Kritika 30. (2001)
2001 / 9. szám - TELEVÍZIÓ - A Kritika postája
38 A Kritika postája A Kritika 2001. márciusi számában jelent meg Tibori Szabó Zoltán interjúja dr. Cs. Gyímesi Éva irodalomtudóssal, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorával. A terjedelmes beszélgetés egyik fő témája az a kérdés, hogyan viszonyult a szellem embere a bukott rendszerhez, a romániai kommunista hatalomhoz, közelebbről, ebben a viszonyban miféle kompromisszumok tekinthetők megengedetteknek, illetve elkerülhetetleneknek, és melyek a meg nem bocsáthatóak. A professzor asszony erre a kérdésre igyekszik árnyalt választ adni, de mivelhogy szemléletéből hiányzik a történelem dimenziója, nem tudja túllépni az önmagáért való moralizálás küszöbét. A meg nem bocsátható kompromisszumok sorában előbb „a teljesen öntudatlan eszközemberek” megalkuvásait említi. Ez után rátér egyik már régebbi vesszőparipájára, amelynek említése felett viszont e sorok írója nem térhet szótlanul napirendre. Az ominózus passzust teljes egészében ideiktatom: „Létezik egy negyedik változat is talán, amelyikbe például Gaál Gábort sorolom. Róla megírtam a tanulmányt, amely megjelent a Colloquium Transsylvanicum című kötetemben, tehát nem részletezem. De amikor valaki egy konjunktúrában, többé-kevésbé azonosulva az uralkodó eszmerendszerrel, hatalmi pozícióból rombol értékeket, és semmi nyomát nem mutatja a kritikai önreflexiónak - sőt kikapcsolja a szürkeállományának azt a részét, amelyik racionálisan ellenőrizné, hogy annak, amit ő tesz, éppen hatalmi pozíciójánál fogva, vagy amit ő mond, annak a súlynál fogva - annak olyan ereje van, mint a kis hólabdából hógörgeteggé és lavinává alakuló természeti csapásnak. Ez talán már nem is erkölcsi kérdés, vagy még nem az. Hanem egyszerűen az értelmiségi lét feladása, a szellemi önkontroll hiánya. Az, aki kiszolgál, és így szolgál ki hatalmi pozícióból egy többé-kevésbé transzcendes hatalmat - mert hogy eszmék uralkodnak, s azokat emberek közvetítik, annak a felelőssége óriási. Én Gaál Gábort nem tudom felmenteni. Hajlok ara, hogy ne is tartsam értelmiséginek. Erkölcsileg lehet, hogy feddhetetlen, csak önreflexió és önkritika híján nem értelmiségi.” Helyszűke miatt e szöveget magát nem boncolgatnám, noha lenne rajta mit, hanem arra a megjegyzésre korlátozódnék, hogy a fenti idézetben említett dolgozat, vagy annak egy korai első változata megjelent a Korunk 1991/3. számában. Akkor volt Gaál születésének századik évfordulója, s úgy látszik, hogy a szerkesztők helyesnek vélték ezt a centenáriumot egy ilyen blaszfemikus gesztussal kipipálni. Cs. Gy. É. abban a dolgozatban Gaál Gábort az irodalom teljhatalmú és sátáni természetű diktátorának, íróink megrontójának nyilvánította, és állítását Gaál 1946 és 1952 között publikált szövegeivel illusztrálta. Azok a szövegek pedig mai szemmel olvasva valóban megdöbbentőek, de már a hetvenes-nyolcvanas évekbeli olvasókat is megdöbbentették. Cs. Gyímesi Éva tehát, egy - mondjuk így - hatalompárti, egyébként gyatra, inkonzisztens szöveggyűjtemény alapján (ez a szöveggyűjtemény egy négy évtizedes pálya utolsó hat évében, 1946 és 1952 között keletkezett) 1991-ben kétségbe vonta mind Gaál Gábor ítélőképességét, mind a jellemszilárdságát, egyáltalán az értelmiségi voltát. Cs. Gyímesi Évának azonban tudnia kell, hogy Gaálról céhbeli kortársai, köztük vitajelei is másként vélekedtek. Mértékadó kortársainak többsége kiváló