Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)
1882 / 5. szám - Jókai Mór: Petőfi emlékszobránál
JÓKAI MÓR EMLÉKBESZÉDE. 389 Most itt állunk az ércszobra előtt. Magyarország metropolisának az ő nevéről hivott egyik díszterén. Attól a soproni faköpönyegtől, melynek deszkafalára első verseit felírta, ennek a szobornak a talapzatáig — mily hosszú út! S most azt kívánjátok tőlem, hogy írjam le azt a hosszú utat én, aki nyomában jártam. Ha csak egy költő, egy jó barát, egy nagy ember életét kellene leírnom, csupán az adatokra kellene visszaemlékeznem, józan, hideg műitészettel bírálat alá vennem az alkotott műveket s aztán nincs könnyebb, mint a holtakat felmagasztalni, de az a hét év, melyet Petőfi meteorja végig húzott tűzvonalként nemzetünk egén, maga egy korszak, s az olyan korszak, amilyen nem volt és nem lehet többé. Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából felébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni, támadt egy Petőfi. Nem elég ide az emlékezet: az élő érzéseket kell újra felidéznem, amik akkor hevíték, ösztönözték a kortársak szívét: fel kell szítanom azt a csodatevő lángot, melynek kohójában acéllá vált a jellem, aranynyá a gondolat. Nem tudom, rátalálok-e még ? De hiszen, aki meg akarja ismerni Petőfit, olvassa végig a költeményeit, azokban ő maga úgy kidomborítja, úgy megalakítja saját lényét, hogy kész a szobor-minta, csak ércet kell beleönteni, s ott áll a szobor. S minden vonás, amivel alakját körvonalazza, való, s minden hangulatnak megfelel az ő életének és a korszaknak kiváló egy- egy nevezetes eseménye, csendes folyása, megrázó katasztrófái. Semmi túlzás, csupa valóság mindaz, amit arról a