Pszichológia 15. (1995)

1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Élettörténet és identitás (Új törekvések az én-pszichológiában)

res elemzésre. Eriksonnal kapcsolatban egyébként is gyakorta megfogal­mazódik az a jogosult fenntartás, hogy fogalmai túlságosan lazán körvo­nalazottak, s inkább leíró — semmint elemző — jellegűek. Inkább az utó­lagos értelmezésben működnek, semmint a kutatási elgondolások opera­­cionalizálásában. Nos, ha úgy tetszik, az elmúlt másfél-két évtized ezt az eriksoni prog­ramot igyekezett kézzelfoghatóvá tenni, még ha számos szerző nem kap­csolódott is közvetlenül hozzá. Már csak azért sem, mivel az a feltevése, hogy „a klinikum művészi és elméleti módon egyaránt leírható” (id. mű, 416.), bőséges teret kínált az elütő — olykor önkényes — értelmezésekre. Annál is inkább, mert — mint mondja — „szakadék tátong az adatok hi­hetetlen gazdagsága és az elméletek szűkössége között” (id. mű, 422.). Persze ügyelnünk kell rá, hogy a szakadéknak két pereme van. Az elmélet „szűkössége” olykor az adatok bizonytalanságából és sokértelműségéből ered, s viszont­ az elméleti feltevések és fogalmak elvontsága és spekulatív jellege gyakorta megnehezíti az érvényes tények és adatok azonosítását és megragadását. Mindenesetre Erikson munkásságában válik elméletileg és gyakorla­tilag egyaránt kitüntetett fontosságúvá az a felismerés, hogy szoros kap­csolat létezik az egyéni élettörténet és a történelem, illetve a személyes múlt, jelen és jövő között. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy e kérdések különös kiélezettségekkel bukkannak fel azokban a régiókban, ahol gyors és gyökeres — sok tekintetben váratlan — rendszerváltozások zajlottak le. Ennek következtében az egyéni élettörténeteket éles törések és sza­kadások szabdalják szét. Az egyén újra és újra arra kényszerül, hogy új­raértelmezze és új jelentéshangsúlyokkal lássa el tulajdon életrajzát, újra és újra rekonstruálja, és így az új viszonyokhoz alkalmazza korábbi életútját. Hasonló fejlemények zajlanak a viharos és drámai körülmények között születő új nemzetállamokban is, legyen bár szó a Balkánról, az orosz birodalomról vagy a harmadik világról. Teljességgel érthető hát, hogy az utóbbi években az én­alakulás és az identitásképzés történeti és élettörténeti kontextusának tanulmányozása kitüntetett figyelemben részesült, s új ösvényeket nyitott a tágasan szem­lélt én-pszichológiában. Ezzel magyarázható, hogy az élettörténet-elemzés s ennek forrásai (az önéletrajz, az oral history termékei, életrajzi doku­mentumok és naplók, szépirodalom) mind szélesebb körben kerülnek al­kalmazásra. ROSENBERG (1988) — kísérleti vizsgálódásainak kiegészí­téseképpen — Wolfe „Nézz vissza, angyal” c. önéletrajzi regényének elemzése révén igyekszik közelebb férkőzni az én-alakulás pszichikus­ai­

Next