Kritika 33. (2004)
2004 / 4. szám - Balázs Eszter Anna: A VersMetró mint közösségi művészet
2004. április etró A VersMetró szerepe a hazai public art életében A VersMetró projekttel a budapesti metró napi szinten közel másfél millió utasát céloztuk meg. 110 mai magyar verset választottunk ki pályázat útján, amelyeket kortárs képzőművészek és fotóművészek illusztrációival együtt a metrókocsik belső terében függesztettünk ki. A VersMetró szerelvényeire két hónapon keresztül (2003- december 9- és 2004. január vége között) lehetett felszállni a 2-es metró vonalán. Az ötletet az a tény adta, hogy a metró a legforgalmasabb tömegközlekedési eszköz, nagyon sok korosztály és igen különböző műveltségű ember utazik rajta, napi 20 órán keresztül. Ezt a rendkívüli adottságot, a metró közegében jellemzően „kihasználatlan” időt és az emberek közismert „betűéhségét” igyekeztünk projektünkkel kihasználni. Céljaink közé tartozott, hogy a metrókat bekapcsoljuk a szellemi vérkeringésbe, és kulturális helyszínként alkalmazzuk, ennek révén esetleges közösségek megszerveződését segítsük elő, és a tér alakításába való beavatkozás lehetőségére irányítva a figyelmet, felelősségérzetet hívjunk elő az emberekből, nem utolsósorban pedig, hogy ismertebbé tegyük és megkedveltessük a mai magyar költészetet és művészetet. A kiválasztott tér természetesen erőteljesen meghatározta a szerepeltethető versek körét, hiszen különböző korú és érzékenységű emberek utaznak a metró szerelvényein. Ebből következően a versekre kiírt pályázatban kritérium volt, hogy a művekben ne szerepeljenek obszcén és trágár szavak, illetve azt is figyelembe kellett vennünk, hogy csak rövid idő áll rendelkezésre a szövegek elolvasására. Szintén megszabtuk a témakört (város), amit a költők, szokásukhoz híven, igen szabadon kezeltek. Ugyanakkor érdekes, hogy nagyon sokan küldtek kifejezetten a közlekedéshez kapcsolódó szöveget, mások pedig egyenesen metrós tematikával jelentkeztek. Feltűnően kevés volt azonban azon szerzők száma, akik megértve a közvetlen kommunikációs lehetőséget a „közönséggel”, ténylegesen igyekeztek megszólítani az olvasót. A kritériumokból következően jött létre egy érdekes különbség a versek és a képek között: a szokatlan hangvételű képző- és iparművészeti alkotásoknál a „cenzúra” láthatóan megakadt, nem volt képes értelmezni sem magát a képen szereplő tárgyat, sem pedig az ábrázolási formát, nyelvet, s így a képek jóval provokatívabbak és „szabadszájúbbak” lettek, mint a szövegek. (Felkerült például egy öngyilkosságot, egy pink színű magzatot és egy önkielégítő nőt ábrázoló kép is.) A különböző művészeti ágak piaci orientáltságának talán egyfajta különbségét mutatja, hogy a költők közül sokan a VersMetrót nem rendkívüli reklámlehetőségként értették, sőt egyesek idegenkedtek a gondolatától (nem intim a közeg, nincs idő az értelmezésre, túl sok körülötte a reklám), míg a képzőművészek közül sokan azon csodálkoztak, hogy nem kérünk tőlük egy műalkotást fizetségképpen. A közösségi művészet fontos kitétele a közügy megjelenítése és a konstruktív diskurzus elősegítése, ami a VersMetrót tekintve csak módjával valósul meg. Talán mások számára kérdéses, de véleményünk szerint a kortárs irodalom megítélésének megváltoztatása és népszerűsítése tekinthető társadalmi ügynek, mivel igen erős negatív előítéletet kell leküzdenie. Erre elképesztő és elrettentő példa volt egyes nagycégek reakciója: néhány versben szerepeltek magánkézben lévő áruházak, s a plakátok legyártása előtt ehhez elvi beleegyezésüket kértük. Mivel a név egy önálló műalkotás részét képezte csupán, ténylegesen csak elvi beleegyezésre volt szükségünk. A feladat könnyűnek látszott, hiszen a versek inkább pozitív, mint