Kritika 26. (1997)
1997 / 4. szám - Nádra Valéria: Egy színházi bentlakó
MhyZ sstoLMzzj Bérezés László: Székely körvasár — Tompa Miklós mesél A sablon, a hagyomány meg az illem is azt kívánná, hogy a tragikus vég felől közelítsük meg Tompa Miklósnak, az egykorvolt marosvásárhelyi Székely Színház alapító igazgatójának (Bérezés László teremtő közreműködésével) ránk maradt testamentumát, hiszen a szavait megörökítő könyv megjelenése alig-alig előzte meg halálát. Ez azonban mégsem megy, mert a Székely körvasút - bár pazarló és túláradó gazdagsággal egy ember életének szinte minden lehetséges aspektusáról szól - legfőképpen s mindenekelőtt az életkedv könyve. Ez ragyog fel lapjain, ez színezi és árnyalja a benne lévő sztorikat és szentenciákat. S ezért nem igazán (vagy nem csupán) színházról szóló könyv ez, mert több is, más is. Tompa Miklós emberi mivolta oly plasztikusan rajzolódik ki lapjain, hogy a végére érve személyes ismerősünknek érezzük, így, jelen időben, s az is egyfajta sajátos kópéságnak tűnik, hogy nincs többé. Bérczes Lászlónak sikerült a keveseknek s nehezen elérhető varázslat, noha saját kérdéseit gondosan kivágta, eltüntette a válaszok közül: úgy tud jelen lenni Tompa Miklós patakzó történetei közben, hogy a reflexiókból érezzük, figyelme és kíváncsisága mennyire s miként inspirálta ezt a kincses öregembert. „A bolond Tompák közül való”, Miklós így nevezi magát - miközben látszatra sokszor közhelyeket sorol — valójában kincseket terít el ibénk: megszenvedett, átélt tapasztalatokat. Arról, hogy mindent lehet ezen a pályán (jegyezzük meg: a többin is), de feladni soha. Pózokkal beérni eredmények helyett - soha. Arról is égetően időszerű üzenetei vannak, hogy a színházcsináláshoz keservesen nehéz időkben is mindig van lehetőség a cselekvésre, csak vállalni kell a kompromisszumot, a korlátoltak és tájékozatlanok rosszhiszemű véleményeit - ezek tudniillik később, amikor az eredmények cáfolhatatlanokká lesznek, úgyis semmissé válnak. 1946-ban jött létre - jóformán a semmiből - a Székely Színház, olyan időben, amikor sem a politikai, sem a gazdasági viszonyok nem voltak éppen kedvezőek egy újabb magyar nyelvű színház születéséhez Romániában. És mégis lábra állt, megkapaszkodott, működni kezdett, tehetségeket vonzott, gyökeret eresztett, hagyományt teremtett (és ápolt), s művészi minőséggé tudott felnőni. Kellett pedig mindehhez egy fanatikus ifjú ember. Tompa Miklós - saját szavait idézve - olyanná lett, „mint idegszanatóriumban a főorvos, aki maga is megbolondul, és bentlakóvá válik.” A privát szenvedéllyé vált közhasznú cselekvés adta életének értelmét. Pénzt, színészt, az alkotáshoz némi nyugalmat, munkatársai részére megfelelő életfeltételeket, rendezőt, vendégjátékot, közönséget, visszhangot s egyáltalán mindent szereznie kellett, ha létezni akart a színház - semmi sem jött magától, természetesen, egyszerű úton-módon. „Firtatják, ki szolgálta ki a múltban a rezsimet. Magyarul: ki feküdt le a rezsimnek” - mondja mintegy elébe menve a kimondatlan kérdésnek. És teheti, mert bármely kort illetően olyan választ tud adni rá, amelyet emelt fővel vállalhat. „Bementem a miniszterhez, és két óra múlva kijöttem azzal, hogy engedélyezett a színháznak egy négymillió lejes rendkívüli segélyt” - íme, a konkrétum, melynek alapján joggal jelentheti ki: „Nem én feküdtem le neki, hanem én fektettem le őt”. Ez tudniillik nem elvtelen lojalitás, nem önigazolás, hanem maga a praktikum. Ugyanígy fest Tompa párttagságának kérdése. Ha a