Kritika 24. (1995)
1995 / 1. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: A magyar New York
Koncz Zsuzsa felvételének (vagy egyszerűen nem eszeltek ki neki elfogadható akkori szerepet), nem kétséges tehát: a közelmúlt és a jelen pásztázása elérhetnek majd az idegengyűlölethez, és azt a színfalak mögött két órát várakozó ifjú színész nem ússza meg. Elő kell jönnie, hogy megverettessen. A koreográfus Imre Zoltán éppúgy nem tudta elkerülni a közhelyeket, miként az ötletességből néha csak közepesre vizsgázó Marton is engedett olykor a megszokottnak. Persze a közhely nem ellensége az olyan interpretációnak, amely egyfelől nagy, kontúros vonalakban kívánja összefogni az előtörténetet és a történetet: szükséges az a közös kalap, mely alá a rengetegféle figura bebújhat. A színészek közül főként azok győzik invencióval, formajátékkal, akik sem a szabványos, sem az egyedi szélsőséges felé nem lengenek ki. Király Attila a negatív példa a sablonos igyekvésre: csökönyösen ugyanazokkal a mozdulatokkal láttatja, túljellemzi napjaink ifjú kíméletlenjét, az örökös telefonálót, a Westel, a Pannon GSM akaratlan reklámemberét. Többen is pórul járnak viszont, amikor nem olyan olyanok: föltűnően szabályszerűtlenek szeretnének lenni. Az évtizedeket fölbontó, egymásra rajzoló, asszociatíven hullámzó játék egyik legjobbja Eszenyi Enikő, aki folytonosan kifickándozza, kigrimaszolja magát a nagy - s az alkotókat elterítő - ötlet fogságából. Betartja az össztánc, a mozgásszínjáték szabályait, mégis mindig a megszólalásig van jelen. Harkányi Endre nesztelen lépteivel, az örök kisember félelmeivel, csodálkozásával és gyógyíthatatlan magánosságával kelt együttérző s kritikai figyelmet. Sipos András sajnálatosan visszhangtalanul járja a maga útját, amely egyre közelebb viszi őt a klasszikus karakterszínészekhez. Mindenki más tudja és teszi. Csöndes báj, szomorú okosság, fölös érzelmesség lengi be a Vígszínház Össztáncát. Talán csak két szereplője van a históriának: Halász Judit és Hegedűs D. Géza emberpárja, akik fiatalodva-öregedve szántanak át a nekik adatott életidőn, s rajtuk is átszánt a saját vége, végzete felé rohanó évszázad. A második világháború, az ostrom, az újjáépítés, a személyi kultusz, az 1956-os ősz, a konszolidáció, a szocializmus ernyedtsége, a mai szabad káosz mind hangot, azazhogy tánclépést, gesztust kap e különös, mozgó panoptikumban. A szórakozás, a kikapcsolódás, a párkeresés, a mámor nyilvános termébe - a francia eredetitől és a Scola-filmtől örökölt bálterembe - minden belefér, és mindnyájan benne vagyunk. Ez a kedélyes, hangulatos, selymes - riasztó pillanataiban is otthonos, alkoholillat és cigarettafüst bélelte világpresszó, tánciskola valahol lent van, hiszen lépcsők hozzák ide a jövevényeket, vélhetően az utcáról. Lent van, ott van, ahol lennie kell: a fecsegő felszín és a hallgató pokol között, félúton. TARJÁN TAMÁS 45 Stendhal: Vörös és fekete Az előadás végén a záróképben a történet szereplői egyenként elmesélik, hogy mi az, amit már nem fognak nekünk eljátszani: hogyan végzi De Renalhé, mi lesz szerelmi vetélytársának, Mathilde De La Mole-nak a sorsa, Julien Soret kivégzése után merre vezet majd a szomorú véget ért fiatalember pártfogójának, Picard abbénak az útja. E meglehetősen színháziatlan, pusztán a tényközlésre szorítkozó aktus zárja le azt az illemtanórát, amelyet a Madách Kamaraszínház Vörös és fekete című előadása tart nekünk, s amely a modern színházművészet súlyos félreértésén alapul. Mielőtt a színpadi mű a fent leírt záróképpel végleg kimúlik, megtörténik minden, aminek a progresszív színházművészet kívánalmai szerint illik megtörténnie. Azaz: Stendhal sztorija mélyen szimbolikus környezetbe kerül, festett falak között (Stendhal, a romantikus), szikárrá fosztott színpadon játszódik (Stendhal, a realista), végzetesen meghasadt mennyezet alatt, melynek rései közül klasszicista oszlopfők türemkednek ki (Stendhal, a ... mi is?). Horesnyi Balázs „kulisszatitkait” Rátkai Erzsébet jelmezei sem segítenek megsejteni. A korhű kosztümök obligát módon mai ruhákkal vegyülnek - ezen túlmenően nehéz bármiféle magyarázatot találni rájuk. (Hacsak nem akarunk olyan közhelyekkel előrukkolni, hogy a mai lányt formázó Mathilde-ot a könnyebb érthetőség kedvéért kellett