Kritika 23. (1994)
1994 / 12. szám - Hegyi Gyula: Ádám és a haszonember
Ember és természet (hívők számára a teremtett világ) kapcsolatára a bibliai hagyomány többféle értelmezési lehetőséget is kínál. Hosszú időn keresztül általánosnak számított az az elképzelés, mely szerint Isten az ember teljhatalmú birtokába adta a természetet. Vagyis a természet javai, az ásványi kincsektől a növényeken át egészen az állatokig egyedül az ember boldogulását szolgálják. Táplálkozását, ruházkodását, kényelmét és szórakozását, s a természeti kincsek kiaknázásában az embernek legfeljebb utódaira kell úgy-ahogy tekintettel lennie. A zsidó-keresztény tradíciókon nevelkedett kultúrák maradéktalanul magukévá is tették ezt az értelmezést. A letarolt, kizsigerelt és domesztikált természet a máról holnapra élő és habzsoló ember háztáji gazdaságává változott. Jól jelképezi ezt a gondolkodásmódot és gyakorlatot a „haszonállat” szó. Tehát az a magabiztos meggyőződés, mely szerint bizonyos állatfajták kizárólag azért léteznek, hogy az ember majd megehesse őket. A kannibalizmushoz fűződő tabu feltehetően arra szolgált, hogy ez a kozmikus Adam és a haszonember önzés ne terjedhessen ki a másik ember táplálékként való hasznosítására. Bár az emberhús fogyasztását sikerült valamelyest korlátoznia, a másik ember megölését, kifosztását, „haszonemberré” való lealázását nem tudta megakadályozni. Ha az ember a teológiától és a politikától egyaránt csak biztatást kap minden természeti érték gátlástalan kihasználására, akkor egyben immanens indíttatást érez arra, embertársaihoz is hasonlóan önző és haszonelvű módon viszonyuljon. A bűnbeesés ugyanakkor egészen másféle értelmezést is lehetővé tesz. A modern keresztény teológia a befogadóra bízza, hogy Ádám és Éva történetét szó szerint, vagy csak „sugallt” és jelképes értékű történetként fogadja el. Boros László, a kiváló jezsuita teológus szavai szerint „nem tudjuk, hol, hogyan, miért” történt a bűnbeesés, de hogy megtörtént, arról a világegyetem fejlődésének eltorzulása is árulkodik. Boros értelmezésében az ember lázadása véget vetett a kozmosz természetes fejlődésének, s „a világegyetem egész fejlődési energiája így az emberi létben gyülemlett fel, és romboló hatalommá vált benne.” S ha hozzávesszük ehhez azt a teológiai gondolatot, hogy isten örök jelen időben él, nincs számára különbség „előbb” és „utóbb” között, akkor talán merész, de remélhetőleg nem eretnek következtetésre juthatunk. (Immár önállóan, teológiai tekintélyekre való hivatkozás nélkül.) Isten számára a bűnbeesés is örök jelen időben történik. Mindig és mindenkor, amikor az ember (és az egyes ember) a világ teljhatalmú uraként próbál viselkedni; amikor a természet és a másik ember javait önző módon lerabolja és elpusztítja; amikor években vagy legfeljebb évtizedekben mérhető céljai érdekében saját lelkiismeretén és a természet rendjén keresztülgázolva hajszolja az élvezetet és a hírvágyat. Ha az ember nem a természet részének, hanem az élő és élettelen természet fölött álló istenségnek tekinti magát, akkor folyamatosan megismétli az „ősbűnt”. Egészen kézenfekvő példával élve az elhalt növények szerves iszapjából évmilliók alatt összegyűlt kőolajkincs bizonyosan nem arra való isten (és a természet) rendje szerint, hogy néhány gazdag nemzet egy-két generáció alatt kisajátítsa és pillanatnyi kényelmét szolgálva elégesse az autójában. Ez is a tudással való visszaélés, az elvakult önhit, az emberbe sűrűsödött romboló energia esete. Moralizáló gondolkodók általában a háborúk és a tömeggyilkosságok iszonyata kapcsán szoktak Ádám és még inkább Káin bibliai bűnére asszociálni. Pedig a természetet önző és rövidlátó gazdaként birtokba vevő