színház megtörésének, támogatásának az az ára, hogy ő párttag legyen, engedi „beíratni” magát, s attól fogva góbéságának minden furfangja arra irányul, hogyan tegye a párttagsággal járó kötelezettségeket formálissá, miként járjon túl a művészethez jottányit sem értő instruktor elvtársak eszén - anélkül, hogy azok észrevennék. Kötéltáncot jár évtizedeken át, s úgy tűnik, sikerrel. „Humorral mindent el lehet intézni” - mondja ki egy termékeny élet fő tanulságaként. „Engem felváltottak, nem leváltottak” - íme, a kötéltáncos huzavona vége is biztató. Színház, szerelem, politika, történelem eggyé válik a könyv lapjain, mert Tompa Miklós számára is mindez egyet jelentett. Tudomásul kellett vennie már fiatalon, hogy viharos idők jönnek és mennek, megállás nélkül, s még viharosabbak követik az előzőeket. Hogy a történelem - lásd Erdély hányatott sorsát - sosem képes múlttá szelídülni, mindig belekavar a jelenbe is, mindig teli van - mindkét felől - sérelmekkel és sértésekkel, nem lehet „kivárásra” játszani, jobb időkre tartalékolni emberi és művészi energiákat. Tompa ezt a zsigereivel is érzékelte és remekül elnavigált Szküllák és Kharübdiszek között, akár 1944-ben, akár az ötvenes években, akár a Ceausescu-érában. Megpróbálta mindazt, amit a túlpolitizált külvilág rontott a színházon, intenzívebb műhelymunkával pótolni, ellensúlyozni. Nem lehetett könnyű: a dilettantizmus, a közöny, a manírokra csábító műszékelykedés, a kultúrpolitikusok szűklátókörűsége, a szakma ismerős benső ártalmai, az intrikák, az ivásba menekülés, a karrierizmus, az irigység, a román-magyar ellentét mesterségesen is piszkált fel-fellángolásai (például a tagozat létesítése kapcsán) különleges adag életbölcsességet és méltányosságot tettek kívánatossá. A mostoha körülmények miatt a művészek elvándorlása újra meg újra megkövetelte, hogy valósággal újraalapíttassék a színház, s közben jöttek az újabb stílusok és divatok, melyeket követni és szelektálni, felhasználni és kordában tartani egyaránt szükséges volt. Tompa Miklós ennyi eredmény közepette is józan és szerény tudott maradni. Míg fiára, Gáborra - akiben riválisát és ellenzékét, de műve folytatóját is méltán láthatta - mérhetetlenül büszke, saját képességeit így ítéli meg: „Talán azért is vagyok kevésbé jó rendező, mert bennem több a készség a kompromisszumra...” Hogy valójában milyen rendező lehetett, arról élményünk nem lévén, kénytelenek vagyunk saját értékelésén kívül a kevés számú kortársi tanúságtételre hagyatkozni. A Székely Színház 1958-as budapesti vendégjátékáról terjedelmes cikkben emlékezett meg az Élet és Irodalom. Kós Károly Budai Nagy Antalénak rendezéséről így ír Becsky Andor: „Egyenletes, méltóságos összjátékot tudott teremteni. A történelem szellemét, levegőjét a színpad bőségesen árasztotta”. Bródy Sándor Tanítónőjének - szintén Tompa Miklós által jegyzett előadásáról a szűkszavú, egy szem megjegyzés ékesen szól: „A rendezés betöltötte a színpadot”. Ennyi. Maga Tompa nem győzi könyvében hangsúlyozni, hogy szerette volna, ha sok szín, sokféle törekvés érvényesül színházában. „Az örökös Tompa-féle lélektani realizmus unalmas” - mondja egyhelyütt. Mindebből toleranciája a fontos, más, rendezőként is működő színházigazgatókkal ellentétben egyáltalán nem óhajtott művészileg „dominálni”, ellenkezőleg, önmaga számára a senkinek sem kellő muszáj feladatokat tette félre, legtöbbször azt állította színpadra, amire nem volt más jelentkező. Mindezt tételesen is megfogalmazta: „Az igazgat 29 KRITIKA