Kritika 27. (1998)
1998 / 3. szám - Veres András: A deheroizáló Jókai
annyiban föltétlenül hitelesek, hogy reprezentálják szerzőjük szándékait és pozícióját. Szinte mulatságos, ahogy Mocsár Gábor Jókaival egy füst alatt a többi 1848-49-es emlékiratot is lesöpri az asztalról, mondván, hogy ahány, annyiféleképpen emlékszik ugyanarra az eseményre. Talán éppen ez adja sajátos zamatukat, vélem én. Az Emléksorok 1848. december 30-tól, a móri csatavesztéstől 1849. április 13-ig, a függetlenségi nyilatkozat kihirdetéséig beszéli el az eseményeket. Koncepcionális okot látok a kezdő- és a végpont megválasztásában. Távolról sincs szó „in médiás rés” kezdésről, mert Jókai nem az egész 1848-49-es szabadságküzdelem históriáját kívánja adni, hanem csupán egy szakaszáét: a Debrecenbe menekülni kényszerülő országgyűlés egymással marakodó pártjainak, valamint a hadsereg hasonló elszántsággal rivalizáló vezetőinek az előbbivel párhuzamosan zajló iszapbirkózását mutatja be. A móri csatavesztés volt a közvetlen előzménye Pest elhagyásának, míg a függetlenségi nyilatkozat tette föl a koronát a kormány debreceni működésére. Finomabb értékösszefüggés is fennáll a kezdő- és a végpont között. Mórnál csupán egy csata veszett el, nem a háború. S legalább az a haszna megvolt, hogy lelassította az ellenség felvonulását, időt engedett rá, hogy az országgyűlés és a kormány Debrecenbe szökhessen és megszervezhesse az ellenállást. A trónfosztás viszont - Jókai legalább így tudja - jóvátehetetlen politikai hiba volt: a status quo felrúgása ellehetetlenítette az ország nemzetközi helyzetét. (Az érvelést a Magyarországra látogató William Brown angol őrnagy szájába adja: „Nem az a nagyobb baj..., hogy az orosz be fog jönni, hanem az, hogy Európa nem fogja önöket segíthetni e határozat miatt. Nem az a hiba, hogy ellenségeik kezét felszabadíták, hanem az, hogy barátaikét megkötötték...) Tehát Jókai szerint nem a harctéren pecsételődött meg a szabadságharc sorsa. Másrészt a móri kudarc esetében nem állapítható meg pontosan, illetve nem szűkíthető le a felelősség kérdése. Hibázott Perczel Mór is, amikor seregével egymagában ütközetbe bocsátkozott a túlerőben lévő ellenséggel, de Kossuth is, hogy biztatta rá, és Görgey is, mert nem sietett a segítségére. Tulajdonképpen az összehangoltság hiánya hibáztatható elsősorban. A függetlenségi nyilatkozat esetében viszont egyértelmű Kossuth felelőssége, akit Jókai szerint mindenekelőtt saját hatalma fogyatkozásának megállítása késztetett erre a kétségbeesett lépésre. Az emlékirat megírásának legnyomatékosabb indítéka nyilvánvalóan a bukás okainak és a szereplők felelősségének megállapítása. Bár az eldöntőnek bizonyuló, végzetes ballépést Kossuthnak tulajdonítja, hibázását csaknem törvényszerűnek mutatja abban a végeérhetetlen hatalmi játszmában, amelyet az országgyűlés, a kormány és a hadvezetés folytatott csaknem az első pillanattól kezdve. Némi túlzással fogalmazva, az derül ki az Emléksorok lapjaiból, hogy legalább annyira voltak elfoglalva egymás, mint a császári hadsereg legyőzésével. Jókainak majd mindegyik szereplőre van rossz szava. Legnagyobb szarkazmussal politikai ellenfeleiről, a gyűlölt „flamingók”-ról és rettegett vezérükről, Madarász László rendőrminiszterről ír. Nem igazán értem, hogy napjaink kutatói miért róják meg előszeretettel ezért Jókait. Aligha kérhető rajta számon, hogy nem tudta azt, amit azóta tisztázott a kutatás, hogy Madarász föltehetően Kossuth intenciójának megfelelve cselekedett, amikor a lefoglalt Zichy-értékekhez nyúlt abból a célból, hogy általa külföldi potentátokat nyerjenek meg ügyünknek, s hogy amikor a hiányra fény derült, Kossuthot védte, amikor hallgatott, inkább hagyva veszni becsületét. Az is igaz, hogy A gyémántos miniszter publikálásakor, 1851-ben Madarász már réges-rég bukott ember volt, de ebből is elhamarkodott dolog Jókai erkölcsi gyöngeségére