Kritika 27. (1998)

1998 / 3. szám - Veres András: A deheroizáló Jókai

annyiban föltétlenül hitelesek, hogy reprezentál­ják szerzőjük szándékait és pozícióját. Szinte mu­latságos, ahogy Mocsár Gábor Jókaival egy füst alatt a többi 1848-4­9-es emlékiratot is lesöpri az asztalról, mondván, hogy ahány, annyiféleképpen emlékszik ugyanarra az eseményre. Talán éppen ez adja sajátos zamatukat, vélem én. Az Emléksorok 1848. december 30-tól, a móri csatavesztéstől 1849. április 13-ig, a függetlensé­gi nyilatkozat kihirdetéséig beszéli el az esemé­nyeket. Koncepcionális okot látok a kezdő- és a végpont megválasztásában. Távolról sincs szó „in médiás rés” kezdésről, mert Jókai nem az egész 1848-49-es szabadságküzdelem históriáját kíván­ja adni, hanem csupán egy szakaszáét: a Debre­cenbe menekülni kényszerülő országgyűlés egy­mással marakodó pártjainak, valamint a hadsereg hasonló elszántsággal rivalizáló vezetőinek az előbbivel párhuzamosan zajló iszapbirkózását mutatja be. A móri csatavesztés volt a közvetlen előzménye Pest elhagyásának, míg a függetlensé­gi nyilatkozat tette föl a koronát a kormány deb­receni működésére. Finomabb értékösszefüggés is fennáll a kezdő- és a végpont között. Mórnál csupán egy csata ve­szett el, nem a háború. S legalább az a haszna megvolt, hogy lelassította az ellenség felvonulá­sát, időt engedett rá, hogy az országgyűlés és a kormány Debrecenbe szökhessen és megszervez­hesse az ellenállást. A trónfosztás viszont - Jókai legalább így tudja - jóvátehetetlen politikai hiba volt: a status quo felrúgása ellehetetlenítette az ország nemzetközi helyzetét. (Az érvelést a Ma­gyarországra látogató William Brown angol őrnagy szájába adja: „Nem az a nagyobb baj..., hogy az orosz be fog jönni, hanem az, hogy Euró­pa nem fogja önöket segíthetni e határozat miatt. Nem az a hiba, hogy ellenségeik kezét felszabadí­­ták, hanem az, hogy barátaikét megkötötték...) Te­hát Jókai szerint nem a harctéren pecsételődött meg a szabadságharc sorsa. Másrészt a móri kudarc esetében nem állapítha­tó meg pontosan, illetve nem szűkíthető le a fe­lelősség kérdése. Hibázott Perczel Mór is, amikor seregével egymagában ütközetbe bocsátkozott a túlerőben lévő ellenséggel, de Kossuth is, hogy biztatta rá, és Görgey is, mert nem sietett a segítségére. Tulaj­donképpen az összehangoltság hiánya hibáztatható elsősorban. A függetlensé­gi nyilatkozat esetében viszont egyér­telmű Kossuth felelőssége, akit Jókai szerint mindenekelőtt saját hatalma fogyatkozásának megállítása készte­tett erre a kétségbeesett lépésre. Az emlékirat megírásának legnyoma­tékosabb indítéka nyilvánvalóan a bukás okainak és a szereplők felelős­ségének megállapítása. Bár az eldöntőnek bizonyuló, végzetes ballé­pést Kossuthnak tulajdonítja, hibázását csaknem törvényszerűnek mutatja ab­ban a végeérhetetlen hatalmi játszmá­ban, amelyet az országgyűlés, a kormány és a hadvezetés folytatott csaknem az első pillanattól kezdve. Némi túlzással fogal­mazva, az derül ki az Emléksorok lapjaiból, hogy legalább annyira voltak elfoglalva egy­más, mint a császári hadsereg legyőzésével. Jókainak majd mindegyik szereplőre van rossz szava. Legnagyobb szarkazmussal politikai ellen­feleiről, a gyűlölt „flamingók”-ról és rettegett vezérükről, Madarász László rendőrminiszterről ír. Nem igazán értem, hogy napjaink kutatói mi­ért róják meg előszeretettel ezért Jókait. Aligha kérhető rajta számon, hogy nem tudta azt, amit azóta tisztázott a kutatás­­, hogy Madarász föltehetően Kossuth intenciójának megfelelve cselekedett, amikor a lefoglalt Zichy-értékekhez nyúlt abból a célból, hogy általa külföldi potentá­tokat nyerjenek meg ügyünknek, s hogy amikor a hiányra fény derült, Kossuthot védte, amikor hall­gatott, inkább hagyva veszni becsületét. Az is igaz, hogy A gyémántos miniszter publikálásakor, 1851-ben Madarász már réges-rég bukott ember volt, de ebből is elhamarkodott dolog Jókai erköl­csi gyöngeségére