Literatura 1. (1926)
1926 / 1. szám - Móra Ferenc: Aranytoll (Emlékezések Herczeg Ferenc szegedi diákkoráról)
Móra Ferenc, mellyekben a honosok az irói pályán jelesen kitűnt polgártársakat bizonyos tiszteleti figyelemre méltatnák, annál dicsőbb tehát és közzétételt érdemlő az alsó Fehérvármegye rendeinek ama jeles tette, mellynél fogva közgyűlésükben egyes akarattal meghatározták, hogy gróf Széchenyi Istvánt, nagy hazánk fiát és lelkes írónkat a magyar nemzet iránt tett jeles érdemei tekintetéből egy arany iró tollal tiszteljék meg. — Valóban erdélyi atyánkfijainak a’ maga nemében ezen első figyelme méltán diszesiti honunk évkönyveit». Az első aranytollat tehát Széchenyi István kapta Magyarországon Alsófehér megye rendjeitől, majd száz évvel ezelőtt. Az utolsót pedig Herczeg Ferenc kapta Szeged város rendjeitől pár nappal ezelőtt. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez az aranytoll, de bizonyos vagyok benne, hogy az nem olvasta a Honművész, s azt se veszem neki rossz néven, ha a nevét se hallotta soha. Merő véletlen, hogy az aranytoll tiszta fénye, amellyel először Széchenyinek hódolt a nemzet, éppen a Herczeg Ferenc tiszteletére, éppen A híd évében ragyog föl a régi szeplőtelenségében. Merő véletlen, hogy az arany lánchídnak, amely a magyar írás száz esztendejét íveli át, a túlsó pillére Széchenyi István, az innenső Herczeg Ferenc. Olyan kísérteties véletlen, amely nem ritkaság korunnk évlapjain. (Hanem mielőtt búcsút vennék korunk évlapjaitól, szeretnék rájuk följegyezni in parenthesim egy aranytolltörténetet. Alighanem az utolsó aranytollét, amit a régi Magyarországon író kapott. Akkor történt, mikor Tömörkényt beválasztották a Petőfi-társaságba. Mindnyájan egyek voltunk abban, akkori szegedi skriblifexek, hogy ezt meg kellene valahogy ünnepelni. De hát hogy? Tömörkény küldöttség elől elszalad, bankettje nem jön el, cikket, ódát hiába írunk róla, mert azt el nem olvassa. Valaki azt találta ki, hogy vegyünk neki aranytollat, azt kapni részletre is, vésélsük bele a nevét, s küldjük el neki postán, mint ismeretlen tisztelői. Ez elől nem lehet elutazni, se visszaküldeni nem lehet, mert az ismeretlen tisztelők nincsenek elkönyvelve a bejelentőhivatalban. Meg is vettük a tollat, el is küldtük Tömörkénynek, szereztünk is vele neki nagy örömet. Nekem meg is mutatta néha, ha jó kedvében találtam. — Látod, — húzta elő a bársonytokban lakó tollat az üveg kalmákomból, — erre az egyre büszke vagyok, azért, mert ismeretlen tisztelőktől kaptam. Később aztán nem láttam az aranytollat, egész a Tömörkény haláláig. Akkor ide került hozzám a múzeumba a többi Tömörkény-relikviával együtt. Benne van a bársonytolban az ékszerész számlája is az aranytollról, amit bizony mi bohémek elfelejtettünk kifizetni. Az ékszerész várt egy-két esztendeig, azalatt ő is elfelejtette, hogy kik rendelték a tollat, s mivel ez Tömörkény doll címen volt nála elkönyvelve, prezentálta az egy-kétszáz koronás számlát Tömörkényi Istvánnak...) * Megnyugtathatok mindenkit, hogy az az aranytoll, amelyet a Szeplőtelen fogantatás ünnepén Szeged polgármestere nyújtott át Herczeg Ferencnek, ki van fizetve. Sőt duplán is ki van fizetve. Először kifizette ez a nagy magyar város, amelynek régi tradíciók adják meg azt a jogot, hogy első legyen a legnagyobbak ünneplésében. (A Jókai?jubileumnak is itt volt az introitusa, a Mik* száth*jubileumnak is.) Másodszor kifizette Herczeg Ferenc, aki ezzel a vallomással vette át az aranytollat: — Szegednek köszönhetem, hogy magyar ember és magyar író lettem ... Ha más mondana ilyent, azt udvariasan meg kellene tapsolni, mert ennyi kijár az udvariasságnak. De ha Herczeg Ferenc mondja ezt, akkor csöndben kell maradni és egy kicsit eltűnődni azon a véletlenen, amit ezelőtt Gondviselésnek hívtak, míg ebben a formájában ki nem ment divatból. Fiúgy is lett volna az, ha Petőfi Sándort véletlenül elragadja szilaj nádparipája a félegyházi piacon és beleviszi a csordakútba, mint más szegény ember gyerekét? Vagy, ha az Arany János nevezetű szalontai kis libapásztort csak úgy elviszi a torokgyík, mint más kis parasztgyereket? És mi lett volna abból, ha a verseci kis sváb fiút nem a szegedi piaristák keze alá adja az apja, anyja, hanem elviszi iskolázni Nagyszebenbe? Hát biz abból az lett volna, hogy Herczeg Ferencet most Franz Hercognak hívnák és a Meyer* Lexikonban legalább is annyi helyet kapna, mint Müller*Guttenbrunn Ádám, ez a másik bánáti sváb, akit Hermannstadt nevelt s aki soha se tudta megbocsátani nekünk, hogy a mi barbár földünkön született Úgyis lehetett volna, hogy a guttenbrunni fiú kerül Szegedre és a versed Szebenbe. S akkor talán Guttenbrunn Ádám írja meg a fekete lovast és Herczeg Ferenc írja meg a Die MagyarinA. Herczeg maga mondta: — Szeged tett magyar emberré és magyar íróvá... " Keresem a nyomait a hetvenes évek végéről való piarista értesítőkben és kettőben meg is találom. A 76/77*iki és a 77/78*iki tanévről valók. Akkor volt Hercogh Ferenc negyedikes és ötödikes szegedi deák. Még pedig olyan jó közepes deák, aki mindenből megfelelt, hol jól, hol jelesen, csak épen Arányi tanár úrnál nem tudott sarzsit kapni.