ljubimov nagy hatású és zseniális nemzetibeli Háromgarasos-rendezésével, s olyan színészi alakításokkal, mint Törőcsik Marié, Garas Dezsőé, Udvaros Dorottyáé. Az előadás mindenesetre egy kevéssé sem tűnt megilletődöttnek. Szőke István, a rendező saját színházfelfogásához igazította a darabot, felerősítve modern, mai felhangjait, s nagy súlyt fektetett a játékban az operai jellegre, a songokra. Míg Ljubimovnál a Nemzetiben főként a songok „cselekménye” hordozta a fő mondanivalót, a néző szemébe mondva a kritikai üzenetet, addig Miskolcon ezúttal elég sokat bíztak a külsőségekre, a beszédes díszletre, a figurák hangsúlyosan aktualizált megjelenítésére , s ami ezzel szorosan összefügg: az alvilági talajon álló hatalom igazi arcának felmutatására. Bicska Maxi és csapata e felfogásban leginkább valamely mai autós vagányokra emlékeztetett (körbe is száguldoznak a színpadon egy miskolci tehertaxival), akik nagystílű maffiaként uralják a terepet. Az előadás legizgalmasabb és „legveszélyesebb” sajátossága az erős operai jellegből fakadt: a brechti songok operabetétként vagy operaparódiaként való előadása — a ragyogó alakítások ellenére — már-már feloldották a darab drámai feszültségét, romantikus mesévé vagy ironikus paródiává degradálva a korántsem mesei történetet. Az előadás mindenesetre jó néhány erős színészi alakítással lepte meg a nézőt, s itt elsősorban Igó Éva (Polly) és Mihályi Győző (Bicska Maxi) párosát kell kiemelnem: nemcsak ragyogóan énekeltek, de sok iróniát és humort is csempésztek a játékba, termékeny polifóniát teremtve a figurák karakterében. A népes szereplőgárdából kiemelkedett még Matus György érzelmes lelkűen agresszív rendőre és Csapó János kisszerűen rafinált Peacock-ja. A rendező állandó segítőtársa, Kerényi József találó ésjól mozgatható díszletet épített föl, Fekete Mária jelmezei szintén jól illeszkedtek a darab aktualizált fölfogásához. K. D. már halálukról értekeztek. (Lásd Peter Graf érzékenyen archaizáló tondóját vagy Uwe Pfeifer hitelesen művelt ironikus portréját.) Harmadsorban a magyar művészet külföldi propagátorait értesítettem volna. Végül is az ő feladatuk megérteni: egy szorosra fűzött koncepció következetes betartása, azaz egy speciális válogatás kivitele olykor hatásosabb, mint az „egy ország képzőművészeti keresztmetszete” címlélékkel rendeződő lohasztó protokoll. (Tapintatból ne lásd az ide vágó példákat.) De mint ahogy nekem nem állt módomban e kiállítás publicitásáról gondoskodni, úgy látszik, más sem rendelkezett e megtisztelő hatókörrel. Történt ugyanis, hogy a július végén, augusztus elején látható, az Ernst Múzeumban rendezett tárlat a nyilvánosság teljes kizárásával tengette mindennapjait a teremőr nénik legnagyobb bánatára és a véletlenül arra járók legkellemesebb meglepetésére. Túl jó kiállítás volt ez ahhoz, hogy általa próbáltassék ki: a régen várt és sorsüldözött terézvárosi kultúrobjektum ezúttal megfelel a tűzbiztonsági előírásoknak. Mert ha nem felelt volna meg, úgy emberéletben nem esik kár. P. SZ. J. KRITIKA Önarcképek az NDK-ból Ha magam szervezem a Művész-önarcképek a Német Demokratikus Köztársaságból című kiállítás közönségét, elsősorban a festő szakma hazai művelőit értesítettem volna. Nekik fontos látni: a legpedánsabb ismeretek elsajátítása és gyakorlása sem vezet feltétlenül akadémizmushoz vagy konzervativizmushoz. (Lásd Sigrid Arset gyönyörű metszetét vagy Werner Tübke fanyar fantáziájú rajzait.) Másodsorban a művészettörténész-társadalom azon képviselőit értesítettem volna, akik műfajelmélettel vagy ikonológiával foglalkoznak. Számukra tanulságos: bizonyos hagyományok bizonyos régiókban akkor is valódi tartalommal töltődnek föl, ha a „művészet általános fejlődéstörténete” nevében a Fotóművészet 83/2 Hiánypótló vállalkozásba fogott a Fotóművészet, amikor a tavalyi szolnoki Szociofotó 1939—1982 című kiállítás nyomán a műfaj még élő magyar kezdeményezőit szólaltatta meg. Az idei év első számában Haár Ferencet és Tabák Lajost, a nemrég megjelent 2. számban pedig Szélpál Árpádot. (A Franciaországban élő 85 éves mesterrel Albertini Béla készített levélinterjút.) Szélpál Árpád ugyan idegenkedik a „szociofotó” elnevezéstől. Úgy véli, ez a fogalom beskatulyázza azt, amit ők annak idején csináltak, pedig ha volt köztük fotós, akit a legszenvedélyesebben a súlyos szociális témák foglalkoztattak, akkor éppen ő volt az. A folyóiratban közölt bőséges képanyag ezt éppúgy tanúsítja, mint az interjú maga. A felrázó képek egytől egyig igen szenzibilis társadalmi lelkiismeretét bizonyítják. A törökszentmiklósi szabómester fia a szegények szegényei közül jött, a nyomor és elesettség nem volt számára ismeretlen. Amikor a Népszavában megjelentek első riportjai, sorra járta a proletárélet akkori helyszíneit: „Döbbenetes volt, amit az életben