Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)
1882 / 5. szám - Ábrányi Emil: Petőfi
PETŐFI-ÓDÁK: Hazám ! Szeretlek ! Lángom olthatatlan ! Vádollak s nékem jobban fáj a vád ! Minden szavam : nyíl, mely magamra pattan S kegyetlenül én testem szegzi át. Nem csúfolom palástod tépett rongyát, Nem gúny, de kín az mely bensőmbe’ dúl; A sebre, mit rád lázadó karom vág, Alázatos köny omlik, balzsamul . . . ! All még a róna, a kalászszal ékes, S tündére él, s a bolygó délibáb ; Pajkos gyerekként a lehajló, kékes Határra ugrál s játszva reng odább. All Kárpátoknak vadregényes tája, És benn’ a tó, az erdő mély szeme ; Sötéten leng rajt’ önnön félhomálya, Mint hogyha gyászt miattad öltene. Szeszélyes partját kanyarogva mossa Kedvenc folyód, az aranyos Tisza ; Mélázva megy, fák levelét kapdossa, Virágot ringat, úgy ballag tova. . . Majd mint az őrült,a ki letépte láncát, Nyűgét szakgatja, hogy rongy lesz a gát; Tengerré válik s rémes örvénytáncát Zubogva járja félországon át. Áll még a csárda a puszták homokján, Inogva dülöng elvénült fala, Pásztor mereng hosszú, könyöklő botján, Hallgatja, mit búg kóbor szél dala . . . Vad ménes száguld napforró vidéken, Zajongó sás közt kémlő gólya áll, Kihervadt tájon, elborongó égen Vándor daruknak V betűje száll . . . A föld a régi , meg van minden éke, Csak egy hiányzik . . . hol van dalnoka ? Sirasd! Sirasd! Az ő szavának vége: S olyan nem támad, nem lesz több soha ! 409