irodalomkritikusként, bátor, gerinces, koncepciózus lapcsináló szerkesztőként tartotta számon. Okkal. Cs. Gyímesi Éva ama centenáriumi dolgozatának (Korunk, 1991/3) az abszurditásai, engem, akkor, kompetenciám tudatában válaszlépésre kényszerítettek. Erről a kompetenciámról itt annyit, hogy húsz éven át (1965-1985) voltam Erdélyben a Gaál-téma kijelölt és számon tartott gazdája. E szerepkörömben köteteket szerkesztettem, tanulmányokat publikáltam, végig cenzori felügyelet, gyakori otromba beavatkozások körülményei között. Tudtam, számon tartottam, környezetemben írók, írástudók körében informális úton tudatosítottam (az adott helyzetben ennyire futotta), hogy a Gaál- és a Korunk-téma főbenjáró dokumentumai szigorú tiltás alatt vannak, mert tartalmuk pártérdekbe ütközik. A letiltott dokumentumok adatai nélkül pedig nem csupán hiányos lesz a tárgyunkról megrajzolható kép, hanem szükségszerűen hamis, meghamisított. A diktatúra bukásával persze mindezen tiltás érvényét vesztette, s én a Cs. Gy. É.-dolgozat bírálatakor, először életemben foglalkozhattam úgy Gaál-témával, hogy nem kellett odafigyeljek a belső cenzúra vészcsengőire. Tanulmányterjedelmű válaszom és viszonválaszom a Korunk azon évi összesen három számában elosztva jelent meg (Korunk, 1991/9, 11., 12.) Ez az anyag képezte később első két fejezetét egy 17 ív terjedelmű könyvemnek, mely Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából címen. Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában 1946-1986 alcím alatt 1997-ben jelent meg a budapesti Balassi kiadónál. E témában később még egy rövidebb reflexió megírására került sor. Ez Kolozsváron jelent meg, az Erdélyi Múzeum 1999/1-2. számában a 78-86. lapokon Egy félreértés természete cím alatt. A Balassi kiadónál 1997-ben megjelent könyvem nem Gaál Gábor életművéről szól, hanem arról, hogy a Romániában berendezkedő kommunista hatalom miért és milyen címen (milyen ürügyre hivatkozva) ragadta ki ezt az életművet a baloldali örökségből (1946-1950), arról szól, hogy ennek során a Gaál személye ellen irányuló politikai hajsza hogyan torkollott tragédiába (1952), idézvén elő Gaál Gábor korai halálát (1954), arról szól végül, hogy amikor kiderült, hogy Gaál nevét nem lehet kitörölni a magyar irodalomból, következésképpen a romániai magyar irodaloméból sem, akkor (1964-től) hogyan hamisította meg azt az életművet a romániai kommunista hatalom, illetve miként sajátította ki Gaál nevét a maga ideológiája címkézésére. Könyvemben az Román Kommunista Pártnak ezt a kisebbség ellen irányuló, kultúragyilkos politikáját addig még soha közzé nem tett nagyszámú ténnyel és dokumentummal, érvekkel és elemzésekkel igazolom - tizenhét ív terjedelemben. Akit ez a problémakör a maga teljességében érdekel, annak említett könyvemet ajánlom tisztelettel szíves figyelmébe. Jelen, sokkal szerényebb terjedelmű írásommal, sokkal szerényebb célt tűztem magam elé, nem meggyőzni, csupán elgondolkodtatni szeretném olvasómat, néhány tény és néhány, többnyire tekintélyérv rövid említésével. Hogyan keletkeztek azok az ominózus Gaálszövegek 1946 és 1952 között? így: 1946 őszén a Románia libera című bukaresti országos napilapban megtámadták Gaált, mert - úgymond - az ország új, a demokrácia jegyében megújuló irodalmába egy grófot, Horthy volt külügyminiszterét próbálja becsempészni (ugyanis a Gaál szerkesztette kolozsvári Utunkban Kisbán Miklós-írások jelentek meg). Ez volt tudtommal a kezdet. Aztán, szinte hetente újabb és újabb inszinuáció indult útjára. Ezek közül az ostoba gonoszságában egyik legagyamentebbet említem. 