Kritika 23. (1994)
1994 / 10. szám - Haiman György: Hogy kell Budapestet tönkretenni? - Ocsovai Gábor: Európa körözteti Európa szellemét. Beszélgetés Lengyel Lászlóval
Hogy kell Budapestet tönkretenni? Ebben a rovatban arról lesz szó, hogy a gazdátlanság és a hanyagság hogyan pusztítja fővárosunkat, hogyan emberteleníti el környezetünket. Nem költségvetési támogatásokért és bőkezű szponzorokért kiáltunk. A városukat szerető és érte tenni kívánó, de legalábbis igényes polgárokhoz szólunk. Hisszük, hogy a tiszta, kulturált, kényelmes és esztétikus környezet megteremtése nem elsősorban pénzkérdés. Tudjuk, hogy mindennek oka van, mindent meg lehet magyarázni. A hibák okára azonban - hisszük, hogy az olvasóval együtt kevésbé vagyunk kíváncsiak. Minket elsősorban a jelenség érdekel. Ha felismertük, abban már benne rejlik a jobbítás csírája. Rosszmájú megfigyeléseinket fogadják megértéssel. Vegyék azt is észre, ha a kevés jóra felfigyelünk. Mindent a kertbe! A Városliget „létesítményfelelősei” mintha Edward Albee szlogenjét választották volna. A kétes értékű vendéglátóhelyek, szatócsboltok és megtűrt autóparkolók elhelyezése és sajnos, véget nem ért szaporítása mind-mind a liget, a pázsit, a növényzet - vagyis az ember - rovására történt. Kós Károly és építésztársa a sírjukban forognának, még mindig szép állatkertjükkel szemben látva a bódévárost, amely nemcsak a szemnek csúnya, de még haszontalan is. Iparcikket a városban jobbat és olcsóbban kap az ember, ételt-italt itt kulturáltan fogyasztani lehetetlen. Az eredmény: kitakaríthatatlan szemét mindenütt. S a bódék egyre szaporodnak. Már vagy öt bódécentrum csúfítja a Ligetet. Csúnyasági versenyükben a tóparti „Lizsé”-nek ítélném a katángkórót. Ráadásul nem átallottak beleépíteni egy műemlék jellegű kőkorlátot, ami valamikor a tavat tápláló élővíznek a kifolyóját védte. Közelében látható az elegáns „Robinson” étterem, de még annak is csúfítja az oldalfrontját a sétányra éktelenkedő lomtár. Jelképe a járókelők megbecsülésének. Meg sem kísérelem, hogy a bódék formavilágát leírjam. Felirataik sem akármilyenek. A vásári mutatványosok mázolmányainak modorára emlékeztetnek, azoknak népi ízessége és kedves esetlensége nélkül. Egyszerűen ízléstelenek és tele vannak íráshibákkal. A csúcsot a Szépművészeti Múzeum oldalfrontjával kacérkodó „Super WC” képviseli. Valóságos népi reklámobjektum, kiválóságára utaló és használatára animáló feliratokkal, magyar és „német” nyelven. Milyen sikere lett volna az expón! Autók mindenfelé. A Széchenyi fürdő mögött immár - szerzett jog!? - a pázsiton is. A volt felvonulási tér háromnegyede pedig üresen áll. Ember legyen, aki érti ezt. A tó és környéke gazdátlan, mint az egész. A korcsolyázóegylet épülete akár kultúrpalota is lehetne, de nem az. Parcellázott lomtár, egy-egy része az „üzemeltető” kénye-kedve szerint átalakítva. Legbarbárabb a műjégpálya gazdája. Valóságos merénylet, ahogyan hűtőművét a történelmi épület jobb szárnyához biggyesztették. Kényurai a tónak is. Elrekesztő kerítéseiknek a korcsolyaévadon kívül itt semmi keresnivalója! A tó felszabdalásából mások is kivették a részüket. A Mezőgazdasági Múzeum mögött egy (felesleges) pontonhidacska és egy érthetetlenül a víz felszínét érintő csővezeték szaporítja az akadályokat. Állítsák vissza a tavon a szabad hajózást! A régen megszűnt vásárváros kísértetei a mai napig jelen vannak. Ott éktelenkedik többek között a vígszínházinál sokkal csúnyább, otromba színház-barakk. Ideje lenne, hogy méltó sorsára jusson. A nem oly régi nimfás szökőkút a fürdővel szemben nem működik. Medencéjében szemét, berendezése rozsdásodik. A földalatti szerencsétlen alagútját enyhíteni hivatott csobogó sem csobog