Kritika 23. (1994)

1994 / 12. szám - Hegyi Gyula: Ádám és a haszonember

E­mber és természet (hívők számára a te­remtett világ) kapcsolatára a bibliai ha­gyomány többféle értelmezési lehetősé­get is kínál. Hosszú időn keresztül álta­lánosnak számított az az elképzelés, mely szerint Isten az ember teljhatalmú birtokába adta a ter­mészetet. Vagyis a természet javai, az ásványi kincsektől a növényeken át egészen az állatokig egyedül az ember boldogulását szolgálják. Táp­lálkozását, ruházkodását, kényelmét és szórako­zását, s a természeti kincsek kiaknázásában az embernek legfeljebb utódaira kell úgy-ahogy te­kintettel lennie. A zsidó-keresztény tradíciókon nevelkedett kultúrák maradéktalanul magukévá is tették ezt az értelmezést. A letarolt, kizsigerelt és domesztikált természet a máról holnapra élő és habzsoló ember háztáji gazdaságává változott. Jól jelképezi ezt a gondolkodásmódot és gya­korlatot a „haszonállat” szó. Tehát az a magabiz­tos meggyőződés, mely szerint bizonyos állatfaj­ták kizárólag azért léteznek, hogy az ember majd megehesse őket. A kannibalizmushoz fűződő ta­bu feltehetően arra szolgált, hogy ez a kozmikus Adam és a haszonember önzés ne terjedhessen ki a másik ember táplálék­ként való hasznosítására. Bár az emberhús fo­gyasztását sikerült valamelyest korlátoznia, a másik ember megölését, kifosztását, „haszon­­emberré” való lealázását nem tudta megakadá­lyozni. Ha az ember a teológiától és a politiká­tól egyaránt csak biztatást kap minden termé­szeti érték gátlástalan kihasználására, akkor egyben immanens indíttatást érez arra, embertársaihoz is hasonlóan önző és haszonelvű módon viszonyuljon. A bűnbeesés ugyanakkor egé­szen másféle értelmezést is lehe­tővé tesz. A modern keresztény teológia a befogadóra bíz­za, hogy Ádám és Éva tör­ténetét szó szerint, vagy csak „sugallt” és jelképes értékű történetként fogadja el. Boros László, a ki­váló jezsuita teológus szavai szerint „nem tudjuk, hol, hogyan, miért” történt a bűnbeesés, de hogy megtörtént, arról a világegyetem fejlődésének el­torzulása is árulkodik. Boros értelmezésében az ember lázadása véget vetett a kozmosz természe­tes fejlődésének, s „a világegyetem egész fejlő­dési energiája így az emberi létben gyülemlett fel, és romboló hatalommá vált benne.” S ha hoz­závesszük ehhez azt a teológiai gondolatot, hogy isten örök jelen időben él, nincs számára különb­ség „előbb” és „utóbb” között, akkor talán me­rész, de remélhetőleg nem eretnek következtetés­re juthatunk. (Immár önállóan, teológiai tekinté­lyekre való hivatkozás nélkül.) Isten számára a bűnbeesés is örök jelen időben történik. Mindig és mindenkor, amikor az ember (és az egyes ember) a világ teljhatalmú uraként próbál viselkedni; amikor a természet és a másik ember javait önző módon lerabolja és elpusztítja; amikor években vagy legfeljebb évtizedekben mérhető céljai érdekében saját lelkiismeretén és a természet rendjén keresztülgázolva hajszolja az élvezetet és a hírvágyat. Ha az ember nem a ter­mészet részének, hanem az élő és élettelen termé­szet fölött álló istenségnek tekinti magát, akkor folyamatosan megismétli az „ősbűnt”. Egészen kézenfekvő példával élve az elhalt növények szerves iszapjából évmilliók alatt összegyűlt kő­olajkincs bizonyosan nem arra való isten (és a természet) rendje szerint, hogy néhány gazdag nemzet egy-két generáció alatt kisajátítsa és pil­lanatnyi kényelmét szolgálva elégesse az autójá­ban. Ez is a tudással való visszaélés, az elvakult önhit, az emberbe sűrűsödött romboló energia esete. Moralizáló gondolkodók általában a háborúk és a tömeggyilkosságok iszonyata kapcsán szok­tak Ádám és még inkább Káin bibliai bűnére asszociálni. Pedig a természetet önző és rövidlá­tó gazdaként birtokba vevő