Kritika 27. (1998)
1998 / 11. szám - FOTÓALBUM - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: A show elszáll, Fábry megmarad
A FOTÓALBUM Betonpillangó könyvkiadásban kezd elterjedni egy sajátos műfaj, a „művészkönyv”. Nem a könyvet egyedi művészi tárgynak tekintő képzőművészeti műfajra (object-book) gondolok, hanem arra az esetre, amikor a művész önmaga kiadójává, szerkesztőjévé előlépve saját maga állítja össze és adja ki a munkáiról szóló katalógust, albumot, monográfiát. E helyzet részben gazdasági kényszerből fakad, hiszen manapság nem könnyű olyan kiadót találni, amely a szerzőtől csupán szellemi munkát vár, s a kiadvány menedzselését (a kézirat gondozásától, a támogatások megszerzésén keresztül, a terjesztésig) teljes egészében magára vállalja. A különféle pályázatok útján és szponzoroktól többnyire maga a művész kényte 45 KRITIKA mótlanabb a várhatónál, Hegedűs D. Géza Róbertje szarkasztikusabb, sőt kegyetlenebb a jósolhatónál. A két - rokon foglalkozású, szövetséges és rivális - férfi Pintérnél kissé egymás alteregója, szőke és fekete kiadásban. Mészáros Tamás a fölcserélhetőségnek ezt a viszonylatát roppant komolyan veszi: föl- és visszacseréli a két karaktert. Hegedűs a trió szókimondója, ítéletvégrehajtója, aki csak egyszer, a józan iszákosság jelenetének mesteri fiziológiájában és lélektanában „borul ki” a cinikus tisztánlátó szerepéből. A három ember mértanában egyenrangúan fontos hely (sőt talán a legfontosabb) Emmáé. Halász Judit játékát önmagában dicséri, hogy bár sem arra nincs megnyugtató magyarázat, miért tart ki Robert Emma mellett (s ha eddig kitartott, akkor mostantól új szerető a láthatáron - miért nem tart ki), sem pedig arra, Jerryt a szeszgőzön kívül mi vitte-vezette egykoron a régóta ismert és időközben aligha fiatalodó asszony lába elé (és végezetül azt sem könnyű szavakba foglalni, Emma mit szeret az egyik, és mit a másik férfin, és miért szereti mind a kettőt) - nos, mindezek ellenére a színésznő puszta lénye és jelenléte elhiteti, hogy a szerelem e síkidomának banális végzetszerűséggel létre kellett jönnie. Az okos, szögletes, magukat folyton a „legjobb” barátjukhoz méricskélő - tehát szerelmüket a barátság aspektusából latolgató - férfiakhoz képest ő a szívére hallgat (bárha két szíve van...), s néha tud mosolyogni, röpdösni, örömet szerezni (nemcsak osztani és kérni, mint a két hím). Az állandóan konspiráló Jerryvel és a konspirációkat folyton leleplező és elemző Roberttel szemben Emma a viszonylagos természetesség. Lukács, Hegedűs és Halász szerencsés és eredményes hármasnak bizonyul a játékban - bár az Árulás kevesebb végérvényességgel, fiatalosabb fölfogásban is színpadra képzelhető, mint az ő elegánsan betakarító alakításuk. Az előadásszünet utáni része monotonabb az előzőnél: nincs mivel elfedni a darab óhatatlanul gépies technikáját. Pinter is gyorsít a tempón, rövidíti-sűríti a jeleneteket - ebben a törekvésben a rendező radikálisabban segíthette volna. Az egyenletes vallatófényekkel, olykor sejtelmes sugárnyalábokkal világított színpadon — ahol már van hagyománya a Pintér-játszásnak - hatásos és erőteljesen strukturált kamaradrámát sikerült létrehívni, melynek feszélyező-ráébresztő tartalmait a közönség remélhetőleg színházi esték tucatjain lesz hajlandó végignézni és megszívlelni. TARJÁN TAMÁS len összeszedni a pénzt, így annak felhasználását is joggal igyekszik saját kézben tartani. A szerzői magánkiadások szaporodása másrészt abból a téves felfogásból származik, hogy a könyvcsinálás „csupán” egy alkalmazott műfaj, amelyhez a vizuális művészetekben jártas művészember eredendően ért. Az eredmény gyakran lehangoló — nem egy esetet lehetne említeni az elmúlt évekből, amikor egy kiváló képzőművészről költséges és reprezentatívnak szánt, kiadó-szerkesztői szakmai szempontból azonban (a művész hathatós közreműködésével) félamatőrre sikeredett kiadvány látott napvilágot. Hasonló aggodalom kerített hatalmába, Balla András fotóművész legújabb, magánkiadásban megjelent kötetét, a Betonpillangó - pink gardens című albumát kézbe véve. A mércét maga a művész emelte magasra, a fotói ugyanis közismerten míves gondossággal készült professzionális munkák, amelyek méltán hoztak az alkotójuknak elismerést itthon és külföldön egyaránt. Mostani kötetében talán legizgalmasabb sorozatából, a kerti giccsépítményekről készült fényképeiből láthatunk egy tetszetős válogatást. Az Országház kicsinyített épülete csigaházból, hétvégi házak buherált dekorációi, zománcozott kerti