Kritika 23. (1994)
1994 / 6. szám - Tasnádi István: Valami bűzlik Tháliában
// VALAMI BŰZLIK (Hamlet-bemutatókról) N agymonológjának kezdő szavait legalább annyian tudják, mint egy mosóporreklám szlogenjét. Azonkívül a pedigréje is minőségileg szavatolt, hisz ellentmondásos jellemének könyvtárnyi szakirodalma van, szavai megértésére tanszékeket alapítanak, és évszázadok óta minden valamirevaló színház bemutatta, és minden magára valamit is adó színész eljátszotta (legutóbb filmen a tinilánykedvenc, grüberlis akciósztár: Mel Gibson). Ha egy színház bemutatja a Hamletet, akkor minden bizonnyal úgy érzi, társulata művészileg arra a szintre jutott, hogy megbirkózhat a világirodalom talán legszebb, legfurmányosabban megírt drámájával, és rendelkezik olyan nagy formátumú színésszel, aki sikerrel próbálkozhat ilyen izgalmasan komplex személyiség megjelenítésével. Ünnep ez egy színház életében, nagyszerű erőpróba. Aztán eljön a premier napja, és nem történik semmi. Áll egy fiú a színpadon, kezében koponya, és közben ő maga is lerágott csont. Sztereotip furcsaságával, jól fésült egzaltáltságával, halogatásaival és színleléseivel nem hús-vér ember, hanem embléma. Shakespeareembléma, a kulturáltság, a jó ízlés, a költőiség letéteményese, vándordíj, amire büszke lehet a színház. Miskolcon a Vígszínházba átszerződő Szervét Tibor jutalomjátékaként került színre a darab. Szervét nyűgös mosolyú, lefojtott, bágyadt intellektuelt játszik, de mintha finnyás távolságtartása nemcsak a drámai alak habitusának, hanem a színészi hozzáállásnak is alapja lenne. Végig kívül marad, céltudatosan visszafogott - de az eszköztelenségnek is megvannak a maga kliséi. Hiába teljesít eminensen, nincs belekényszerítve olyan helyzetekbe, amelyek lehetővé tennék, hogy bevált fogásait sutba vágva a nehezebben megszülető pillanatok tünékeny szépségéért a bizonytalant is felvállalná. Leplezetlen melankóliával vesz részt a játékban, mintha érezné, hogy ő is csak motívum, díszítőelem az előadásban. Nagy Viktor ugyanis nem a színészvezetésben, a jellem- és szituációelemzésben, hanem a kompozíciószervezésben élte ki ambícióit. A vendégrendező folyton változó tablóképek fukarul mozgatott főalakjainak „áriáiban” bontotta ki az előadást, melyben ezáltal fokozott szerephez jutott a vizualitás. Benedek Mari pazar jelmezeket, Ferenczfy-Kovács Attila monumentális, a teret valószínűtlenül kitágító díszletet tervezett ehhez. (A díszlet első ránézésre lenyűgöző, csak később derül ki, hogy mennyire a funkcionális tagolatlansága miatt nehéz benne konzekvensen szcenírozni - a Polonius meggyilkolásakor behúzott függöny végképp érvényteleníti a teret -, másrészt a nézőtér felé vezető hidat egy vaskos oszlop tartja, amitől a jobb oldalon ülők nem láthatják a balközépen játszódó jeleneteket, ezért a szünetben mindenki igyekszik áttelepedni a másik oldalra, és egy vastag csíkban kiürül a nézőtér.) A hagyományos felfogástól eltérő elemet csak egyet tartalmaz az előadás, de az annál elképesztőbb: Ophelia és Laertes incesztuózus viszonya. Laertes (Horváth Lajos Ottó), mielőtt elindulna Franciaországba, kergetőzik egyet húgával, aki kócosan, lenge ruhában úgy tesz, mintha menekülne, de mikor fogságba esik, önként osztogat csöppet sem testvéri csókokat. Ez a találmány néhány percre ébren tartja a figyelmet, de aztán annál nagyobb károkat okoz, hisz értelmezhetetlenné teszi Hamlet és Ophelia viszonyát. Szerencsére ez nem zavarja meg az Opheliát játszó Orosz Annát, aki ebben a lehetetlen helyzetben is képes - szinte egyedüliként - emberi hitelű alakításra. A Várszínház Hamlet-előadásában is Ophelia vehető leginkább komolyan. Juhász Judit játékában odaadás, rebbenő félelem, zavar és feloldódás váltogatják egymást. Ebből a lelkiállapotból hitelesen következhet az összeomlás, a hatásosan