Kritika 33. (2004)

2004 / 4. szám - Balázs Eszter Anna: A VersMetró mint közösségi művészet

2004. április etró A VersMetró szerepe a hazai public art­ életében A VersMetró projekttel a budapesti metró napi szinten közel másfél millió utasát céloztuk meg. 110 mai magyar verset választottunk ki pályázat útján, amelyeket kortárs képzőművészek és fotóművészek illusztrációival együtt a metróko­csik belső terében függesztettünk ki. A VersMetró szerelvényeire két hónapon keresztül (2003- decem­ber 9- és 2004. január vége között) lehetett felszállni a 2-es metró vo­nalán. Az ötletet az a tény adta, hogy a metró a legforgalmasabb tömeg­­közlekedési eszköz, nagyon sok korosztály és igen különböző mű­veltségű ember utazik rajta, napi 20 órán keresztül. Ezt a rendkívüli adottságot, a metró közegében jellemzően „ki­használatlan” időt és az emberek közismert „betűéhségét” igyekez­tünk projektünkkel kihasználni. Céljaink közé tartozott, hogy a metrókat bekapcsoljuk a szellemi vérkeringésbe, és kulturális hely­színként alkalmazzuk, ennek ré­vén esetleges közösségek meg­­szerveződését segítsük elő, és a tér alakításába való beavatkozás lehetőségére irányítva a figyel­met, felelősségérzetet hívjunk elő az emberekből, nem utolsósor­ban pedig, hogy ismertebbé te­gyük és megkedveltessük a mai magyar költészetet és művésze­tet. A kiválasztott tér természetesen erőteljesen meghatározta a szere­peltethető versek körét, hiszen kü­lönböző korú és érzékenységű emberek utaznak a metró szerel­vényein. Ebből következően a ver­sekre kiírt pályázatban kritérium volt, hogy a művekben ne szere­peljenek obszcén és trágár szavak, illetve azt is figyelembe kellett vennünk, hogy csak rövid idő áll rendelkezésre a szövegek elolva­sására. Szintén megszabtuk a té­makört (város), amit a költők, szo­kásukhoz híven, igen szabadon kezeltek. Ugyanakkor érdekes, hogy nagyon sokan küldtek kifeje­zetten a közlekedéshez kapcsoló­dó szöveget, mások pedig egyene­sen metrós tematikával jelentkez­tek. Feltűnően kevés volt azonban azon szerzők száma, akik megért­ve a közvetlen kommunikációs le­hetőséget a „közönséggel”, tényle­gesen igyekeztek megszólítani az olvasót. A kritériumokból következően jött létre egy érdekes különbség a versek és a képek között: a szokat­lan hangvételű képző- és iparmű­vészeti alkotásoknál a „cenzúra” láthatóan megakadt, nem volt ké­pes értelmezni sem magát a képen szereplő tárgyat, sem pedig az áb­rázolási formát, nyelvet, s így a ké­pek jóval provokatívabbak és „szabadszájúbbak” lettek, mint a szövegek. (Felkerült például egy öngyilkosságot, egy pink színű magzatot és egy önkielégítő nőt ábrázoló kép is.) A különböző művészeti ágak piaci orientáltságának talán egyfaj­ta különbségét mutatja, hogy a költők közül sokan a VersMetrót nem rendkívüli reklámlehetőség­ként értették, sőt egyesek idegen­kedtek a gondolatától (nem intim a közeg, nincs idő az értelmezésre, túl sok körülötte a reklám), míg a képzőművészek közül sokan azon csodálkoztak, hogy nem kérünk tőlük egy műalkotást fizetségkép­pen. A közösségi művészet fontos kitétele a közügy megjelenítése és a konstruktív diskurzus elősegíté­se, ami a VersMetrót tekintve csak módjával valósul meg. Talán má­sok számára kérdéses, de vélemé­nyünk szerint a kortárs irodalom megítélésének megváltoztatása és népszerűsítése tekinthető társadal­mi ügynek, mivel igen erős nega­tív előítéletet kell leküzdenie. Erre elképesztő és elrettentő példa volt egyes nagycégek reakciója: né­hány versben szerepeltek magán­kézben lévő áruházak, s a plaká­tok legyártása előtt ehhez elvi be­leegyezésüket kértük. Mivel a név egy önálló műalkotás részét ké­pezte csupán, ténylegesen csak el­vi beleegyezésre volt szükségünk. A feladat könnyűnek látszott, hi­szen a versek inkább