alá a felső tóból... Néhány jelenség azért felüdíti az elszomorodott látogatót. A zöld pázsitra sok szórófej ontja a vizet, s néhol szorgalmasan takarítanak is. A tavon néhány frissen kikelt vízimadár lubickol. Szépen halad a Műcsarnok felújítása... Úgy látszik, ez kevés. Hétköznap délelőtt 11 óra van. A Liget néptelen. A gyerekes kismamát, a pihenni vágyó nyugdíjast, a vasárnapi festőt és még sokakat sikerült elriasztani. Pedig a Liget az övék és mindnyájunké. Adják vissza nekik, nekünk! HAIMAN GYÖRGY Frankl Aljona/4x5 felvétele KRITIKA Európa ! Rád nézek és azt mondom: Kelet-Közép-Európa legszelídebb közírója. Aztán beleolvasok valamelyik tanulmányodba, karcolatodba, és pengeéles mondatokat találok. Hová tünteti el magát ilyenkor az irgalmas szívű Lengyel László? Nem tudom, egy írónak irgalmas szívűnek kell-e lennie. Én inkább azt hiszem, hogy - főleg ha emberekről írunk - igazat kell írni róluk, ámbár ez néha kelletlen, sőt, sokszor nehezen elviselhető azok számára, akikről szól. De hát úgy írni, hogy az ember közben állandóan sajnálkozzék valakin, az alighanem hamissá, hazuggá tenné az egész írást. Egyébként azt hiszem, az igazságban is lehet nagy-nagy szánalom, erős együttérzés, együttgondolkodás azzal, akiről és amiről az írás szól. Én nem érzem, hogy valamiféle düh vezetné a tollamat. Ha most visszatekintek azokra a politikusportrékra, amelyeket megírtam, nyugodtan mondhatom, egyikükre sem voltam haragos, és én nagyon reméltem, hogy azokat a sorokat olvasva ők sem gondolnak majd haraggal rám, hanem ellenkezőleg: kicsit tűnődve, kicsit tépelődve, azon gondolkoznak, vajon mit és hol rontottak el, s talán azon is eltöprengenek, ilyen-e valóban a személyiségük, amilyennek én látom. Ez utóbbit hiába remélted. Azt hiszem, csakugyan hiába bíztam ebben; lehet, hogy mindez hiú remény, de talán jogos elképzelés volt, hogy az olvasó ráismer a szóban forgó személyiségekre, talán a mélyüket is megismeri, a befogadó bizalmát tehát elnyerheti egy-egy ilyen portré. Valaki például óhatatlanul arra asszociál, amikor mondjuk egy politikus feltűnik a képernyőn, hogy na igen, ezt a rókamosolyt én már láttam. Nem tudja, hol látta, miben látta, lehet, hogy csak olvasott róla, talán nem is tudja, hogy én rajzoltam ilyenné azt a portrét, mégis így gondol erre az adott politikusra. - Hasonló modorban írnál-e vajon önportrét? Az Antall Józsefről írott portré is önarckép. Hibás, alkata az enyém is. De van bennem a tigrisből és a rókából, Komrádból és Csoóriból, s az Esterházy-kandúr is én vagyok, miként Stendhal volt Julien Soret és de Renal-né, de la Mole márki és a száműzött Altamira gróf. Sőt, egy kicsit ő volt de Renal is a maga korlátoltságában, Pirard abbé az aszkétizmusában. Önmaga esetlenségein, gőgjén, naiv hitén gúnyolódott, szomorkodott. Részben már meg is írtam saját portréimat, nem is egyet. Eléggé keserű önarcképek ezek. Szinte egyetlen év, de talán még egyetlen hónap sem múlik el úgy, hogy be ne vallanám, mennyit tévedtem egy-egy jóslatommal, s hogy a dolgot mennyire nem szabad komolyan venni. Ez is az önportré velejárója. Ha például megemlítem, hogy a 45 éves Márai Sándor a siker csúcsán azt mondta, az élete nem sikerült, azt én ugyan Márai kapcsán mondom el, de ebben egy kicsit az arcképem is benne van. Önportréimhoz hozzátartozik még, hogy valószínűleg az alkatom miatt is észrevehetetlen vagyok. Rám néznek az olvasók. Ekkora emberke? A tévében nem ekkorának látszott... Lehet, hogy ők százkilósnak vélték, így meg kiderül, milyen jelentéktelen kis emberke ez, és lehet, hogy éppen a jelentéktelenségét akarja megírni, mondjuk, belekötve ilyen-olyan nagy emberekbe. Ha valóban százkilós lennék, a nagy emberekbe való 38