Literatura 1. (1926)
1926 / 1. szám - Hasznos mulatságok - Kremmer Dezső dr.: Miért nem olvassák a mai költőket
HASZNOS MULATSÁGOK. Miért nem olvassák a mai költőket írta Kremmer Dezső dr. A harcok, világnézetek útvesztőjében bolyongó ember erősen tömörített idegéletével gyakran érez valami névtelen vágyat ismeretlen, pihentető hangulat után. A fáradt lélek is simogatásra vágyik. Utazás? Idegen tájak kormor vagy derűs szépségeiben megfürdetni a tikkadt kedélyt: tovatűnő tornyok, hegyek-völgyek, kis állomások emlékezetünkön alig átsuhanó arcok, tekintetek. Vagy szellemi világunkkal merőben ellentétes feladatok szépségeinek keresése, ahol ugyancsak állomásokon siet át az utazó lélek? Vagy talán a magány keresése, amikor a szív antennája olyan hangrezgéseket vesz fel, amelyeket csak a magába mélyedőnek lelke tud érzékelni? Van még egy világ, élő, eleven valóság, amely körülöttünk vibrál, alkot, kedvesen kínálja könyvek hasábjain nemes áruit, gyakran vérző lelkek gyöngyszemeit, ritmusok kerekded foglalataiba ötvözve, s amelyek mellett érdektelenül halad el kortársaink nagy része, mint utszéli koldustanya mellett. Az élő költők befelé vérző tábora ez. Döbbenetes s a korhangulatra jellemző jelenség, hogy az élő költők vigasztaló, felemelő, intő, gyakran jövőbe látó szózatai mily csekély visszhangot vernek. A magyar költői irodalom egyes korszakait uncia-pontosan lemérte az irodalomtudomány. Tudjuk, hogy Kazinczy szinte semmiből teremtő géniusza azért szárnyalt mérföldes utakon át, mert a nemes lelkéből kisugárzó fénycsóvákat kortársainak kicsiny, de válogatott rétege a lelkébe engedte, visszasugározta s evvel a hódoló elismeréssel uj munkára serkentette a magyar szó mesterét. Csokonai derűs, csapongó, még világirodalmi méretek szerint is jelentős képzeletvilága gyönyörű alkotásokban jegecesedett ki, ám örök tragédiája, hogy életében nem láthatta egyetlen kötetét sem, kora csekély érdeklődése miatt. S hogy ifjan sírjába dőlt, annak nem utolsó oka éppen e visszhangtalanság volt! Szerencsésebbek voltak azoknak a koroknak a költői, akik zivataros időkben viharozták ki lantjukon a nemzet fájdalmait, keserveit s egy százszoros visszhangra leltek. A magyar ég horizontján ifjan álló magányos szellemóriás, Petőfi, már életében érezte a feléje forduló közvélemény meleg sugarait. Századunk első negyedének élő költői egy világégés edző füzében sikoltották ki nagy fájdalmaikat s mégis azt látjuk, hogy nagy értékű költemény kötetek felvágatlanul sárgulnak meg a könyvárusok polcain. A világégés az emberiség műveit rétegeknek lelkületéből két homlokegyenest ellenkező hangulatot termelt ki. Igen sok lélek az emberi borzalmak rettenetes színjátékából elmenekülve, magába mélyedéssel, túlfinomult belső életre törekedett, viszont másokon erőt vett valami mérhetetlen csüggedés, bizalmatlanság az ember szellemi haladása iránt. E kétféle érzelem-hullám magasra csap élő költőink lelkében is s mégis azt látjuk, hogy a mai kor gyermeke a korabeli értékes költészetbe nem tud elmerülni. Az élő költészet, míg a lelki elnyomatás idejében az egész nemzetet érintő gondolatkörből táplálkozott, szinte napi olvasmány volt. Mihelyt egyetemes jellegű feladatokat boncol, az olvasók nagy része elhúzódik, mert a költői kifejezések szimbolikus tömörsége a megnyugvást kereső olvasó számára nem jelent kellő üdülést. Mintha költő és közönség nem tudnának egymásra találni. Mintha azok a belső vívódások, amelyek Urai mélységekből fakadva a mai kor költőjét dalra késztetik, nem volnának eléggé érthetők a közönség nagy része számára. Ám ez csak látszat. A vágtatva zakatoló élet, amely órárókarára emberi idegekkel táplálkozik, alig ad időt arra, hogy a pihentető hangulat után vágyódó ember elmélyedhessen a költő alkotásába. A fáradt idegek a szépirodalmi munkák legtöbbjében, azok olvasásánál, az áhítozott benső nyugalom megszerzésére törekszenek, avval a tudatalatti céllal, hogy csak kapjanak, de viszont ne kelljen erős szellemi munkát kifejteniük. A mai költészet kapui az olvasó számára nem tárulnak ki egészen, úgy hogy a figyelem fesztivásával kell a nemesveretű gondolatok virágos rétjére bejutni. Igaz, hogy e fáradságot a munka megéri, mert a költők olvasásánál fény hull a lélekre, amely olyan tájakat is beragyog, ahová nem tudunk másképpen eljutni. Úgy sejtem, ez a jelenség az egyik oka annak, hogy költő és közönség nem talál mindig egymásra. A kor gyermeke áldozata a szellemi élet bizonyos túlhajtásainak. Az emberi gondolkodás belemerevedése a túlságosan gyakorlati — elsősorban politikai — események rideg útvesztőjébe végtelen szellemi károkat okoz, amelyek pusztító nagyságát mindig csak a következő kor nyitott szemmel haladó embere láthatja meg! Pedig mindig ott ég a szellemi életet élő ember oltárán a gyermeki meghatottság egy Darányi mécse, hogy világítson a sötét éjszakában.