Kritika 43. (2014)
2014 / 3-4. szám - Szekeres Szabolcs: Anarchia. Caragiale: Zűrzavaros éjszaka
II 2014. március-április Anarchia Caragiale: Zűrzavaros éjszaka A jó komédia színpadi megvalósulása a kezdeti, átmeneti nyugalomból egyre gyorsuló ütemben, gördülő lavinaként bontakozik ki előttünk. Elég egy váratlan szerepcsere, egy rosszul ejtett, esetleg félrehallott mondat, és a színpadi hógörgeteg megindul, és meg sem áll egészen addig, amíg akkora nem lesz, hogy maga alá temet minket. Természetesen nem kíméli a műfaj a néző rekeszizmát sem, és az már tényleg csak hab a tortán, ha némelyik szituációban magunkra ismerünk, így aztán az igazán jól előadott komédia eljut a megunhatatlan Gogol A revizor című művéből ismerős orosz közmondás szemléltetéséig, amely nevezetes megállapítás a következőképpen hangzik: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.” Nem biztos, hogy ez utóbbi kifejezetten kellemes élmény, de még így is, hogy néhol kesernyés a szánk íze, szívesen hagyjuk magunkat sodortatni az árral, hiszen hiába feszengünk olykor-olykor kínosan, mégiscsak felemelő érzés ráismerni az akármennyire is régen írt darabban a korunk egyszerre taszító és vonzó jellegzetességeire. Az már a rendezőtől függ, hogy milyen eszközökkel, mennyire direkten hangsúlyozza a jelenkort az előadásban. A kacagásra ingerlő hatásszünetek, a színészek nagyszerű ritmusérzéke, az ügyes poentírozási technika - ezek mind kellenek ehhez a néző számára gyakran oly egyszerűnek tűnő, ám színészi szempontból valójában dögnehéz műfajhoz. Az sem hátrány éppen, ha szerepel a darabban egy már nem is annyira fiatal hódoló, aki az árnyékos szoba egyik sarkában álló hölgynek szerelmet vall, ám hamarosan kiderül, hogy összetévesztette kedvesét egy másik nővel. Ez a tisztes asszony pedig a ház úrnője, aki házibarátot is tart. Ahogy az kell, azonnal megjelenik a rendkívül féltékeny férj, és barátja, aki a rezonőr is egyben, és óriási kalamajka lesz a dologból, a rettenthetetlen üldözők lövöldöznek és káromkodnak az éjszakában, a pórul járt legény fejvesztve menekül, és megfogadja magában, a búvóhelyéül szolgáló, építkezésről ottmaradt hordóban, hogy soha többet még csak hasonló szituációba sem keveredik, a hölgyek pedig remegve féltik lovagjaikat. Mindeközben hallunk némelyik jelenetben a népboldogítókról, ostoba demagógokról, és a szegényeket kizsigerelő, az éppen csak most az uborkafára felkapaszkodottakról, akik elfelejtik, hogy honnan indultak, és most már csak az a lényeges számukra, hogy bármi áron, de minél magasabbra juthassanak. Legalábbis ez a kissé felszínes lehetőség merül fel Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka című komédiájának olvasása közben. Persze könnyen elképzelhető gyökeresen más megközelítés is, ám a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiójában Szabó K. István rendezésében mindebből, vagy bármilyen más irányú esetleges interpretációból szinte semmit sem látni. A rendezés ugyanis az előbbiekben felsoroltak mellett nem jelöli ki a cselekmény fordulópontjait, és a feszültséget sem fokozza, így teljesen tét nélkül folydogál a játék. A nézőtérről néhol halk kuncogás hallatszik, ahogy telik-múlik az idő kifejezetten kínossá kezd válni az előadás, amely szerencsénkre csak hetven percig tart. Nem derül ki az sem, hogy nekünk, a nézőtéren helyet foglalóknak, mi közünk lehetne a színpadi figurákhoz. Azért ennyire rövid a produkció, mert Szabó K. István, ki tudja milyen koncepció hatása alatt, nem pepecsel azzal, hogy esetleg kibontsa és a dialógusok mögött érzékeltesse a figurákban bekövetkező változásokat. Indiszponált színészeket látunk, akik képtelenek levetkőzni sokéves manírjaikat és a szavukat alig érteni (Eperjes Károly, Sinkó László), vagy olyanokat, akik talán üde színfoltok lehetnének, ám az ötlettelen, erőltetett szituációknak köszönhetően szenvedésre kárhoztattak (Básti Juli, Söptei Andrea). A román Ion Luca Caragiale akkora klasszikus hazájában, mint nálunk Katona József vagy Madách Imre. Teljesen megérdemelten, hiszen Az elveszett levél, vagy a Farsang népszerű darabok itthon és külföldön egyaránt. Igaz ugyan, hogy az 1879-ben írt Zűrzavaros éjszaka nem a szerző legjobb drámája, de ennél a színpadra állításnál azért jóval lendületesebb és mélyebb. Nehéz megmondani, hogy mi lehetett a cél a produkcióval. A színlapon az olvasható, hogy e komédia esetében nem a korrajz, hanem az időtlenség, és a színházi költészet a hangsúlyos. Ez utóbbihoz azonban sokkal elemeltebb, stilizáltabb színészi játék, és kevésbé direkt, a realizmusban gyökeredző tárgyi világtól jóval erősebben elrugaszkodó látványvilág szükségeltetik, ráadásul nem biztos, hogy a szinopszisban ismertetett rendezői elképzeléseknek a Zűrzavaros éjjszaka szövege a legmegfelelőbb. SZEKERES SZABOLCS Schnell Ádám, Söptei Zsuzsa 33