A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-04-15 / 16. szám
I. kötet. BUDAPEST, 1877. április 15. 16. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. NE KÜZDJETEK____ Ne küzdjetek! Mind hasztalan! Tartóst nem ad a győzelem, A mi való, múló, rövid, Csak a csalódás végtelen. A nap, a hold és csillagok, Sötét felhők közt játszanak, Szaladnak az öröm s derű, Bánat s ború megállanak Ha az érzés lábot vetett Csak mig a vágy élesztgeti, Melegét, mely oly éltető Szivünk addig érezheti. Mikor az ég és föld mosolyg, Arcod virít, szemed ragyog, Jövőd kétes még akkor is, És egy megfejthetlen titok. A rózsából, mely ajkidon, Csók közt hagyta ott himporát, Ki tudja , hogy nem szivod-é, Kebledbe a mérget — halált. Annyi nehéz idők után. Vigaszt keressz — de hasztalan ! Mig fáradtan megérkezél, Már az ünnepnek vége van. A gyermek nem tud semmiről, A vén meg már mindent feled .. . A befutandó hosszú út Mutatja, hogy hová vezet! Tanulj folyvást és tudj sokat, Mégsem tudod megmondani: A por, ha ismét por leszen, Miért volt egykor valami ! ? LAURA GUSZTÁV: AZ APOSTOL. — Elbeszélés. — (Folytatás.) V. A fogság idejét jó hosszúra szabták, de végre mégis csak elfogyott. Hanem a testvérek fillérküldeményei is elfogytak, mégpedig hamarább mint a fogság. A népnek nincs sok megtakarított fillére. Aztán a hosszú várakozást is megunták, látták, hogy semmi sem történik s az ígéret országa egy lépéssel sem jön közelebb, bármily sóvárogva várják. A lelkesedés tüze lelohadt. Az újra megindult lap hiába próbálta fölélesztgetni. Aztán versenytársak is támadtak, lelkiismeretlen spekulánsok, kik azt vették észre, hogy a nép hiszékenységével igen jó üzletet csinálhatni s oda dobtak néhány cifra sujtásos szót csalétkük Harapj bele, oh nép ! Bele is harapott. Már annyi amennyi. Itt is elmaradt egy csoport olvasó, előfizető, ott is. Egy töredék tántoríthatlan híven megállt ugyan a „Testvériség ” zászlója alatt, hanem az igen kevés volt. Csak tengődés lett azontúl a lap élete s tengődés a szerkesztőnek s családjának élete is. Évről évre fogyott a lap közönsége s évről évre roszabb sorsra jutott Sámson Elek. Az öreg asszony meghalt eközben. Mikor pár héttel a temetés után meglátogattam Eleket, bekiáltott a másik szobába : — Ilka, gyere csak ki. S bemutatta nekem a fiatal leányt, az örökbe fogadott árvát, mint feleségét. A szép leány elpirult s oly félénken tekintett reám, midőn mint régi ismerős, kezemet nyújtottam neki és szerencsét kívántam. — Oh! te szemérmes, kis bohó! — szólt Sámson Elek s gyöngéden magához vonta őt és megcsókolta homlokát. Ilka sirva fakadt. Azt hittem, rosz helyen alkalmaztam itt a szerencsekivonást, de csalódtam. Később meggyőződtem róla, hogy a szép, fiatal nő igazán szereti ez embert, forrón, mélyen szereti. E tizenhat éves, szép teremtmény azt a csúnya, fekete embert. Ugyanazzal az áhítattal csüggött rajta most is, melylyel csüggött kis leánykorában, csakhogy most a szerelem melegsége tette lángolóbbá pillantását. Láttam őket gyakran azután, mert sokszor fölkerestem e különös embert, kiben a hajthatatlan vasakarat oly rendkívüli gyöngédséggel párosult. Eleinte csak kíváncsiságból óhajtottam látni, psychologiai tanulmánynak tekintettem látogatásaimat ; lassanként azonban bizonyos bensőbb viszony keletkezett köztünk. Természetének vonzó nyájassága, szelídsége, mely mindenütt keresztül sugárzott a szigorú elvek bástyafalain, gondolko-