Kritika 34. (2005)
2005 / 1. szám - Ladányi János - Szelényi Iván: Az újrakörzetesítés társadalmi ára
A múlt évizedben az önkormányzatok központi költségvetésből kapott támogatása nem nőtt az inflációval arányosan, így a települési önkormányzatok számára törvényben előírt helyi szolgáltatások ellátása egyre nagyobb anyagi megterhelést jelent. Ma tehát reálértékben a korábbinál kevesebb pénz jut arra, hogy az önkormányzatok iskoláikat üzemeltessék, ezért - bár jogi kényszer nincs a társulásokra - a pénzügyi kényszerítő erők ebbe az irányba hatnak. A javasolt területi reform az 1971-es országos településhálózatfejlesztési terv által kialakított rendszer restaurációjának tekinthető. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kialakulóban levő mikrokörzetekbe „önként” társuló települések jegyzékét, feltűnik, hogy az majdnem azonos az 1970- es, 1980-as években működött „közös tanácsi körzetekkel”, az utóbbi időben az ország néhány térségében ugyan némileg módosuló számú és területű kistérségek pedig jól közelítik az egykori járásokat. Az államigazgatás egyre bonyolódó - és csodálkoznánk, ha nem egyre nagyobb költségekkel működő - rendszerét látjuk kialakulni: a települési önkormányzatok fölé kerülnek a mikrokörzetek (az egykori közös tanácsok), ezek felett helyezkednek el a kistérségi társulások (az egykori járások), továbbra is megmaradnak „persze” a megyék, de azért azok fölé is kerül egy újabb igazgatási szint: a néhány megye összevonásából létrejövő (kvázi) régió. A körzetesítéssel, a kései államszocializmus területi, igazgatási, gazdálkodási rendszerének a legalábbis részleges restaurációjával kapcsolatban a következő megjegyzéseink vannak: „Lopakodó” körzetesítés Nagyon nehéz dolga van annak, aki manapság Magyarországon a „településhálózati rendszer korszerűsítésével”, az „önkormányzati reformmal” kapcsolatos tervekkel és intézkedésekkel akar vitatkozni. Könnyen előfordulhat ugyanis - majdnem biztosak vagyunk benne, hogy velünk is elő fog fordulni -, hogy az „illetékesek” fölényesen előkapnak egy olyan rendeletet, vagy reformtervezetet, ami a bírálat időszerűtlenségét vagy megalapozatlanságát lenne hivatott bizonyítani. Ez véleményünk szerint legalább két okkal magyarázható: 1. Napjainkban senki sem beszél nyíltan körzetesítésről. Annak ellenére, hogy ma gyakran ugyanazokat a „modernizátor” érveket lehet hallani, mint a hetvenes évek elején, hogy ismét felmerült például az aprófalvakban lévő posták bezárásának, vasúti szárnyvonalak megszüntetésének, iskolák körzetesítésének, szociális intézmények, sőt önkormányzatok összevonásának az ötlete, és az ötletet egyre gyakrabban már tett is követi, nincsen olyan kormányprogram vagy kormányzati szerv, amelyik egyértelműen felvállalná a körzetesítés ódiumát. Ettől még akadálytalanul folyik a lopakodó körzetesítés: a „forráshiányos települések” ma a korábbinál is alacsonyabb költségvetési támogatást kapnak, és így - a központi intenciókat követve - különböző „önkéntes” társulásokba kényszerülnek tömörülni. 2. Ugyanebbe az irányba hat az is, hogy a jelenlegi kormányzati struktúrában egy sor kormányhivatalban (Belügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Esélyegyenlőségi Minisztérium, Miniszterelnöki Hivatal és ki tudja még, hol) hoznak a közigazgatási reformmal kapcsolatos döntéseket, melyek - a deklarációk szerint - egyszerre szolgálják a központi költségvetés hiányának csökkentését és az ország vélt vagy valóságos európai uniós követelményeknek való megfeleltetését. A prioritások és hatáskörök tisztázatlansága azután rendkívül kaotikus helyzeteket eredményez, így