pozitív, mint semleges szövegkörnyezetbe he­lyezték a cégeket, és biztosra vet­tük, hogy a magas nézőszámot biztosító ingyenreklámot egyene­sen örömmel veszik majd. Nem így történt. Három cégből kettő megtiltotta, hogy a nevük olvasha­tó legyen a plakáton; érveink és a versek felolvasása sem győzte meg őket döntésük értelmetlenségéről. Indoklást csak nagy nehezen tud­tunk kihúzni a marketingosztály vezetőjéből, aki szerint egy kortárs magyar vers nem megfelelő közeg cégük számára, és így inkább ne­gatív megítélést váltanának ki az olvasókból. Ezzel szemben egy neves hazai porcelángyár habozás nélkül beleegyezett nevének sze­repeltetésébe. A piaci szereplők kedvezőtlen hozzáállása a kortárs kultúrához Magyarországon egyenesen elke­serítő, s ez nem csupán a fent vá­zolt problémából látszik. Nálunk még csak kizárólag külföldi cégek­nél tapasztalható a társadalmi, kul­turális felelősségvállalás. Holott a XXI. században, véleményem sze­rint, a kultúra el kell, hogy szakad­jon a százszázalékos állami finan­szírozástól és függéstől, mivel ez túlzott befolyást eredményez­­ és a külföldön már viszonylag jól mű­ködő, teljesítményt követelő rend­szerhez kell alkalmazkodnia. Ter­mészetesen ez nem azt jelenti, hogy csak profitáló művészeti te­vékenységeknek van létjogosult­sága, de az mindenképp szem előtt tartandó, hogy a legtöbb pro­jekt képes piaci résztvevők bevo­nására, és sikerre, tehát viszonylag magas nézőszám produkálására. (Mi sem jobb példa erre napjaink­ban, mint a Monet és barátai című kiállítás.) Elképzelésünk szerint a VersMetró, mely Budapesten napi 1 350 000 emberhez jut el, nagy­szerű reklámfelületként és egyben imázsjavító eszközként szolgálhat a nagy cégek számára - mégis a ta­pasztalat azt mutatta, hogy az egyetlen banki támogató is inkább csak jelképes összeggel kívánt részt venni a projektben, alapítvá­nyán keresztül. A többi pénzbeli segítséget minisztériumoktól és az önkormányzattól kaptuk. Ugyanígy nem tudtunk egyet­len mobilcéget sem megnyerni an­nak a célnak, hogy a plakátokon szereplő alacsony tarifájú számon szavazni lehessen a versekre, s így közvetlen visszajelzést kapni. Ennek ellenére bízunk abban, hogy a VersMetró további akciói­nál már sikerül külsős szponzoro­kat szereznünk. A további projek­tek finanszírozásakor a metró bel­városi szerepéből adódó lehetősé­geket szeretnénk kihasználni, és a megállók közvetlen közelében lé­vő banki és üzleti szektor bevoná­sára törekszünk. A VersMetróval kapcsolatban nem lehetünk olyan optimisták, mint a Móricz Zsigmond körtéri „fűtött bútorok” kitalálói. E közös­ségi művészeti projekt során mele­gítő köveket helyeznek el a téren, hogy az emberek a hideg napokon nekik dőlve melegedhessenek és beszélgethessenek a villamosra stb. várva. A tervezők a kövek fű­tését a városlakók önkéntes ada­kozásából, éves „örökbefogadás” módszerével kívánják megoldani, hogy ezzel is a tér formálásában való részvételre serkentsék az ott élőket. Elképzelni sem tudom, mikor valósulhatna meg egy olyan hosszú távú irodalmi projekt, me­lyet „az utca embere” tartana fönn. A projekt public art jellegéből fakadóan szerettünk volna minél több visszajelzést kapni, és lehető­séget teremteni az esetleges véle­ménycserékre. A közönség aktív szerepét az internet bekapcsolásá­ban látjuk, ezért a plakátok január óta olvashatóak a Litera oldalain, ahol szavazni és hozzászólni is le­hetett a szövegekhez. Szándékunk szerint tehát a VersMetró más közlekedési eszkö­zök, átszállóhelyek bevonásához, kulturális újraértelmezéséhez is modellül szolgálhat, melynek ré­vén e közösségi terek a városok és lakói számára egyaránt értelem­mel, szórakoztatással és beszélge­tési lehetőséggel teli, fontos hely­színekké válhatnak. BALÁZS ESZTER ANNA mint közösségi művészet 17

Next