Kritika 47. (2017)
2017 / 1-2. szám - Heller Ágnes: Márkus két korszaka: szakadék vagy diszkontinuitás?
2017. január-február azonban igen, egyfajta süllyedő világnak igen. A kortársa művészetét, ha nem is használja ezt a szót, Márkus dekadensnek, azaz hanyatlónak tekinti. Ugyanakkor a fiatal Lukáccsal szemben semmiben nem reménykedik. Racionalista szkeptikus. Ugyanaz persze, sosem térhet viszsza, még a filozófiában sem. Lukács, Benjamin, Adorno kora a múlté, de arra, aki a világra tekint, úgy véli Márkus, a mai világ torz tükörként fog visszatekinteni. Már említettem Márkus két gondolkodási korszakának néhány folyamatosságát, azt, hogy nincs életében radikális fordulópont, nem válik Saulusból Paulussá, nem utasítja vissza második korszakában a korábbit, akkor sem, ha másként gondolkozik, egyes korábbi könyvét vagy esszéjét (szerintem ok nélkül) primitívnek tartja. Asztrológusoknak van min elgondolkozniuk: Lukács és Márkus ugyanazon a napon, április 13-án született, ugyanazon a csillagzat alatt, mindkettő filozófus, de filozófiai karakterek között nagyobb különbség nehezen gondolható el. Egyszer Márkusról írva említést tettem arról, hogy minden írására jellemző valami, amit „kognitív empátiának” kereszteltem. Márkus nem mindenevő, sőt, gyakran elutasít gondolkodókat, különösen modereket, anélkül, hogy érdemben értékelné vagy elemezné őket, de az efféle eredendő visszautasítás is kognitív empátiára való törekvéséből fakad. Csak azokkal a gondolkodókkal akar mélyebben foglalkozni, akikbe az első látásra, azaz első olvasásra, beleszeretett, mert fontos számára, hogy kognitív együttérzéssel tudjon beszélni azokról, akikről beszél. Nem kíván valakiről azért esszét írni, hogy kimutassa, milyen rossz, reakciós” felületes, tudatlan, barbár, végiggondolatlan. Fiatalkorában egy politikailag és eszmetörténetileg egyaránt fontos újságcikkben, melyet kortársai „többféle marxizmusnak” kereszteltek, Márkus a Marx interpretációk különböző irányzatait mutatja be, közöttük olyanokat is, melyeket nem oszt s még olyat is (dialektikus materializmus), melyet elutasít. De mindegyik esetében érdekli, hogy amazok mit akartak mondani azzal, amit mondtak, hogy miféle értelmet akartak adni egy-egy szövegnek. Kedvenc szerzői változnak, újak kerülnek személyes kánonjába, mások kikerülnek onnan, de még személyes kánonján belül is szelektál. Az kerül terítékre, akit legérdekesebbnek, leginkább elemzésre méltónak talál, s ha már egyszer elemzésre méltó, akkor az egyetértés vagy nem egyetértés másodlagos tényezővé válik. Márkus szereti az agont, a filozófiai vitát, konfrontációt, de inkább szóban, mint írásban, írásban csak akkor, mikor az „ellenfél” érvét megfontolónak tartja érdemesnek arra, hogy akár vitába is szálljon vele, így van többek között Bejamin és Adormo munkáival is. Közel állnak hozzá, de mégis egészen mások, mások csak azért is, mert más generációhoz s ezzel más világhoz is tartoznak. Nem ír azonban azokról a művekről, művészi tárgyakról, melyeket Benjamin vagy Adorno elemeznek. Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem, azt válaszolta, hogy ő nem esztéta, nem ért hozzá, s nem szeret dilettáns módjára írni. Ez valóban így volt, mivel Márkus egyszerre volt büszke és szerény. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg (amit neki sokszor mondtam), hogy azért is tartózkodik attól, amit „dilettantizmusnak” tekint, mert nem kedveli azokat a művészi alkotásokat, melyekről az említett filozófusok írtak. Ami a zenét és képzőművészetet illeti Márkus ízlése közelebb állt Lukácséhoz, mint bármelyikünké, talán Fehér Ferenc kivételével. Mindeddig általánosságokat mondtam Márkus filozófiájáról, személyiségéről, de attól tartok, hogy ezek az általánosságok nem adnak igazán képet filozófusi jelentőségéről. Ezért most azzal próbálkozom, hogy röviden bemutatom egy írását, s ezen az íráson keresztül gondolkodását működésben. Megint csak hozzáteszem, hogy az „anyaghoz”, azaz az interpretandumhoz való viszonya nem sokat változott. Elemez egy szöveget, keresztül-kasul, kérdéseket tesz fel a szövegnek, az