Kritika 29. (2000)

2000 / 3. szám - IRODALOM - Nádra Valéria: Berkovits György: Virág Hanga legendát ír

30 ÓROK BOLTJA Sikerlista Február 1. Műhely Kulturális Folyóirat A gyermek c. különszám Műhely Kht., Győr 2. „Őrizd meg...” Szerkesztette Ács Irén Liget Műhely Alapítvány 3. Lévanis, Emmanuel: Teljesség és végtelen Jelenkor Kiadó 4. Benzoni, Juliette: Fiola és a francia király A firenzei lány - IV. kötet Geopen Könyvkiadó 5. Márai Sándor: Szabadulás Helikon Kiadó 6. Jaspers, Kari: A FILOZÓFIAI GONDOLKODÁS ALAPGYAKORLATAI Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó 7. „MOST ÉN VAGYOK HANG HELYETTED...” Török Sophie Babits Mihályról Palatínus Könyvek 8. Kast, Verena: Kötés és oldás Európa Könyvkiadó 9. Kolakowski, Leszek: Újabb kis előadások nagy KÉRDÉSEKRŐL Európa Könyvkiadó 10. Acin, Jovica: Sade Apokalipszise Vázlatok az isteni márkiról Kijárat Kiadó 1061 Budapest, Andrássy út 45. Telefon: 322-1645, 342-4336; fax: 342-4311 Klasszikus és kortárs irodalom kulturális folyóiratok - irodalmi rendezvények - mondja a regény legvégén az azonosíthatatlan elbeszélői hang. Valóban az az érzésünk tá­madhat, hogy az egymáshoz fércelt (vagy mutatványos könnyekkel összetapasztott) történetkék láncolata akár a végtelenségig foly­tatódnék, ha az író nem dönt úgy teljesen ön­kényesen, hogy itt és most abbahagyja. Vannak írók, akik egyszerűen képtelenek elfogulatla­nul mesélni. A jelek szerint Darvasinak éppen a mesélni tudása a legnagyobb írói ellenfele. (Je­­lenkor) ANGYALOSI GERGELY Berkovits György Virág Hanga legendát ír A magyar irodalmi közélet egyik szégyene, hogy (lustaságból, szándékosan?) nem hajlandó tudomást venni: a benne sze­replők nem változatlanok. Persze sokkal köny­­nyebb úgy tekinteni egy éppen elkészült műre, mint egyetlenre, nehezebb és bonyolultabb egy fejlődési folyamat részeként szemlélni és megítélni az éppen elkészült alkotást, úgy fel­fogni, mint egy szemünk láttára épülő életmű egyik állomását. Berkovits György nincs a he­lyén, ahogy mások sincsenek, kivételt csak né­­hányan képeznek. Berkovits György „a” szo­­ciográfus, tekintettel arra, hogy szociográfiák­kal indult, ha tetszik, „futott be”. (Világváros határában, 1976, Terepszemle, 1980 - mondta Gebes - magyarázta Gy. Bence, 1982). Berko­vits azonban jó tizenöt éve nem ír szociográfiát, hanem szépprózát (Nem sírunk, nem neve­tünk, novellák, 1984, A barátom regénye, 1990, Életvesztesek, regény, 1992, Halálkísértő, re­gény, 1992, Virágh Hanga legendát ír, regény, 1998). Mindezek ellenére máig is legtöbben a szociográfiát kérik számon rajta. Tény, hogy re­gényei nem adják könnyen magukat, az olva­sónak meg kell küzdenie velük. Szerkezetük bonyolult, s nemigen hasonlít senki máséhoz, akárcsak a misztikum és a realitás mindenki másétól eltérő arányú keverése, a száraz hang­vétel és a finom líraiság csak rá jellemző ele­gye. Regényei kivétel nélkül a szerelemről szól­nak, természetesen nem függetlenül helytől és időtől. Főhősük más-más megközelítésben, más-más névvel, de mindig ugyanaz a lány, fia­tal nő, aki szerelemre, alkotásra, anyaságra szü­letett, s még csak el sem kezdődhetett az élete, alig harmincévesen tragikus körülmények kö­zött meghal. Nem lehet nem észrevenni, hogy egy rettenetes trauma írói feldolgozásai ezek. A variációk sokasága emelte a lányt mitikus alak­ká, valóságos legendárium kerekedik körülöt­te. Ezek a regények és a múló idő tette lehető­vé az író számára, hogy rálátása legyen a figu­rára. A Virágh Hanga legendát ír című regényé­ben (szerintem ez Berkovits