fekete bőrdzsekibe bújtatni, s a romantikus lelkű De Renalhét pedig többé-kevésbé korhűben járatni.) Szirtes Tamás rendező nem érte be a külsőségek lajstromozásával. A modern színház hangja életszerűen sokszólamú. Illik némi líraiságot keverni bele, ugyanakkor jó, ha kijózanító és kegyetlen is (az urak felé kapaszkodó Julien Soreit tudatlanságban senyvedő testvérbátyái már a legelső jelenetek egyikében félholtra pofozzák). Nem árt, ha egyebek mellé kevéske irónia is vegyül (volt ilyen jelenet is, mikor a megtévesztett De Renal polgármester, mintegy önmaga karikatúrájaként, felesége erkölcseit igyekszik megvédeni a városka előkelőségeivel szemben). A sejtelmes különösséget Vasvári Emese Mathilde-jának egycentisre nyírt, hidrogénszőke haja jelképezi, a történet fölkavaró érzékiségét az álarcosbál tömegjelenete. Ebben, a három-négy prózai szereplőn kívül, föllép egy táncospár is, és nagyon szeretne az érzékeinkre hatni. S ha a mai progresszív színház nincs meg összetett jellemek nélkül, egynek-kettőnek a modern színházasdiban is illik lennie. Piros Ildikó De Renaméja például hol számító dög, hol romantikus érzelmű, gyámolításra szoruló, gyönge asszony. De vagy ilyen, vagy olyan, kerüli egymást a két énje, így aztán - akár az előadás egésze - az ő jelleme is alkotórészeire hull. Leghangsúlyosabb színpadi eszköze egy bizonyosfajta szemméregetés, távolba szögezett tekintet, amely hol félelmet, hol meglepetést, hol bizonytalanságot van hivatva közvetíteni. Ezenkívül vannak még jól begyakorlott (nyilvánvalóan jól begyakoroltatott) jelenetvégi gesztusai, szépen kitartott mozdulatok, melyekre nem mindig sikerül időben ráereszteni a függönyt. Czvetkó Sándor Julien Sorelje is úgy karrierista és úgy szerelmes ifjú, hogy vagy ezt, vagy azt lehet neki elhinni. A zavar akkor teljesedik ki, mikor egyszerre két nő iránt is lángolni kénytelen. Vasvári Emese annyival keményebb karakterű művész két, szintén nagy tehetségű, ifjú színházi pályatársánál, Czvetkó Sándornál és Horesnyi Balázs díszlettervezőnél, hogy őt nem lehetett csőbe húzni: a rossz megoldások helyett inkább dilettantizmust mímel. Mathilde-ja - ha a színésznő figyelmetlenségből elkezd is játszani olykor egy furcsa, önsorsrontásra hajlamos lányalakot - nem színpadi figura, fölmondott szerep csupán. A karakterek jobban jártak. Avar István nagy fülű, karikírozott De Renalja a leginkább: a szerep kiváló paródiáját kapjuk. Csűrös Karola Dervillenéja a kelleténél csöppet harsányabb, lengyel Iván Valenod-ja a kelleténél csöppet szürkébb, de mindkettő megmutatja a figura lényegét, a kisvárosi elit kisstílűségét. Koltai János, a bukott tanítványa mellett is konzekvensen kitartó Picard abbé szerepében, szokásos visszafogottságával hat. A többiek szintén komolyan veszik a feladatukat. Az előadás valóságos súlyához mérten némelykor túl komolyan. Kis könnyebbséget jelent, hogy a progresszív színházi művek depressziósabb vonulatához tartozni kívánó produkció láttán az élettől nem, legföljebb a színháztól megy el az ember kedve egy időre. Az aktualizálások, a kiélezett konzervatív-liberális párharc az összes hálószobái utalással (kell a társadalmi háttér, illik beletenni, persze a kínt már nem fokozzák tovább. Inkább túl könnyen megadják magukat, a végsőkig leegyszerűsítve ezzel a nézői ráismerés lassú és bonyolult folyamatát. A nyitóképben a kivégzésre váró Julien Sorést látjuk börtönében. Jelenete, mely előrevetíti a végzetet, valójában a történet befejezése. Nekünk, nézőknek még csak a kezdet. KÁLLAI KATALIN KRITIKA A TELEVÍZIÓ A magyar New York kadt 1994 novemberében egy nap a televízióban, amikor újabb magyar várost fedeztettek fel velünk, méghozzá olyat, amelyik a tengeren túl terül el. A műsor címében négyszer volt leírva egymás alá a neve, mi ezt - hely hiányában - csak egyszer tesszük: New Yorknak hívják azt az odaáti települést, ahol elszórtan élnek ugyan más nemzetiségűek is, de főképp honfitársaink vetették meg a lábukat, lévén, hogy akarva, akaratlan beléjük botlottak az óhazából szalajtott La coco 1 11 ZVOLSZKY GALÉRIA I I I GALLERY ZVOLSZKY wcnm c —x mnW .ro Alapító: Kovács Attila Ernő (1954-1991) A kiállított festmények, grafikák megvásárolhatók. A Galéria előzetes telefonbejelentésre látogatható. Telefon: (36-1) 118-3880