elemzés kerete bővül, ismertet és elégtelennek minősít néhány közismert értelmezést, újra nekifog más szempontból, mígnem végül eljutunk a csattanóig. Elemzései ugyanakkor egyre tökéletesednek, a hagyomány, melyre szabadon hivatkozik, egyre inkább kiszélesedik, s az elemzés eredmény egyre inkább túlmegy, túlmutat a szövegen, és önálló világmagyarázattá alakul. Egy olyan tanulmányt választottam, mely utolsó nagy könyvében sem jelent még meg, s így eddig nem írtam róla. A Thesis Eleven 2015-ös, Márkus filozófiáját bemutató számában olvasható. Címe: A hegeli „elismerés” (Anerkennung): Egy kritika. Filozófiai detektívregénnyel állunk szemben, csattanóval. Már az elemzés kezdetén sejthettük, hogy majd jön egy csattanó, mivel már a kezdetén Márkus egy filozófiai rejtéllyel szembesít. Hegel a Fenomenológiában az „öntudat” elemzésekor az „elismerés” gondolatát az „elismerés” fogalmának meghatározásával kezdi. Utána azonban egy olyan alakzattal (Gestalt) folytatja (úr és szolga), amely nem felel meg az elismerés már megfogalmazott fogalmának., Milyen logikus lenne a vágy, majd a háború, az élet kockára tevése s a élet választása után egyenesen levezetni szolga és úr, azaz az aszimmetrikus kölcsönösség viszonyát! Minek ide a kölcsönös elismerés fogalmát közbeiktatni? Márkus erre (most) nem válaszol, ehelyett hivatkozik egy másik hasonló „esetre”, méghozzá a hegeli Logikából. Itt Hegel bevezet kétféle végtelenséget: a jó végtelenséget és a rossz végtelenséget. Az előbbi éppen úgy „kilóg” a Logika narratívájából, mint az „öntudat” elemzésekor az elismerés általános fogalma. (Hozzáteszem, hogy tudomásom szerint Márkuson kívül senki sem figyelt fel erre a hasonlóságra - hogy ennek a hasonlóságnak a csattanóban szerepe lesz, azt már itt borítékolhatjuk.) Márkus előrebocsájtja, hogy elemzése a szubjektivitás metafizikájának kritikájába fog torkollni, de másként, mint Heidegger esetében. Mert míg Heidegger Hegelnél a szubjektivitás metafizikáját (hangsúly a szubjektivitáson) nehezményezi, addig Márkus a szubjektivitás metafizikáját (hangsúly a metafizikán). Hogyan? Következik az előrebocsájtott probléma elemzése. Míg Hegel Logikájában a „jó végtelenség”, azaz a végtelenség fogalma az abszolút szellemben „érkezik el” abszolút meghatározott eszméjéhez, úgy a kölcsönös, szimmetrikus elismerés, az öntudatra ébredt megvalósult szellemben. Az elismerés fogalma és a jó végtelenség fogalma tehát - Márkus szerint - azért „lóg ki” a Fenomenológia illetve a Logika narratívájából, mert a narratíva metafizikus lezárását előlegezi. Márkus nem áll meg ennél az értelmezésnél, minthogy inkább trambulinként szolgál számára. Ebből kiindulva ugyanis arra következtetésre jut, hogy a modern világ elemzésekor, így a Jogbölcseletben, Hegel nem tud ezzel a rendszerlezárással mit kezdeni. A modern világ, ahogy Hegel leírja, cseppet sem felel meg eszméjének, aminek pedig a rendszer követelménye szerint meg kellene felelnie. Hogy kerül az objektív szellem rendszerbe illő meghatározásába például a „Pebel”, azaz a csőcselék’? Vagy akár az, hogy a fogalmára jutott öntudat megtestesítője a modern világban a bürokrácia? Márkus azért szereti Hegel vallásfilozófiai előadásainak befejező mondatait, mert azokban Hegel maga látja be, hogy a dolog bizony nem megy, azaz csak a filozófiában, a filozófusok közösségében megy, s ez számára sem nagy vigasz. A szubjektivitás történetének metafizikai rekonstrukciója így hát csődöt mond. De az ebből levont következtetés már nem csak Hegel rendszerét érinti. Márkus ugyanis elemzéséből messzemenő (s szerintem igaz) következtést von le, mely szerint „a végesség princípiuma felülír a metafizika által garantált minden bizonyosságot”. Valóban. HELLER ÁGNES "Az előadás elhangzott az MTA BTK Filozófiai Intézet nemzetközi Márkus György Emlékülésén 2016. december 3-án, az MTA Könyvtárában. Első közlése digitális változatban az MTA BTK Filozófiai Intézete Working Papers in Philosophy sorozatában jelent meg. Elérhető: http://www.fi.btk.mta.hu/hu/ publikaciok/intezeti-kiadvanyok/working-papers-in-philosophy" JEGYZET 3