pályájának eddigi legjobb alkotása) a mítosz akkorára dagad, hogy hatásában már átcsap ellentétébe, és iro­nikussá válik. „A fenébe, hát ki vagyok én?” „Tulajdonkép­pen mi bajom van nekem?” - tesz fel időről idő­re ezekhez hasonló kérdéseket Virágh Hanga, mint egy elvarázsolt királykisasszony, akihez nem méltó a világ. Az első generációs értelmi­ségi lányról már születése pillanatában kiderül, hogy mennyire más, mint a többiek. Olyan ti­tokzatos jelek utalnak erre a „másságra”, mint a fültövén a rózsaszín anyajegy, vagy a fel-fel­­bukkanó különös cigányasszony. Az álmok, a borzongások mind jelentést hordoznak, me­lyek vagy a boldogságra, kiválasztottságra, vagy a halálra utalnak. Virágh Hanga körül óvodás, majd iskolás korában is megsűrűsödik a levegő. Nem tűr semmiféle konvenciót, szü­letett vezéregyéniség, aki nem tud, de nem is akar illeszkedni. A fiús lány csak biológiai érte­lemben érik nővé. „...a nő szó nekem borzal­mas, a nő undok közhelyeket hív elő, ilyen ér­telemben én nem vagyok nő”. Ez nem azt jelenti, hogy nem vállalja a saját nemiségét annak minden hozadékával, de mentalitásából, magatartásából, környezetével való érintkezéséből hiányoznak a csak nőkre jellemző nüanszok, amelyektől nőies nővé vá­lik valaki. Következésképpen nem érdemes azt firtatni, hogy Berkovits György hitelesen tud-e megszólaltatni egy nőt. Egy embert szólaltat meg, egy lányt, akit a környezete vagy a nor­­malitás határait átlépve hősként imád, mert olyan dolgokat mer mondani, tenni, amelyeket az átlag a saját jól felfogott érdekében nem mondana, tenne, vagy pedig zsigerből gyűlöl. Virágh Hanga körül kizárólag túlfűtött érzel­mek, indulatok léteznek. Más értékrendre tö­rekszik, mint a közvetlen és a tágabb, azaz a társadalmi elvárás, ám ezt az általa követendő új és más értékrendet nem tudja megfelelő­képp artikulálni. „Viselkedésem talány, de vég­re egy talány, szeretem a talányokat.” Marad te­hát a tagadás, a felháborodás, amely életformá­vá válik. A világ és Virágh Hanga összepasszít­­hatatlansága spirálisan és megállíthatatlanul felgyorsul. Egyre magasabb és magasabb kö­rökben ismétlődik ugyanaz, s minél magasabb a kör, annál intenzívebb az ellentét. Kudarc halmozódik kudarcra. Kudarc a szerkesztőség, kudarc az egyetem, ahol tanul, majd tanít, ku­darc a regényírás, kudarc a filmgyár, kudarc a film. Miért? Miért? Miért? - tépelődik a lány. Holott oly nyilvánvaló, ugyan mi más lehetne egy ilyen egyéniség (bármekkora tehetség is) és a világ összeütközésének eredménye, ha nem kudarc. A siker ugyanis mindig magában hordozza a beilleszkedést, Virágh Hanga egyik lehetséges pályája sem képes nemhogy folyta­tódni, de valójában elkezdődni sem. „Nem bí­rom felfogni, mely rejtett okok késleltetnek író­vá válásomban. Hogy nem az vagyok, aki va­gyok, az biztos.” E gondolat feloldása: a külvi­lág számára nem az a Virágh Hanga mutatkozik meg, akivel Virágh Hanga azonosnak tudhatná magát. Emlékszünk rá: „A fenébe is, hát ki va­gyok én?” A munkahelyeken, a közéletben ret­tenthetetlen, kihívó, kőkemény Virágh Hanga, akinek a társaságában főnökök, munkatársak, családtagok megszégyenülve elhallgatnak vagy felállnak, aki - ha az igazságról van szó min­dig mindent kimond, legyen az bármilyen fáj­dalmas is, esténként egyetlen értő, szerelmes társa, egyedül biztonságot adó férje vállán zo­kog. A fenyegetettség testet ölt, Magyar Eszter testét, aki nem más, mint Virágh Hanga hason­mása. Virágh Hanga megretten, hiszen Magyar Eszter minden belső tulajdonsága, vonzalma 2000. március

Next