1948 őszén, egy boszorkányűző nyilvános gyűlésen, szó szerint a következőket olvasták Gaál Gábor fejére: „egy fasiszta hadsereg tisztjeként, a felszabadító Vörös Hadsereg elől, az amerikaiak fogságába menekült”. Ennek az inszinuációnak a racionális magva annyi volt, hogy 1944 őszén egy, az előre törő front elől, a kiürítő parancs értelmében Dés térségéből nyugat felé vonuló népfelkelő munkásszázad egészen Ausztriáig jutott el: a háború számukra ott ért véget, a pockingi hadifogolytáborban. Gaál Gábor, mozgósított tartalékos főhadnagy pedig ennek a lapátos egységnek volt a „géhás” tisztje, osztozván az egység sorsában, egészen a hadifogságig. Gaál egyetértett számon kérőivel abban, hogy jobb lett volna nem hagyni magát nyugatra hurcoltatni, antifasiszta emberhez, akkor és ott méltóbb lett volna inkább dezertálni. Több oka is volt annak - mondta -, hogy ő akkor ilyesmire nem vállalkozhatott. Leginkább az, hogy foglyává vált beosztásának, néhás tisztként ő kezelte a század pénzét. Azzal mit kezdhetett volna, hogy egyben ne keltsen gyanút egyéb szándékai felől? Hanem a legveszedelmesebb vád az volt Gaál Gábor ellen, hogy a harmincas években egy trockista lapot szerkesztett, amely az ország területi integritására tört. Ez lett volna a Korunk. Trockista és magyar irredenta egyszerre, és még egyéb eretnekségek elkövetője is. Mindez azért, mert az RKP nem tartotta kívánatosnak, hogy a magyar nemzeti művelődés adja a román szocializmus legjelesebb baloldali örökségét. Úgy döntött tehát, hogy a korunkat diszkvalifikálni kell. Nincs jele annak, hogy ezt az összefüggést Gaál akkor felismerte volna. Őt nagyon bántotta, hogy nem tudta megszerezni annak a pártnak a bizalmát, amelyet ő nagyra becsült, azért a szerepéért, amelyet például az egyetemig terjedő teljes magyar iskolahálózat kiépítésében betöltött, valamint azért az elszántságáért, amellyel ezt az iskolahálózatot a történelmi pártok nacionalista támadásaival szemben megvédelmezte (mert a negyvenes években még erről szólt Romániában a kisebbségi tapasztalat). Gaál kezdetben valami fatális félreértésre gondolt, később azt kutatta lázasan, hogy - akaratlanul, öntudatlanul - miféle hibát követhetett el, és abban reménykedett, hogy a bizalom helyreállását publikációival is segítheti. Mire felismerte, hogy a politikai alvilággal áll szemben, már nagyon belegabalyodhatott a légypapír ragacsába. Az első infarktus 1952 nyarán érte, egy ellene irányuló különösen komisz vizsgálatkor. Abba fizikailag belerokkant. Az otthonát többé már nem hagyhatta el. Két év múlva, 1954. augusztus 13-án vitte el egy sokadik infarktus. Cs. Gyímesi Éva megrökönyödik a szeme elé került, fél évszázada keletkezett szövegtől és haragszik a szerzőre, mert azoknak az írásoknak a gyatraságát neki tulajdonítja. De tessék azt a szöveget eredeti környezetében megvizsgálni, a lapban, amelyben megjelent. Nem hogy kirívó lenne, inkább belesimul az egészbe. És tessék egy lapszám minden írását (ahány írás, szinte annyi szerző!) egymással így összevetni: különböző szerzők írásai sokszor úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra, éspedig a szürkeségük a közös jegyük, meg a nyögvenyelős körülményeskedés, meg a fárasztó unalom. A zsdanovi évek kollektív stílusjegyei Mintha nem is egy 2001. szeptember