Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 2. szám - A Petőfi-Társaság közgyülése
SK 087OR a szive meggyőződéséből engedelmeskedni kíván. Gyakran e kérdés még előbb mutatkozik, mint a többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy férfit, megdöbben szivében, s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem . . . Mert igaz, hogy a szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen. Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden kétes esetben tőle várjanak végső ítéletet. Hanem aztán olyan is legyen e végső ítélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az eredmény igazol.« Elég. Ezután, kérem, nem csodálkozom én már azon sem, hogy a rokokó hölgyet, aki ezt ásitás nélkül hallgatja végig, 17 évesnek híresztelik. Megindít, mikor a tanév végén tökéletes illemtudással borul korhadt imádója karjaiba. Mulattat, ha Pálffy minden fűszeresnél vigyázatosabban mércsikéli: jóból, rosszból egy szemerrel többet ne adjon valakinek, ahogy rászolgált. Elviselem, hogy e fölöttébb kimért, tisztességes munkában vének fiatalul, ruhák emberekül, könyvből nyírt típusok egyénekül lábatlankodnak. S belenyugszom, hogy szerző vagy sohasem látott embert, vagy olyan régen, hogy már elfelejtette A befejezés pedig elandalit. Soká elgondolkozom rajta, hogy talán az én nagyapám is rejtett valami zugba töméntelen pénzről szóló írást, s azt én megtalálom, vagy kapok egy öt milliomos leányt, mint a derék Pál báró, hiszen legény volnék magam is. S e gondolatok igen vigasztalók ilyenkor . . . alvás előtt. KARLOVSZKY ENDRE: A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZGYŰLÉSE (Jan. 6.) Az akadémia imposáns díszterme ez idén is egészen megtelt közönséggel, melynek túlnyomó részét fiatal hölgyek s tanulóifjúság, a szépirodalomnak mai napság talán egyedüli kedvelői, képezték. A Petőfi-társaság tagjai, kevéssel 10 óra után foglalták el a számukra fenntartott helyeket, élükön Jókai Mórral, ki mindig irodalmi ünnepélyűvé teszi az ülést, melyen megjelen vagy felolvasóképen szerepel. A felolvasások sorát Komócsy József alelnök nyitotta meg a következő beszéddel: Tisztelt társaság ! Üdvözlöm önöket a Petőfi-társaság nyolcadik ünnepélyes közgyűlésén. Ünnepélyesnek nevezem e közgyűlést, mert ünnepelni jöttünk össze , megünnepelni a halhatatlan nagy költő emlékezetét. A költőét, ki nemzete érzelmeinek és gondolkozásmódjának minden időkre szóló hűt kifejezést adott gyönyörű dalaiban. Az ókorban koszorút fontak a nagy költők homlokára már életükben, s midőn meghaltak, félistenekként, varesekként tisztelték őket. Korunkban márványkőből és ércből szobrot állítanak tiszteletökre, hogy az idők árjával dacoló kő és érc hirdesse a népek háláját a genius iránt, ki a költők szivében és lelkében lakozott. De minden kőnél és ércnél szilárdabb, fényesebb és becsesebb emlékoszlopot állítanak ők maguk — nemzetük, népük tudatában s érzelmeiben, mely maradandóbb amannál; mert elporlad a márvány, megdől az érc, eltűnnek a szobrot emelő nemzedékek, — de az eszme és érzelem, mely az ő agyukból és szívükből lobbant ki a világra, mint soha el nem múló láng örökre világít és melegít. Ám világosítson és melegítsen Petőfi lángszelleme az egész művelt világ fölött, ahol csak vannak fogékony keblek a költészet szépségei iránt: ő azért teljes egészében örökre a mienk, a mi büszkeségünk, kivel dicsekedhetünk a világnak . Nézzétek ez a föld szülte őt és ez a föld fogadá vissza kebelébe, melyért élt, dalolt és vértanúként meghalt. Meghalt? Nem ! Ő örökre él közöttünk, hiszen ő mindnyájunknak ismerőse, jóbarátja és testvére ! Mert senki sem értheti őt meg jobban, mint mi, és senki sem érezheti inkább az ő jelenlétét, örök életét, mint mi, akik egyek vagyunk vele nyelvben, vérben és lélekben, ő a magyar nemzet gyermeke, dalnoka és hőse, kinek hervadhatatlan koszorújába virágaikat épp úgy szolgáltatják az alföld síkságai, mint bérceink cserlombokat. És míg magyar lesz a földön, az ő nagy és fényes nevének kultusza nem fog kiveszni közülünk soha! 27