Kritika 22. (1993)
1993 / 3. szám - Perecz László: Képek a századvégről (Lengyel László: Tépelődés)
11PEE (Lengyel László: Tépelődés) (Borítók és címek) Ugyanaz a szerző, ugyanaz a könyvsorozat, ugyanaz az elegyes műfajú cikkgyűjtemény. Az előző kötet Lengyel László 1989-1990-es, a mostani 1991-1992-es írásait bocsátja közre a Magyarország felfedezése sorozatában. Először a két címlapfotó és a két cím különbsége ötlik szembe. A tavalyi kötet borítóján tüntetés. Március 15-e a Múzeumkertben, ünneplő tömeg, kokárdák, zászlók, a szónokot figyelő tekintetek. Az idei kötet borítóján téli táj. Alkonyi erdő, a földön érintetlen porhó, a csupasz fatörzsek között bágyadt napsugár, az előtérben aprócska fa, száraz ágakkal, néhány mutatóba maradt falevéllel. A két köteteim pedig: Micsoda év!, illetve: Tépelődés. A két borító és a két cím különbsége: két korszak különbsége a forradalom és a konszolidáció koráé. (Weltgeist az újságosstandon) Kettőszáznegyven könyvoldalon ötvenkilenc cikk, a hasonló terjedelmű tavalyi kötethez képest több mint kétszer annyi. Újabb különbség, immár a dolog érdeméhez közelítő. Hogyan lesz a közgazdász kutatóból politikai elemző, a politikai elemzőből napi publicista? Miként válik a monográfusból tanulmányíróból esszéista, az esszéistából hírlapíró? Lengyel László önreflexív szerző, a kérdést maga is megfogalmazza. Válasza nem a tehetségképlet sokoldalúságából, hanem az elvárási horizont megváltozásából indul ki. Nem azt mondja tehát, hogy én, a szerző, íme mi mindenre vagyok képes: könnyedén váltogatom a műfajokat, tudósból zsurnaliszta-szépíró leszek. Hanem azt, hogy minderre rákényszerülök: ha azt akarom, hogy figyeljenek rám, új és új műfajokkal kell megpróbálkoznom. Az antivilág válságát még könyvben lehetett körüljárni, a forradalom alternatíváit még folyóirat-tanulmányban lehetett felvázolni, az új berendezkedésről már csak kisesszében-publicisztikában lehet szólni. Az új politikai elit nem monográfiát tanulmányoz, nem folyóiratot olvas, az újságot lapozza át csupán. A Weltgeist a könyvtárakból és folyóirat-olvasókból az újságosstandokra költözött. (Mit olvasunk?) Nehéz kérdés, s nem is biztos, hogy lényeges rá a válasz. E rövid cikkeket éppen bátor műfajtalanságuk teszi azzá, amivé. Az értelmezést megkönnyítendő mi most mégis három szövegtípust különítünk el. A kötetben foglalt cikkek között ugyanis, úgy tűnik, van esszé, van tárca és van novella. A három műfaj három valóságközelítés: az esszé a tudósé, a tárca az újságíróé, a novella a (szép)íróé. Az esszéírót az általános érdekli. A társadalmi folyamatok, a kapitalizmus fejlődése a gazdaságban, a demokrácia alakulása a politikában, az ország sorsa a régióban. Gondolati nyelven írott párlapos kistanulmányt fogalmaz hat, irodalmi idézetekkel színesítve. Az idézetek forrása a teljes múltbeli és kortársi magyar és világirodalom, a leggyakrabban mégis a magyar polgári hagyomány. A legjobb példa itt az „Annapolis”. Eötvös-idézettel indul és zárul, a két idézet között a magyar politikai rendszer alternatíváinak könnyed kézzel rajzolt vázlata, 1991 tavaszáról. A megfogalmazott lehetőségek: a kormányválság, a hatpárti egyeztetés intézményesülése, a parlamenten kívüli erők megerősödése vagy a kormány „szakértelmesedése”. A lehetőségek mellett mindenütt a valószínűséget erősítő és gyengítő tényezők számbavétele. Mindez négy könyvoldalon, gördülékeny stílusban, az elegáns tömörség bravúrjaként. A tárcaírót az egyedi érdekli. Az, ahogy a nagy társadalmi folyamatok beleszólnak a mindennapokba. Nem a gazdaságról, a politikáról, az