Pszichológia 26. (2006)
2006 / 1. szám - TANULMÁNYOK - RÓZSA SÁNDOR - KÖKÖNYEI GYÖNGYI - HOLICS ANDRÁS - KULCSÁR ZSUZSANNA: Figyelmi funkciók és személyiségjellemzők szomatizáló fiatal nőknél
oldottak meg négy blokkban, szívritmus-regisztrálás mellett. A személyek szubjektív feszültségszintjét is megítéltették. Azt találták, hogy a szomatizálók szívritmusa a feladatblokkok közötti szünetekben kevésbé csökkent, mint a kontrollszemélyeké, és szubjektív feszültségszintjük a vizsgálat során egyre emelkedett, míg a kontrollszemélyeké csökkent. A szerzők felvetik a szomatizáció és a habituáció zavara közötti kapcsolat lehetőségét. Megjegyezzük, hogy a szomatizáció ebben a vonatkozásban hasonlóságot mutat a vele jelentős átfedésben lévő többszörös kémiai szenzitivitás (multiple chemical sensitivity; MCS) szindrómával (Simon és mtsai, 1990; Bell és mtsai, 1998, 1999; Kulcsár, 2001), és emellett a poszttraumás stresszbetegséggel is (Yehuda és McFarlane, 1995; van der Kolk, 1997). A Perley és Guze (1962) által leírt, később a DSM-III szomatizációs zavar definíciójába átvett kritériumokkal meghatározott hisztériával társuló neuropszichológiai zavarokat elsőként Flor Henry és munkatársai (1981) vizsgálták 10 betegnél (9 nő, 1 férfi), akik 32 neuropszichológiai teszten elért teljesítményét WAIS-IQ pontjaikkal hasonlították össze, illetve nem szerint illesztett 10 kontrollszemély, valamint 10 szkizofrén és 10 affektív pszichózisban szenvedő beteg teljesítményeivel vetették egybe. Eredményeik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy „a hisztériás személyeket bilaterális frontális diszfunkció és nondomináns (jobb) féltekei diszfunkció jellemzi, amely fokozottabb az anterior, mint a posterior agyi régiókban” (i. m. 613. o.). Gordon és munkatársai (1986) közölték elsőként az ingerszűrés zavarára utaló adatot szomatizációs zavarban szenvedőknél. Hangdiszkriminációs helyzetben ritkán (15%ban) és gyakran (85%-ban) bemutatott hangokra (2000, illetve 1000 Hz) adott kiválóti potenciálkomponenseket hasonlítottak össze, azaz „odball paradigmát” alkalmaztak 15 szomatizáló és 15 nem szomatizáló személynél (13 nő és 2 férfi), és bár eredményeik szerint a vizsgált komponensek (háttéringer: Pl, N1, P2, N2; célinger: Pl, N1, P2, N2, P3) egyik csoportban sem különítették el a kétfajta hangingert egymástól, és egy kivétellel a csoportokat sem differenciálták, a szomatizálóknál tendenciaszinten talált nagyobb N1 amplitúdók alapján szomatizálóknál a szelektív figyelmi funkciónál elemibb ingerszűrő funkció elégtelenségére, konkrétan a „triviális afferens ingerlés kiszűrésére, az ilyen ingerekre fordított figyelem gátlásának zavarára” következtettek. Úgy vélekedtek, hogy ez a deficit lehet felelős a krónikus szomatikus panaszok megéléséért. Felvetették, hogy bonyolultabb (pl. dichotikus) szelektív figyelmi feladat alkalmazásával a szomatizálók szelektív figyelmi problémája is tetten érhető volna (i. m. 300. o.). Ugyanez a kutatócsoport (James és mtsai, 1989) később össze nem illési negativitás (mismatch negativity, MMN) mutatókat vizsgált 10 szomatizáló és 10 kontrollszemélynél. Ebben a paradigmában a célinger által kiváltott potenciálok és a háttéringerek által kiváltott potenciálok közötti különbséget a szelektív figyelmi funkció mutatójának tekintik. Feltevésüknek megfelelően a szerzők azt találták, hogy az MMN szomatizálóknál kisebb volt, mint a kontrollcsoportban, és ez a különbség legkifejezettebbnek a központi területek fölött mutatkozott. A figyelmi folyamatok ily módon feltárt zavarát a szerzők neurofiziológiai funkciózavar jeleként értelmezték. 43