törpe, Ádám és Éva egy kert mélyén furnérlemezből, bizarr állatfigurák, szökőkútdíszek, hősies gipszszobrok stb. „Ezeket én olyan szakmai alázattal, fotótechnikával és tisztelettel fotózom, mint a »nagy művészet« műtárgyait. Ez sok esetben meglepő szépségű képeket eredményez, melyek igen elgondolkodtatóak az ún. giccs mibenlétéről kialakult előítéletes állásfoglalásunk felülvizsgálata szempontjából is. ” - írta a munka indulásakor, 1976-ban a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójához beadott szinopszisában. Bálla „műtárgyfotózása” a kertesztétikai érdeklődéstől (eredeti szakmája kerttervező), a szociografikus dokumentarizmuson keresztül fokozatosan egy komplex látásmóddá, kulturális antropológiai nézőponttá érett. Fantasztikus érzékkel képes meglátni egy hétköznapi helyzetben a különöst, a képek és tárgyak önmagukon túlmutató jelentés lehetőségét. Egyik színes képén például az eső ellen nejlonzsákba húzott vörös és nemzeti színű zászlót látunk a villanyoszlopra kitűzve. Itt magára a „giccshelyzetre” érez rá, az ünnephez (április 4-e?, november 7-e?) való disszonáns viszonyt tárja fel a fotográfia sajátos eszközeivel. Két évtized alatt olyan anyagot gyűjtött össze, amelyből optimálisabb körülmények között egy igen komoly, külföldön is piacképes fotóalbumot lehetett volna kihozni. Ehhez persze más design, szigorúbb szerkesztői munka kellett volna (és több pénz). A címlap a könyv tematikai, vizuális gazdagsághoz képest túlságosan visszafogott, decens. A használt betűtípus és -méret az olvashatóság határán mozog, az oldalakon végigvonuló pillangó mint grafikai ötlet, inkább zavaró, mint szellemes. Átfogó tanulmány helyett régebbi szövegek részletei olvashatók a kötetben, vegyítve újabb keletű, előszónak szánt kis írásokkal. Talán szerencsésebb lett volna egyetlen, új tanulmányban szintetizálni az eddigi interpretációkat, de ha már ezt a megoldást választották, akkor az idézetek forrását, a megjelenés helyét, a kiállításmegnyitók időpontját nemcsak egykét helyen, hanem mindenütt fel kellett volna tüntetni. Elemi dolgok hiányoznak: nincs tartalomjegyzék, képjegyzék (a fotókról nem tudjuk, mikor és milyen technikával készültek, mi az eredeti méretük). Ugyanakkor az újraközölt újságcikkek, kiállításmegnyitók szerzőiről részletes életrajz található a könyvben. A hiányzó korrektori munka következményeit már csak zárójelben merem említeni (a nagy kötőjel és az idézőjel helyes használatának a nehézségei, a tulajdonnevek írásmódja körüli bizonytalanságok, következetlen kiemelések stb.). Bosszantó apróságok, amelyeket egy profi szerkesztő könnyedén rendbe rakhatott volna. Szerencsére a hiányosságokért a képek kárpótolnak bennünket. Balla fotós sikerének titka végső soron látásmódjában gyökeredzik: „Új szemmel közelít a témához: egyformán mellőzi az elítélő jó ízlést, a kaján iróniát vagy a dekadens élvezkedést, és ehelyett megpróbálja egyértelműen szépnek láttatni, művészi teljesítményként értékelni a vasárnapi barkácsolás termékeit, kiválasztani közülük a legrangosabbakat, belehelyezkedni az alkotóik lelkivilágába - írja róla Beke László. „ Sikerült közel jutnia a giccs legmélyebb rétegéhez, amelyből az »igazi« művészet is táplálkozik.” A művészi kvalitáson túl fontos kiemelni a képek dokumentumértékét: számos építmény, szobor ma már csak ezeken a felvételeken létezik. Ha a jövőben valaki a közelmúlt hétköznapi tárgykultúrájával, környezetesztétikájával kíván foglalkozni, megkerülhetetlen, hogy Balla András fotóalbumát fellapozza. BOROS GÉZA TELEVÍZIÓ A show elszáll, Fábry megmarad át magában az is ritka esemény az MTV- ben, hogy beindul egy új műsor, hiszen hónapok óta egyébről sem szólnak a hírek, mint arról, hogy ez megszűnt, azt kiritkították, emez az egyik, amaz a másik kereskedelmi csatornán folytatja, amit itt kezdett el. Az újdonság varázsa azonban kevés volna ahhoz, hogy örömünk is teljen a dologban, a kéthetente jelentkező Esti showder Fábry Sándorral azonban (bár igazi formáját még sem meg nem találta, sem ki nem futotta), már első próbálkozásaival is több, mint ígéretes. Bejön egy ember, egy „nagy dumás”, és beszél, beszél, beszél, de nem úgy, ahogy a hatalmas stábokkal dolgozó sztárok szoktak, akik alá ötletemberek tucatjai hordják a poént, az információt, találják ki jó előre a „váratlan” helyzetet, a háttérből meg irányítják a közönséget, mikor, mire, mennyire és hogyan kéne reagálnia. Fábry mindezt nem kéri, mert nincs szüksége rá. Ez az ember tudniil M Teknős Miklós felvétele