országról beszél, rólam, rólad és róla. Arról, ki hogyan éli meg és éli túl ezeket az éveket. A fogalmi nyelv képes beszédre vált, az irodalmi idézetek viszont megmaradnak. A példa a „Szomorú szociális piacgazdaság”. Kisesszének, törpetanulmánynak indul, arról van benne szó, hogy az új rend a szociális piacgazdaság jelszavával, a keresztény értékek nevében hogyan folytatja az előző korszak „szociálpolitikáját”, az erős csoportok helyett hogyan rakja a terheket továbbra is a gyengékre. A kisesszé az utolsó mondatokban tárcává alakul: kiderül, a közgazdasági meditáció apropója egy tragédia. Az, hogy nemrég halt meg a szerző barátjának újszülött gyermeke, működésképtelen inkubátorban, a lepusztult kórházban. „Barátom nem sírt. Álltam a telefonnál. Hallgattunk.” A novellistát az egyediben felvillanó általános érdekli. Egyedi történetet mesél, mégis az átfogó folyamatokról szól. A sztoriban egyszerre megjelenik a nagy egész. Ne féljünk a realizmuselmélet rozsdás fogalmaitól: a szerző itt intenzív totalitást hoz létre, típusokat alkot. Eltűnnek a teoretikus fogalmak, a nyelv irodalmira vált. Nincsenek immár irodalmi idézetek sem: a szöveg maga lesz irodalom. A példa a „Miniszter” fiktív portréja. A kisember tündökléséről és bukásáról szól, az ismeretlenségből kiemelkedett középszer káprázatos karrierjéről, majd gyors zuhanásáról. Történetében ott az új politikai elit egésze. Mint bukott politikus, a novella végén a volt miniszter összefut a szerzővel. „Együtt mentünk néhány lépést. Mosolya keserű fintor. A miniszter meghalt. Az ember él.” (Portrék) A kötet csúcspontja bizonnyal három politikusportré: Antall Józsefé, Kis Jánosé és Göncz Árpádé. Három arc, három életút, három mintaértékű személyiség. Hármójuk közül egyedül a miniszterelnök készül tudatosan a politikai szerepre, a pártelnök kényszerből vállalja a politizálást, a köztársasági elnököt meg egyenesen a véletlen veti a politikába. Lengyel elemzése szerint mégis egyedül az ő, a köztársasági elnök mérlege pozitív. (Ész és szív) „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett - bonyolultabb lett és gonoszabb.” A jellemzés minden magyar esszéíró örök mércéjétől, a félelmetesen zseniális és zseniálisan félelmetes Németh Lászlótól való. A hazai kapitalizmus megindulásának koráról szól, de napjainkra, a hazai kapitalizmus újraindulásának korára is igaz. Igen, az elmúlt három évben nem három évet, hanem három évtizedet öregedtünk, bonyolultabbak lettünk és gonoszabbak. Lengyel László könyve erről a bonyolultságról és gonoszságról szól. Ha évtizedek múlva olvassuk majd újra, bizonyosan nem gondolati elemzéseinek mélysége ragad meg: képeinek-leírásainak ereje. Hogyan is éltünk akkor, a századvégen, a második magyar Gründerzeit éveiben? Milyen volt újdonsült bankárnak lenni, munkavacsorán díszes étlapot tanulmányozni, szemrebbenés nélkül fizetni a vagyonra rúgó cechet? Milyen nyugdíjas tanárnőnek, a hónap közepétől hideget enni, szégyenkezni, hogy az unokahúgunkékhoz üres kézzel kell beállítanunk? Milyen miniszternek, kiemelkedni az ismeretlenségből, bekerülni a politikai elitbe, majd az uralkodói kegy múltán, kihullani onnan? Milyen adminisztrátornak, hajnalban kelve angol szavakat magolni, rettegni a kirúgástól, elszenvedni az ellenszenves kisfőnök szeszélyeit? A kapitalizmus, íme, itt van a nyakunkon. Nagyon akartuk, most meg félünk tőle és utáljuk. Tudjuk, hogy nincs jobb nála, megszeretni mégsem tudjuk. Mást súg az eszünk, és mást a szívünk. Lengyel László kitűnő könyvében ez az ambivalencia is benne van. PERECZ LÁSZLÓ 31 KRITIKA