semleges szövegkörnyezetbe helyezték a cégeket, és biztosra vettük, hogy a magas nézőszámot biztosító ingyenreklámot egyenesen örömmel veszik majd. Nem így történt. Három cégből kettő megtiltotta, hogy a nevük olvasható legyen a plakáton; érveink és a versek felolvasása sem győzte meg őket döntésük értelmetlenségéről. Indoklást csak nagy nehezen tudtunk kihúzni a marketingosztály vezetőjéből, aki szerint egy kortárs magyar vers nem megfelelő közeg cégük számára, és így inkább negatív megítélést váltanának ki az olvasókból. Ezzel szemben egy neves hazai porcelángyár habozás nélkül beleegyezett nevének szerepeltetésébe. A piaci szereplők kedvezőtlen hozzáállása a kortárs kultúrához Magyarországon egyenesen elkeserítő, s ez nem csupán a fent vázolt problémából látszik. Nálunk még csak kizárólag külföldi cégeknél tapasztalható a társadalmi, kulturális felelősségvállalás. Holott a XXI. században, véleményem szerint, a kultúra el kell, hogy szakadjon a százszázalékos állami finanszírozástól és függéstől, mivel ez túlzott befolyást eredményez és a külföldön már viszonylag jól működő, teljesítményt követelő rendszerhez kell alkalmazkodnia. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak profitáló művészeti tevékenységeknek van létjogosultsága, de az mindenképp szem előtt tartandó, hogy a legtöbb projekt képes piaci résztvevők bevonására, és sikerre, tehát viszonylag magas nézőszám produkálására. (Mi sem jobb példa erre napjainkban, mint a Monet és barátai című kiállítás.) Elképzelésünk szerint a VersMetró, mely Budapesten napi 1 350 000 emberhez jut el, nagyszerű reklámfelületként és egyben imázsjavító eszközként szolgálhat a nagy cégek számára - mégis a tapasztalat azt mutatta, hogy az egyetlen banki támogató is inkább csak jelképes összeggel kívánt részt venni a projektben, alapítványán keresztül. A többi pénzbeli segítséget minisztériumoktól és az önkormányzattól kaptuk. Ugyanígy nem tudtunk egyetlen mobilcéget sem megnyerni annak a célnak, hogy a plakátokon szereplő alacsony tarifájú számon szavazni lehessen a versekre, s így közvetlen visszajelzést kapni. Ennek ellenére bízunk abban, hogy a VersMetró további akcióinál már sikerül külsős szponzorokat szereznünk. A további projektek finanszírozásakor a metró belvárosi szerepéből adódó lehetőségeket szeretnénk kihasználni, és a megállók közvetlen közelében lévő banki és üzleti szektor bevonására törekszünk. A VersMetróval kapcsolatban nem lehetünk olyan optimisták, mint a Móricz Zsigmond körtéri „fűtött bútorok” kitalálói. E közösségi művészeti projekt során melegítő köveket helyeznek el a téren, hogy az emberek a hideg napokon nekik dőlve melegedhessenek és beszélgethessenek a villamosra stb. várva. A tervezők a kövek fűtését a városlakók önkéntes adakozásából, éves „örökbefogadás” módszerével kívánják megoldani, hogy ezzel is a tér formálásában való részvételre serkentsék az ott élőket. Elképzelni sem tudom, mikor valósulhatna meg egy olyan hosszú távú irodalmi projekt, melyet „az utca embere” tartana fönn. A projekt public art jellegéből fakadóan szerettünk volna minél több visszajelzést kapni, és lehetőséget teremteni az esetleges véleménycserékre. A közönség aktív szerepét az internet bekapcsolásában látjuk, ezért a plakátok január óta olvashatóak a Litera oldalain, ahol szavazni és hozzászólni is lehetett a szövegekhez. Szándékunk szerint tehát a VersMetró más közlekedési eszközök, átszállóhelyek bevonásához, kulturális újraértelmezéséhez is modellül szolgálhat, melynek révén e közösségi terek a városok és lakói számára egyaránt értelemmel, szórakoztatással és beszélgetési lehetőséggel teli, fontos helyszínekké válhatnak. BALÁZS ESZTER ANNA mint közösségi művészet 17