ember békés állapo­tában, „normális” gazdasági és tudományos tevé­kenységében is az ősbűnt ismétli. Technikailag páratlan leleménnyel és változatossággal, teoló­giailag a csökönyösségig primitíven és unalma­san. Az intellektus és az ideológiák csábító kí­gyója, az élvezetek Évája és a látszólag szabad prédaként kínálkozó gyümölcsfa (föld, növény, állat, másik ember kincse és élete) mindig ugyan­ahhoz a történethez szolgálnak díszletül. Az em­ber - és számomra ez is az ateizmus egyik cáfo­lata - nem természeti lényként, a természet har­monikus részeként kíván élni, hanem egyénen­ként, nemzeti és kulturális közösségekként egy­aránt istenségként akar viselkedni, ítélni és hasz­nálni élőket és holtakat, mintha országának nem lenne soha vége. Talán nem alaptalan feltételezés ebben egy valódi minta, egy kezdettől és irigyel­ten ismerős szerep utánzásának és helyettesítésé­nek örökös szándékát érzékelni. A bűnbeesés e természetfeletti szerep utánzásának történeteként is felfogható, s ebben a minőségében folyton megismétlődik. Jézus Krisztust a keresztény teológia „új Ádámként” is ünnepli. Megjelenésével Isten is­mét felkínálta azt az ősállapotot, amelyben az ember szégyen és lelkifurdalás nélkül, a termé­szet rendjében való megnyugvással élhetett az idők kezdetén. Krisztus bűntelenül élt és felál­dozta magát embertársaiért. A hívők szemében mindannyiunk üdvösségéért, mások értelmezé­sében embertársai lelki szabadságáért - ami szin­tén tiszteletre méltó önfeláldozás. Az emberiség azonban Krisztus példájától függetlenül a „régi Ádám” útját járja. A modern, neszkávéként ada­golható filozófiák és az önkéntes egyházi adót megcélzó „népszerű” teológiai iskolák beszélni sem szeretnek a bűn fogalmáról. A gyerek jó, a felnőtt jó, a gyilkos is jó. Bűn nincs, s ha van is, „kijavítható”. A bűn fogalmának relativizálása is hozzájárni a bűnbeesés örök ismétléséhez. Az egyes emberek egyéni önzésből származó bűnei többnyire eltörpülnek az ember koncepciózus, „jövőformáló” és „világmegváltó” szándékaiból következő bűnök mögött. Ez utóbbiak legkülön­bözőbb formában mindig a metafizikai nagyra­­vágyásból erednek. Krisztus, az új Ádám bűntelensége azonban mégsem múlt el nyomtalanul, hanem - Pilinszky kifejezését kölcsönvéve - „időről időre átvérzi a történelem szövetét”. Az ember nyugtalan a bűn­ben, s a természetben való megnyugvás ősemlé­kére azóta némi teológiai és filozófiai nosztalgia is rárétegződik. Az élet haszonelvű lepergetésé­­nek programja hiányt, rosszkedvet és létfilozófiai éhséget szül. Ennek csillapítására különféle re­ceptek képzelhetők el, de egy szerencsésebb jö­vőben talán kialakulhat belőlük egy egészsége­sebb és természetesebb létforma. Számomra három, eredetében különböző, de immanens céljában összetartó irányzat kínál erre némi reményt. A társadalmi szolidaritásra épülő mozgalmak, amelyek az emberek közti viszonyt igyekszenek igazságosabbá tenni, végleg meg­szüntetve a „haszonember-tartás” lehetőségét. (Ehhez persze el kell fogadni azt a gondolatot, hogy míg a szocializmus silány gyakorlatában volt szerencsétlen kísérlet, addig a kapitalizmus legmélyebb lényegében bűnös társadalom.) Az igazi környezetvédő mozgalmak, amelyek létfi­lozófiai gyökerekig kívánják újraértelmezni em­ber és természet viszonyát, elismerve a természet méltóságának jogát is. Végül a kereszténység, s tágabban minden olyan vallás, amely az embert a halandó élővilág és a halhatatlan Teremtő közti természetes státusába helyezi vissza. A keresz­ténység legalább három tulajdonságával érdemi választ kínálhat az emberi szorongásra. Beszél a bűnről, felvillantja a reményt és végül a bűn aló­li felszabadulást képes összekötni a bűn előtti ter­mészetes állapottal. HEGYI GYULA : KRITIKA

Next