ember békés állapotában, „normális” gazdasági és tudományos tevékenységében is az ősbűnt ismétli. Technikailag páratlan leleménnyel és változatossággal, teológiailag a csökönyösségig primitíven és unalmasan. Az intellektus és az ideológiák csábító kígyója, az élvezetek Évája és a látszólag szabad prédaként kínálkozó gyümölcsfa (föld, növény, állat, másik ember kincse és élete) mindig ugyanahhoz a történethez szolgálnak díszletül. Az ember - és számomra ez is az ateizmus egyik cáfolata - nem természeti lényként, a természet harmonikus részeként kíván élni, hanem egyénenként, nemzeti és kulturális közösségekként egyaránt istenségként akar viselkedni, ítélni és használni élőket és holtakat, mintha országának nem lenne soha vége. Talán nem alaptalan feltételezés ebben egy valódi minta, egy kezdettől és irigyelten ismerős szerep utánzásának és helyettesítésének örökös szándékát érzékelni. A bűnbeesés e természetfeletti szerep utánzásának történeteként is felfogható, s ebben a minőségében folyton megismétlődik. Jézus Krisztust a keresztény teológia „új Ádámként” is ünnepli. Megjelenésével Isten ismét felkínálta azt az ősállapotot, amelyben az ember szégyen és lelkifurdalás nélkül, a természet rendjében való megnyugvással élhetett az idők kezdetén. Krisztus bűntelenül élt és feláldozta magát embertársaiért. A hívők szemében mindannyiunk üdvösségéért, mások értelmezésében embertársai lelki szabadságáért - ami szintén tiszteletre méltó önfeláldozás. Az emberiség azonban Krisztus példájától függetlenül a „régi Ádám” útját járja. A modern, neszkávéként adagolható filozófiák és az önkéntes egyházi adót megcélzó „népszerű” teológiai iskolák beszélni sem szeretnek a bűn fogalmáról. A gyerek jó, a felnőtt jó, a gyilkos is jó. Bűn nincs, s ha van is, „kijavítható”. A bűn fogalmának relativizálása is hozzájárni a bűnbeesés örök ismétléséhez. Az egyes emberek egyéni önzésből származó bűnei többnyire eltörpülnek az ember koncepciózus, „jövőformáló” és „világmegváltó” szándékaiból következő bűnök mögött. Ez utóbbiak legkülönbözőbb formában mindig a metafizikai nagyravágyásból erednek. Krisztus, az új Ádám bűntelensége azonban mégsem múlt el nyomtalanul, hanem - Pilinszky kifejezését kölcsönvéve - „időről időre átvérzi a történelem szövetét”. Az ember nyugtalan a bűnben, s a természetben való megnyugvás ősemlékére azóta némi teológiai és filozófiai nosztalgia is rárétegződik. Az élet haszonelvű lepergetésének programja hiányt, rosszkedvet és létfilozófiai éhséget szül. Ennek csillapítására különféle receptek képzelhetők el, de egy szerencsésebb jövőben talán kialakulhat belőlük egy egészségesebb és természetesebb létforma. Számomra három, eredetében különböző, de immanens céljában összetartó irányzat kínál erre némi reményt. A társadalmi szolidaritásra épülő mozgalmak, amelyek az emberek közti viszonyt igyekszenek igazságosabbá tenni, végleg megszüntetve a „haszonember-tartás” lehetőségét. (Ehhez persze el kell fogadni azt a gondolatot, hogy míg a szocializmus silány gyakorlatában volt szerencsétlen kísérlet, addig a kapitalizmus legmélyebb lényegében bűnös társadalom.) Az igazi környezetvédő mozgalmak, amelyek létfilozófiai gyökerekig kívánják újraértelmezni ember és természet viszonyát, elismerve a természet méltóságának jogát is. Végül a kereszténység, s tágabban minden olyan vallás, amely az embert a halandó élővilág és a halhatatlan Teremtő közti természetes státusába helyezi vissza. A kereszténység legalább három tulajdonságával érdemi választ kínálhat az emberi szorongásra. Beszél a bűnről, felvillantja a reményt és végül a bűn alóli felszabadulást képes összekötni a bűn előtti természetes állapottal. HEGYI GYULA : KRITIKA