Kritika 37. (2008)
2008 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: A pályát váltó magyar gazdaság
4 nem üres rémisztgetés, hiszen ráutaló magatartásként értelmezhető mind a 2005 őszétől meginduló tőkekivonás, mind a világ legnagyobb hitelminősítőjének, a Standard and Poor’s-nak az a leminősítő bizonyítványa, amit az intézkedések bejelentése után állított ki rólunk, kifejezve vele a bemutatott stabilizációs programmal szembeni elégedetlenségét. A lehetett volna-e más? kérdésre tehát csupán egy helyes válasz van: nem a létében, hanem a szerkezetében más csomag. Elvileg alapvetően kétféle megoldás jöhetett volna számításba abból következően, hogy csupán két jövedelemtulajdonos képes az áldozatok viselésére. Az egyik megoldás a nagy vagyonok és a vállalkozások jelentős megadóztatását jelentette volna. Ennek a hátránya könnyen belátható: aki csak tehette volna, elmenekül a magyar gazdaságból, aki pedig erre nem képes, az belerokkan. A növekedés forrásai elvágódtak volna, versenyképességünk szignifikánsan romlik, az egyensúly ugyan javul, de semmire sem megyünk vele, mert a növekedés nem, illetve késve indul meg. A lakosság első megközelítésben tarthatta volna jövedelmi pozícióját, és az infláció csak idővel szökött volna fel, de a hosszú távú növekedési áldozat nagy lett volna. A másik megoldás a vállalkozások kedvezményezése lett volna, mint ahogy a Bokros-csomag idején történt. Ebben az esetben a cégek még adókedvezményt vagy járulékcsökkentést is kaphattak volna annak érdekében, hogy későbbi adótermelő képességük megerősödjön. A lakosság jövedelmeit pedig nem inflációval, hanem nagyobbrészt nominális elvonással terhelték volna meg. Magyarul például visszavonták volna a 13. havi kifizetéseket, csökkentették volna a szociális juttatásokat, módosították volna a nyugdíjszámítást stb. Valószínű, ekkor hosszabb távon kisebb növekedési és inflációs áldozat keletkezett volna, viszont a háztartások fogyasztása ekkor is piacszűkítő módon hatott volna, tehát rövid távon a termeléscsökkenés nem lett volna elkerülhető, és nagyon is kérdéses, hogy az adócentralizáció mérséklése önmagában eredményez-e nagyobb adóbevételeket. A második Gyurcsány-kormány a köztes megoldást választotta: terhelte a vállalkozásokat és a lakosságot is, az utóbbit valamivel jobban. Lehet vitatni a csomag összetételét sok szempontból, de azt nem lehet az értékeléskor kihagyni, hogy a tőkebefektetők gyors, látványos és meggyőző javulást akartak látni. Ezért kellett például az áfaemelés és az ártámogatás-csökkentés technikáját választani, mert azok biztos és szinte azonnali költségvetésipozíció-javító lépések. Sőt az sem felejthető, hogy a megújított konvergenciaprogram 2006. szeptemberi elfogadása előtt olyan magas államháztartási hiányt prognosztizált a régi-új pénzügyminiszter, amivel senki sem számolt. A bemondott államháztartási hiányt akkor a GDP 11,6 százalékára várták, ami kb. három százalékponttal magasabb volt a Brüszszel által is prognosztizáltnál. A második Gyurcsány-kormány megalakulása előtt az előrejelző, tanácsadó intézetek ennél jóval kisebb kiigazítással számoltak - ami nyilvánvalóan kevés lett volna a piacok számára. Elvileg járható út lett volna a kiadások csökkentésére, ha a kabinet a megszorítások meghirdetésével egyidejűleg bemutatja azokat a kidolgozott reformterveket, amelyek az újraelosztás szerkezeti átalakításával tartós kiadáscsökkenést eredményeznek az államháztartásban. Ebben az ideális esetben a stabilizáció kisebb növekedési áldozatot követelt volna, kisebb inflációs árral. Hogy a piacokat a tartalmában nem túlságosan részletezett, formájában radikálisan vállalt reformok deklarálása is megnyugtatta volna, arra példa a már idézett Standard and Poor's magatartása. A nagy nemzetközi hitelminősítő épp a reformhiányra hivatkozva pontozta le a magyar gazdaságot annak ellenére, hogy a pénzügyminiszter már bejelentette a több mint ezermilliárd forintos faragást. Brüsszel is csak akkor tartotta elfogadhatónak a konvergenciaprogramot, amikor abban a gyors mennyiségi kiigazítások mellett rendezetten jelentek meg a reformintézkedések tervezetei. Amikor manapság látva a vártnál (konvergenciaprogrambelinél) is nagyobb növekedési és inflációs áldozatot, a szakértők egyre-másra a más szerkezetű stabilizációs csomag szükségességére utalnak. A más szerkezeten a reformokkal alátámasztott kiadáscsökkentést kérik számon, amely lehetővé tette volna az adóráta mérséklésén keresztül az adó-versenyképesség javítását. Vannak-e eredmények? A stabilizáció 2007-ben nyilvánvalóvá lett negatív hordalékán túl jogos a kérdés: hoztak-e pozitív változást a megszenvedett intézkedések? A válasz egyértelműen: igen. 2008. január