következtetni. Méltán vagy méltatlanul, de mindenképpen őszintén hitte, hogy Madarászt és társait nem akármilyen bűn terheli: a nemzet ügyének kisajátítása önös céljaikra. Ami annál felháborítóbb volt számára, mert úgy érezte: Madarászék személy szerint őt magát (is) saját forradalmától akarják megfosztani. Ám a figyelmes olvasó azt is észreveheti, hogy bár az Emléksorok teljes mértében azonosul az ún. békepárt törekvéseivel és nem győzi magasztalni vezetőinek erényeit, tevékenységüket mégis elégtelennek és meddőnek ítéli. Amennyire világos elvi platformjuk, kitartásuk az áprilisi törvények jogállása mellett, annyira tisztázatlan politikájuk, amelyet eleve behatárolt az a nem elhanyagolható tehertétel, hogy a bécsi udvar érvénytelennek nyilvánította az áprilisi törvényeket. Nemcsak a szónoki tehetség hiányzott Nyáry Pálból vagy Kazinczy Gáborból ahhoz, hogy megfelelően ellensúlyozni tudják a hallgatóságát mindenkor fanatizálni képes Kossuthot (az Emléksorok nem hallgat erről sem), hanem az elfogadható válasz is arra a csapdahelyzetre, amibe kerültek. A törvényességet ugyanis lehet egyoldalúan fenntartani. Pozíciójuk abszurditását mi sem fejezi ki jobban, mint hogy a tavaszi hadjárat ragyogó sikerei Nyáry Pált arra a sajnálkozó megállapításra késztetik, hogy „a győzelmek több kárt tesznek Magyarországnak, mint az előbbi veszteségek”. A közös kudarcért csaknem valamennyien felelősek - sugallja Jókai -, az elhivatott és jó szándékú, de a hízelgők által könnyen befolyásolható Kossuth is, a szép szavakat a tényeknél többre becsülő Kossuth-párt is, a szélsőségek lefaragásában erős, de a kibontakozás megtalálásában gyönge békepárt is, sőt a maga belharcaiban elmerülő országgyűlés egésze is, mert kísérletet sem tesz rá, hogy tájékozódjék a nagyvilág véleménye felől, végül hibáztathatók a nagyhatalmak is, akik számára jelentéktelen epizód a magyarság élethalálharca: Angliát legfeljebb az érdekli - olvashatjuk az emlékirat legvégén morbid csattanóként -, hogy az európai „súlyegyen” helyreálljon. Keserű irónia hatja át az Emléksorok lapjait - ez az uralkodó hangneme -, amit csupán alkalmanként ellensúlyoz a hőstettek elbeszélésekor elengedhetetlen pátosz. Már ekkor kialakult Jókainak az a felfogása, hogy egyedül a köznép képes igazi (ellenszolgáltatás nélkül hozott) áldozatra - a 22. fejezet megannyi köznépi hőstetteket köt csokorba, s nem riad vissza attól, hogy szentenciaként mondja ki: „Nem a vezetők voltak a nagyok: a nép volt óriás, mely őket fölemelte”. E fejezet meglehetős kontrasztban áll az előzővel, amely a katonai vezetők kitüntetési ceremóniáját adja elő és nem minden kajánság nélkül időz el az immár egymást ellenfélnek tekintő Görgey és Kossuth remek párjeleneténél. Az Emléksorok teljes vértezetében mutatja az elbeszélő Jókait. A harminc fejezetből álló mű jól kivehető kompozícióval rendelkezik. Az első fejezetek igen rövidek, az egymással sokszor csak lazán érintkező események szédítő iramban követik egymást - ezzel is érzékeltetve azt a fejetlenséget és kapkodást, ami a kormány és a hadvezetés tevékenységét kezdetben jellemezte. Váltás először a 15. fejezetben következik be, ahol valóságos seregszemlét olvashatunk a magyar hadseregről. Ennek mintegy pandanja a 23. fejezet az országgyűlés pártjairól adott enumerációval; e késleltetés finom jelzése annak, hogy a magyar hadvezetés előbb talált magára, mint a politikai. Míg a móri csatavesztéstől a szolnoki győzelemig a hadi események viszonylag részletes bemutatást kapnak, addig a dicsőséges tavaszi hadjáratot elbújtatja a háttérben, azt szuggerálva vele, hogy ekkor nála is fontosabb a parlamenti aréna. Megértem, hogy Jókai látlelete nem mindenki számára elfogadható - de ettől még érdekes és részleteiben meggyőző híradás 1849 küzdelmes napjairól. Az Emléksorok esetében valóban indokoltnak látom, hogy szerzőjük irodalmi munkássága részének tekintsük. VERES ANDRÁS