következtetni. Méltán vagy méltatlanul, de mindenképpen őszintén hitte, hogy Madarászt és társait nem akármilyen bűn terheli: a nemzet ügyének kisajátítása önös célja­ikra. Ami annál felháborítóbb volt számára, mert úgy érezte: Madarászék személy szerint őt magát (is) saját forradalmától akarják megfosztani. Ám a figyelmes olvasó azt is észreveheti, hogy bár az Emléksorok teljes mértében azonosul az ún. békepárt törekvéseivel és nem győzi magasztalni vezetőinek erényeit, tevékenységüket mégis elég­telennek és meddőnek ítéli. Amennyire világos el­vi platformjuk, kitartásuk az áprilisi törvények jogállása mellett, annyira tisztázatlan politikájuk, amelyet eleve behatárolt az a nem elhanyagolható tehertétel, hogy a bécsi udvar érvénytelennek nyil­vánította az áprilisi törvényeket. Nemcsak a szó­noki tehetség hiányzott Nyáry Pálból vagy Kazin­czy Gáborból ahhoz, hogy megfelelően ellensú­lyozni tudják a hallgatóságát mindenkor fanatizál­ni képes Kossuthot (az Emléksorok nem hallgat erről sem), hanem az elfogadható válasz is arra a csapdahelyzetre, amibe kerültek. A törvényessé­get ugyanis lehet egyoldalúan fenntartani. Pozíci­ójuk abszurditását mi sem fejezi ki jobban, mint hogy a tavaszi hadjárat ragyogó sikerei Nyáry Pált arra a sajnálkozó megállapításra késztetik, hogy „a győzelmek több kárt tesznek Magyarország­nak, mint az előbbi veszteségek”. A közös kudarcért csaknem valamennyien felelősek - sugallja Jókai -, az elhivatott és jó szándékú, de a hízelgők által könnyen befolyásol­ható Kossuth is, a szép szavakat a tényeknél több­re becsülő Kossuth-párt is, a szélsőségek lefara­gásában erős, de a kibontakozás megtalálásában gyönge békepárt is, sőt a maga belharcaiban elmerülő országgyűlés egésze is, mert kísérletet sem tesz rá, hogy tájékozódjék a nagyvilág véle­ménye felől, végül hibáztathatók a nagyhatalmak is, akik számára jelentéktelen epizód a magyarság élethalálharca: Angliát legfeljebb az érdekli - ol­vashatjuk az emlékirat legvégén morbid csattanó­ként -, hogy az európai „súlyegyen” helyreálljon. K­eserű irónia hatja át az Emléksorok lapjait - ez az uralkodó hangneme -, amit csupán alkalmanként ellensúlyoz a hőstettek elbeszélésekor elengedhe­tetlen pátosz. Már ekkor kialakult Jókainak az a felfogása, hogy egyedül a köznép képes igazi (el­lenszolgáltatás nélkül hozott) áldozatra - a 22. fe­jezet megannyi köznépi hőstetteket köt csokorba, s nem riad vissza attól, hogy szentenciaként mondja ki: „Nem a vezetők voltak a nagyok: a nép volt óriás, mely őket fölemelte”. E fejezet meglehetős kontrasztban áll az előzővel, amely a katonai vezetők kitüntetési ceremóniáját adja elő és nem minden kajánság nélkül időz el az immár egymást ellenfélnek tekintő Görgey és Kossuth remek párjeleneténél. Az Emléksorok teljes vértezetében mutatja az elbeszélő Jókait. A harminc fejezetből álló mű jól kivehető kompozícióval rendel­kezik. Az első fejezetek igen rövi­dek, az egymással sokszor csak lazán érintkező események szédítő iramban követik egymást - ezzel is ér­zékeltetve azt a fe­jetlenséget és kapkodást, ami a kormány és a hadvezetés tevé­kenységét kezdetben jellemezte. Váltás először a 15. fejezetben következik be, ahol valóságos se­regszemlét olvashatunk a magyar hadseregről. Ennek mintegy pandanja a 23. fejezet az országgyűlés pártjairól adott enumerációval; e késleltetés finom jelzése annak, hogy a magyar hadvezetés előbb talált magára, mint a politikai. Míg a móri csatavesztéstől a szolnoki győzelemig a hadi események viszonylag részletes bemutatást kapnak, addig a dicsőséges tavaszi hadjáratot el­bújtatja a háttérben, azt szuggerálva vele, hogy ekkor nála is fontosabb a parlamenti aréna. Megértem, hogy Jókai látlelete nem mindenki számára elfogadható - de ettől még érdekes és részleteiben meggyőző híradás 1849 küzdelmes napjairól. Az Emléksorok esetében valóban indo­koltnak látom, hogy szerzőjük irodalmi munkás­sága részének tekintsük. VERES ANDRÁS

Next