láttam. Akkor értettem meg, hogy mire való az én fényképezőgépem” — írja. — „Nem arra, hogy fényképeket csináljak vele, hanem arra, hogy bemutassam azt, amit látok, amit mások nem akarnak látni.” ... Pontosabban nem is lehetne meghatározni, hogy mi volt a Kassák inspirálta szociofotó-mozgalom motivációja és célja. Hiszen az volt a mozgalom, az akkori munkásmozgalom része, sőt a munkás- és parasztszociográfia egyfajta előfutára. A nagy irodalmi szociográfiák kora csak ezután kezdődött. Izgalmas adalékokkal szolgál e témához egyébként a lap egy másik közleménye is, melyből kitűnik, hogy a magyar szociofotósok, akiket idehaza olykor még rendőrileg is üldöztek, viszonylag széles publicitást élveztek az osztrák munkássajtóban, s így szerepet játszottak abban, hogy az akkori Magyarország szociális viszonyait nemzetközileg is megismerjék. B. É. az egyes objektivációk, objektív viszonyok beesővé tétele által. (Ki mit tesz belsővé, az lesz érték a számára.)” Igaz, társadalomtudományi szakirodalmunkban — Heller Ágnes igen kevéssé sikerült hajdani értékelméleti tanulmányának hatására — általánosan elterjedt ez a felfogás, de az ember hajlamos azt remélni, hogy amikor valaki — mint e mű szerzői — behatóbban foglalkozik értékelméleti kérdésekkel, nyomban felismeri tarthatatlanságát. Ebben az értelmezésben ugyanis összekeveredik az érték és az értékelés, holott a dolog objektív értéke nemcsak hogy nem azonos a szubjektív értékeléssel, hanem e kettő gyakran homlokegyenest ellenkező előjelű is lehet. Tovább olvasva a szerzők gondolatmenetét, hamar rájöttem azonban, hogy a bevezető fejezet nem több formális főhajtásnál a szakirodalomban uralkodó hiedelem tekintélye előtt. A könyv gondolati építménye teljesen független ettől a szubjektivista meghatározástól, s jóllehet a bevezetés azt is hangsúlyozza, hogy a szerzők programszerűen nem foglalkoznak „az értékek objektivitásának axiológiai problémájával”, elgondolásaikat gyakorlatilag arra a kimondatlan tételre építik, hogy az értékek objektívek. Célkitűzésük az, hogy a társadalmi köztudatunkban élő értékrendszerek — vagyis, ahogyan ezt igen helyesen megjegyzik, pontosabb szóval megjelölve: értékelő rendszerek — fő típusait meghatározzák, öt ilyen típust találtak: a „szokás- és hagyományőrző”, a „polgári-individualista”, az „utópista-anarchisztikus”, a „bürokratikus” és a „szocialista-kommunista” értékrendszert. Történelmi fejlődésrajzokkal is megalapozott elemzésük meggyőző: úgy látom, valóban sikerült azokat a csoportokat elkülöníteniük, amelyek mai közgondolkodásunkat leginkább befolyásolják, és elkerülték az ilyen tipológiák leggyakoribb buktatóját, a merev skatulyázást is. Csak a típusok elnevezését és az elemzés hangsúlyát nem találom mindenütt szerencsésnek. A „polgári-individualista”, „utópista-anarchisztikus” és a „bürokratikus” jelző ugyanis eleve pejoratív csengésű — s az utóbbi két értékrendszer leírásában is a negatív mozzanatoké a túlsúly —, holott, amint ezt a szerzők kiváló teoretikus érzékről tanúskodva megállapítják, ezek az értékrendszerek is tartalmaznak pozitív értékeket, kialakításuk funcionális volt, reális történelmi szükségletekre épült. Sőt, mint minden értékrendszeré, ezeknek az értékrendszereknek a „domináns értékei, alapértékei” is „nembeli értékek maradnak az emberiség számára”, jóllehet „az értékrendszer egyéb, korhoz kötött összetevői mindinkább viszonylagos értékekké, majd kiüresedett, az egyént akadályozó normákká válnak”. E megállapításaikra hivatkozva gondolom úgy, hogy a fent említett értékrendszereket találóbb lett volna alapértékeikről elnevezni, s történelmi fejlődésrajzukban a pozitív és negatív vonásokat arányosabban tárgyalni. Kiemelkedően fontos a mű koncepciójában az, hogy — amint a fentiekből is kiderül — gondolati szerkezetének tartópillére a lukácsi nembeliség-fogalom: a nembeli, vagyis az egész emberiség fejlődésének érdekeit szolgáló értékekhez viszonyítják a szerzők a többi értékeket. Ezzel — a bevezetésnek ellentmondva — gyakorlatilag objektív alapokra is építették értékfogalmukat, s elvontan bár, de elméletileg pontosan tudták megjelölni a társadalmunkban most kialakuló szocialista-kommunista értékrendszer fő jellemvonását: „lényegében nem más, mint a korábbi értékrendszerek nembeli értékeinek szintézise”. Hosszasan lehetne még sorolni munkájuk egyéb értékeit — történelmi elemzéseik széles horizontjától okfejtésük logikusságáig, világosságáig —; olyan művel gyarapították a szerzők a hazai szakirodalmat, amely a legfontosabb álláspontok egyikének mutatkozik társadalomtudományi vitáinkban. (Kossuth) SZ. I. Kapitány Ágnes- Kapitány Gábor: Értékrendszereink Elkomorodva olvastam a könyv bevezetésében, hogy „az érték lényegében az egyes projektivációkhoz való szubjektív ítéleti viszony és a cselekvés meghatározója 38