például gyakran megesik az, hogy ugyanaz a miniszter egyszerre beszél az aprófalvak szociális intézményeinek összevonásáról (gyakorlatilag tömegközlekedéssel alig elérhető kistérségi központba való bekörzetesítéséről) és az aprófalvakban élő népesség szociális helyzetének javításáról. De még az is előfordult, hogy miközben (a korábbi) miniszterelnök az aprófalvak iskoláinak bezárásáról beszélt, amit - az egyébként a bárhová legkönnyebben eljuttatható és a szinte minden településen már most is hozzáférhető - a korszerű internetcsatlakozás biztosításával tartott a legcélszerűbbnek indokolni, és a szakminiszter is az iskolakörzetesítések és a gyerekek buszoztatása mellett érvelt, ugyanaz a minisztérium pályázatot írt ki a megszüntetéssel fenyegetett iskolák, sőt óvodák férőhelyeinek bővítésére. Az ellentétes irányú törekvések persze kölcsönösen kioltják egymást, de mindez legalább nagyon sokba kerül, nagy káoszt eredményez - miközben az aprófalvak önkormányzatainak fiskális eszközökkel kikényszerített lopakodó körzetesítése, mint kés a vajban, halad előre. Az aprófalvakban rekedt szegények nyomorúsága A tervezett körzetesítéshez hasonló folyamatok lezajlottak a nyugateurópai országokban, így például Ausztriában vagy Németországban is. Az országos településhálózatfejlesztési tervet a maga idejében ebből a szempontból korszerűnek minősíthetjük; a hazai regionális tervezők hasonló szellemben jártak el, mint nyugati kollegáik. A reformerek a 2004-es közigazgatási reform esetében is a fejlettebb országok mintájára, a modernizáció szükségességére és az EU-normákra hivatkoznak. Mára azonban gyökeresen megváltoztak azok a feltételek, amelyek között a településrendszer bizonyos fokú koncentrálódása annak idején Nyugat-Európában végbement. Napjainkban a posztindusztriális gazdasági fejlődés következtében a gazdaság térbeni dekoncentrációja figyelhető meg. A közlekedési feltételek javulása, a személyautó elterjedése, a telekommunikációs forradalom pedig megfordítják a népességkoncentráció évszázados trendjét. Ha a körzetesítés elhibázott politika volt az 1970-es évek elején, az ipari munkahelyek száma erőteljes bővülésének, a teljes foglalkoztatás és a munkaerő-tartalékok kimerülésének időszakában, akkor ma sokszorosan hibás elképzelés ezt a politikát feleleveníteni. Ráadásul a körzetesítés mellett érvelők nem hajlandók figyelembe venni az ország településrendszerének sajátos torzulásait, mindenekelőtt a kisfalusi szegény és cigány gettók problémáját. A mellékelt térképek és adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a kirekesztettséggel sújtott népesség túlnyomórészt az ország északkeleti, keleti és délnyugati peremterületein található aprófalvakban koncentrálódik. Ezért az aprófalvakban rekedt népesség problémája alapvetően nem a településhálózat meggondolatlan reformjával kezelhető közigazgatási probléma, hanem az ország előtt álló egyik legsúlyosabb szociális kihívás. A magyarországi kisközségek egy része ugyanis szegények és cigányok gettójává alakult az elmúlt évszázad utolsó három évtizedében. Az ezeken a településeken élő népesség helyzete azóta se javul, és az itt élő lakosok száma inkább növekszik, mintsem csökken. E települések mintegy tucatnyi kistérségben koncentrálódnak. Ezeken a területeken a többcélú kistérségi társulásokat ösztönző rendszer által elősegített körzetesítés éppen azoktól a kisfalvaktól von el fejlesztési forrásokat s életlehetőségeket, melyeknek azokra a legnagyobb szükségük lenne. Ennyire jelentős hátrányokkal rendelkező térségek felzárkóztatás A munkanélküliek aránya az egyes településeken 2005. január