Kritika 35. (2006)
2006 / 11. szám - IRODALOM - Máthé Andrea: Falcsik Mari: Változatok a szabadságra
2006. november megközelíthetetlenségével vonzza, éppen zártságával csábítja az olvasót. Élményt ígérve, de nem munka nélkül megszerezhetőt. Minőséggel biztatva, de nem feladat híján elérhetővel. A megrendülés alkalmait kínálva föl, de csak a saját olvasói szokásait, befogadói biztonságát és személyes bizonyosságait kockára tevőnek. A biblikus parafrázisoktól (kezdetben volt, Másik József, másik Mária) akár a kortárs „apa-regényekig” persze számos útja kínálkoznék a történeti-poétikai összefüggések keresésének (az intertextuális igényű olvasásnak) is; most csak egy kitüntetett vonatkozást említünk föl. Nem lehet ugyanis nem ráismernünk a József Attila-allúziók hangsúlyos jelenlétére - jóformán a kötet egészében. Hogy tematikusan, motivikusan és poétikailag hány és hány szálon - s miféle áttételeken ás átértelmezéseken keresztül! - kapcsolódik Báthori Csaba költői világa a József Attila-féle versnyelvi és világképi hagyományhoz, legkevésbé sem érdektelen, ám a recenzió műfaji kereteit bizonyosan meghaladó vizsgálódás tárgya lehetne. (Nem feledkezve meg arról sem, hogy éppen Báthori nevéhez fűződik az utóbbi évek egyik legizgalmasabb műfordítói vállalkozása: József Attila összes verseinek átültetése német nyelvre...) A Boldog álom, mint a fentiekből remélhetően világossá vált, nem kedvez a naiv, az önfeledten beleérző olvasói magatartásnak; versei aligha válnak majd közkedvelt szavalati darabokká. Az olvasás elmélyült figyelmére, az értelmezés együttalkotó munkájára tartanak inkább számot. Nem adják olcsón a katarzist - hisz maguk sem egykönnyen jutottak hozzá. Maguk sem takaríthatván meg, amit az olvasó sem tudhat, a szembenézést a kérdéssel: hogy mit kezdjen a sebbel a szellem, hogy mit kezdjen magával az én. „Költészet ez, mert valóság” - zárul a Beszélj című vers (108.). Amit jelen recenzió zárlatában úgy értelmes visszaírnunk a recenzeált teljesítményre: valóság ez, mert költészet. (Kalligram) HALMAI TAMÁS Falcsik Mari Változatok a szabadságra Falcsik Mari mintegy ötven versből álló kötete tematikailag abba az irodalmi térbe írja bele magát, amelynek tagjait Zalán Tibor 1982-ben megjelent írásában „arctalan nemzedéknek” nevezett, és akik - ha nem is nemzedékként, de öntörvényű individuális alkotókként egyéni, különálló műveket vagy művek sorozatát létrehozva - az ezredfordulóra megformálták arcukat. A hetvenes évek magyarországi életérzésének hangját és hangulatát a lírában - a korszakkal szinkronban - Petri György költészete szólaltatja meg kíméletlen tisztánlátással, de ő korábbi nemzedékhez tartozik. Az őt követő nemzedék mára jelentőssé vált költői, többek között Kukorelly Endre, Zalán Tibor és Petőcz András végigkövetik verseikben a hetvenes évek válságszituációját, megírva a magyar költészet korábbi irányzatainak folytathatatlanságát, a nyelvi fordulat bizonytalanságait, járható utakat keresve. Keresztury Tibor így ír erről a korszakról: „A hetvenes évtized második felében jelentkező, az ötvenes évek közepe táján született költők nemzedéki áttörésének jelentősége nem átütő erejű, korszakos művek sorával reprezentálható, hanem elsősorban folyamatokat lezáró, s új utakat nyitó történeti szerepében definiálható. E heterogén és differenciált társaság működése ugyanis alapvető konzekvenciák felismerésével és ezek gyakorlati átültetésével fonódik össze. A költői státus radikális átértékelésével roppant időszerű, s rendkívüli fontosságú feladatra vállalkoztak az „arctalanságukban ’’ sokáig lekezelt fiatalok, akiknek tehetsége, felkészültsége és ambíciója érdemi módosulásokat sejtetett a magyar líra kanonikus értékviszonyait illetően. (...) mindez mégsem ment egyértelműen végbe, (...) [de ezt] A társaság nagy része nem merte, vagy inkább nem tudta az általa felismert válságjegyek nyomán sürgetett, követelt változásokat poétikailag megvalósítani, radikális elveit saját munkájában következetesen végigvinni, művészileg kiteljesíteni. ” (Keresztury, Kételyek kora, Magvető, 2002.11-12.) Feltételezhető, hogy a többszörösen összetett okok miatt maradtak olyan üres helyek e korszak lírájában, amelyek még mindig kihívást jelentenek. Falcsik Mari verseinek tematikáját tekintve „visszaír” ebbe a korszakba, és bár a legszemélyesebb érzéseket és hangulatokat hívja elő, nem nosztalgiázik, amikor idézi a hetvenes évek huszonéveseinek diszpozícióját, és ezzel sajátos nézőpontból árnyalja tovább nemzedékének eddig ismert arcát. Nyilvánvaló, hogy