megoldott őrülési jelenet. A címszerepben Szakácsi Sándort láthatjuk, és ha az nem zavarna, hogy kissé túlkoros Hamletként anyja kortársának tűnik (Gertrud, Drahota Andrea), az már nem kerülheti el figyelmünket, hogy fizikailag mennyire alkalmatlan egy ilyen intenzitású szerepre. Ő végül is rácáfol erre a nyomasztó látszatra, derekasan végigcsinálja az előadást, krónikus soványsága mégis óhatatlanul elvonja a figyelmet alakításáról. A párbajnál vagy amikor haldokolva lebotladozik a lépcsőn, legszívesebben becsuknánk a szemünk, de Ophelia molesztálása is groteszk erőlködésnek tűnik. Persze egy ilyen önemésztő, kolerikus figura esetében, mint Hamlet, lehetne hitelesíteni ezt a valószínűtlen törékenységet, de HALIABAN a rendezés ezzel nem számol, Szakácsi egy robbanékony, reneszánsz daliát próbál játszani, ám fölényével visszaélő szeretőnek és rettenthetetlen bajvívónak egyaránt siralmas. A díszlet itt jobban bejátszható és itt is impozánsak a jelmezek, Sík Ferenc rutinosan lepörgeti az előadást annak a levédett virtuális rendezőpéldánynak a szellemében, ami évtizedek, de talán évszázadok óta hagyományozódik generációról generációra. De nem tesz hozzá semmit, nem felelteti meg a kornak, nem tölti meg élettel, gondolattal. Csak az előadás elején és végén nyomakodik az előtérbe egy váratlan rendezői ötlettel: az elején lehámoztatja, a végén újra beboríttatja az egész teret olyan fekete nejlonokkal, melyekkel a közutakon szokták a hullákat letakarni. „Valami bűzlik Dániában”, de nem a királyi udvart beborító előkelő tetemektől - döglött az előadás. A Várszínház Gyuláról adoptált produkciója, ez az avítt formanyelvű, terjengős mesedarab, a Nemzeti egyik legnézhetőbb produkciója, nem didaktikus és nem ízlésromboló. És ennek örülni kell. Miskolcon pedig nagyszerű dolog, hogy ilyen kiállításban és ilyen alapossággal állítanak színpadra egy klasszikust: az erővonalak világosak, a történet követhető, így az előadás hátborzongató sterilsége ellenére is sikerrel tölthet be bizonyos ismeretterjesztő funkciókat a diákbérleteken. Ennek is lehetne örülni. Csakhogy az unalmat semmiféle esztétikai vagy pedagógiai elvvel nem lehet igazolni! Rettentően unalmas mindkét előadás. Nem fűti át őket az alkotói tudatosság, a kimondás, a megmutatás vágya, az előadás formanyelvében és apró finomságaiban egyaránt megmutatkozó szenvedélyes, személyes világértelmezés. „Shakespeare darabját a létezés egyszeriségének fájdalma járja át” — írja a miskolci előadás dramaturgja, Forgách András. E transzcendens fájdalomnak nyoma sincs a Hamletekben. Nem felmutatnak, hanem reprezentálnak valamit. De a színház nem vitrin, különösen nem, ha az emberi lét végső dilemmáira nyílik alkalom rákérdezni benne. És ha még Shakespeare segítségével sem sikerül feltenni ezeket a kérdéseket, akkor minek összegyűlni a flancos, kivilágított házban? Maradjunk otthon, üssük fel a Shakespeare-összest, és láthatjuk: olvasva jobb. TASNÁDI ISTVÁN | KRITIKA ALAPÍTVÁNY * SZÁMLASZÁMÚNK MHB 207-11290 Alighanem valamennyi olvasónk számára közismert az, hogy minden kulturális lapnak rendkívül nagy szüksége van a legkülönfélébb formájú pénzügyi segítségre. A nemrég létrejött KRITIKA Alapítvány célja - miként a neve is mutatja - mindenekelőtt folyóiratunk megjelenésének támogatása. Hozzá bárki csatlakozhat, bármennyivel hozzájárulhat, s a befizetett összegek az érvényben levő jogszabályok szerint levonhatók az adóalapból. Nagyságától függetlenül minden segítséget köszönettel elfogadunk. Számítunk tehát lapunk olvasóira, barátaira, mindazokra, akik számára fontosak a KRITIKA által képviselt elvek és értékek. Mindazokra a személyekre és intézményekre, melyeknek nem közömbös a kulturális-szellemi élet nyilvánosságának sorsa. KRITIKA ALAPÍTVÁNY * SZÁMLASZÁMÚNK MHB 207-11290 35 KRITIKA