lírájában poétikailag már a mostani, harminc évvel azutáni tapasztalatok és eredmények jelennek meg, így az utólagosság bizonyos értelemben előnyére válik, hiszen egy hosszabban, több nemzedéken keresztül folyamatosan lezajlott esztétikai és nyelvi fordulat után írja verseit, érett személyiségként, és akkor, amikor már majdhogynem indifferens a csoportok és nemzedékek kérdése. Falcsik Mari verseinek hangja élesen különbözik a kortárs kötetek hangvételétől, de nyilvánvalóan visszafelé sem illeszthető be. Igaz, erre nincs is szükség - hiszen verseinek feltűnése éppen az irodalomtörténeti besorolások és osztályozások megkérdőjelezhetőségét jelzik -, a lényeg az, hogy majdnem harminc évet éven ível át végiggondolva,emlékezve a „mindenen-innent és a mindenen-túlt”. Két szembetűnő vonással hívja fel magára a figyelmet a Változatok a szabadságra című kötet: az egyik az emlékezés objektív, néhol kíméletlenül tárgyszerű hangja, a másik az a fajta - általában ritka irónia, amely megőrzi tárgyának és megszólaló költői hangjának méltóságát. Mindez csak erősíti a kötet címében is szereplő szabadságtémát. Az a fanyar, kesernyés hang, ami főként az első ciklusban - Legendák margójára - megjelenik, egyúttal fel is veti a szabadság megírhatóságát: szabadon szólni akkor, amikor már nem az a tét, mint akkor volt, amikor csak a szabadság vágya volt meg, de maga a szabadság nem. Érdemes figyelni a kötet mottójául választott híres Janis Joplin-számból vett idézetre - A szabadság csak egy másik szó arra, hogy nincs mit (el)veszítenünk, és az őt idéző versre is (Áldozat, 17.), ami lebontja és árnyalja azt a mítoszt, hogy „ott, kinn szabadság, itthoni a rabság”, és egy egész - nem csupán magyar - nemzedék dilemmáját, különböző (ki)útkeresését, és ennek zsákutcáit fogalmazza meg. A Woodstock melletti és a Balaton-parti (Balatoni anziksz, 20.) kilátástalanságok, bár totálisan különböző út vezetett feléjük, életérzésben valahogy mégis hasonlóvá válnak. A megszólaló ennek a társadalmi, a személyes, a nyelvi szabadság mellett kitartó és az autonóm lét egyedül lehetséges útjába vetett hite szinte minden versében jelen van; mindez annak tudata, hogy a masszív levegőtlenséget mégis csak a hatalom szempontjából lilának tetsző dolgok (voltak) képesek feloldani (Lila dolgok, 22-23.): a Termelési regény első kiadásának lila borítójára történő finom, áttételes utalás felszabadító játékos hangjában ez tárul fel. A Villon-formára rájátszó ballada (Életének hiteles története útfélen, 57.) pedig súlyos dolgokat könnyedén felvető önarckép, akárcsak a Dylan Thomas regényeimre utaló Arcképe kölyökkutya korából (18—19.) Ezek a finom, indirekt utalások, amelyek felerősítik a sorok közti olvasás kihívását - általában is jellemzik Falcsik Mari írásmódját. Feltűnő, hogy kötetében még a szerelmes vers is - ami általában nehezen tűri a távolságtartást - átitatódik fanyar humorral átszőtt iróniával: a legsikerültebb darabja ennek a ciklusnak a Festészet napja, ahol a kívülség és a bensőségesség egybejátszása harmóniába kerül a játékos önironikus felhanggal. Ugyanakkor a „klasszikus szerelmes költészethez” sorolható darabjai is vannak a Milyen régóta nézlek című ciklusnak, amelyekben egy-egy életszép pillanat intenzív megragadása ugyanakkor e kísérlet kudarcának tudata is benne van. {Emlék,33.) A harmadik ciklus - Lecke az öbölnél - festőiségével és zeneiségével tesz még hozzá a kötet verseihez. Egyébként is erős a versek képisége, képszerűsége (pl. Kék ősz, 32.), a szinesztéziák többször a Nyugatosok áthallását hívják elő az olvasóban. A Változatok a szabadságra verseit, egész hangnemét átszövi a már a címben reflektált szó, és akárhogy, de mégis csak a Petri-költészetből ismert szabadságfogalom, -érzés, -magatartásmód áthallását hozza elő: a külső szabadság hiányában a belső szabadság keresését, és megteremtésének lehetséges útját; és Falcsik Mari szinte minden verse átitatott ezzel a fajta szabadsággal, az autonóm létre törekvéssel, utalva arra, hogy nemzedékének ez volt, és máig hatóan ez a leglényegesebb létkérdése. Ugyanakkor felvetődik az is, hogyan hangzik ez ma, amikor megszűnt a hetvenes évekbeli szabadsághiány, és a szabadsággal együtt a totális szabadosság is elérkezett. Janis Joplin „szabad hazában” megteremtett élet- és halálbátorságának szabadsága mennyiben hasonlítható Petri diktatúrában teremtett autonóm szabadságának életet és halált megvető bátorságához? Azt gondolom, jó, hogy Falcsik Mari kötete a szabadság - szabadságunk újragondolására késztet. (Magvető) MÁIUS ANDREA