Szépművészet 3. (1942)
1942 / 11. szám - Bende János: Az első művészeti kiállítások Magyarországon
suttogása. S mily utánozhatatlanok romjai, levegője. Alakjai ellen ugyan lehetne némi kifogás, de az a többi tökély mellett elenyészik“. A bécsiek közül Schiavoni Natale olasz származású művészről ír nagy elragadtatással: „Le a kalappal uraim! Ez olly név, mely a pesti műkiállításon Markó után első helyet vívott ki magának. E teremben mindjárt egy Madonnát látunk tőle, ki habár nagyon földi, habár arcvonalmain nem látszanak is ki a buzgó szent ihlés szárnyai, ha nem ömlik is el rajta ama mély vallásos titkály, melyben az ég tükrözi magát, s a földnek az égit mutatja, de színezete, puha s lágy ecsete, a színek bájoló egybeolvasztása által mégis meglepő. Rajza tiszta, stylje fellengős, kifejezése erő- és bájteljes“. A nagyobbik teremben Danhausernek, „a bécsi iskola egyik matatorának“. Anyai öröm - képét erősen kifogásolja. Itt Neefe Hermann „architektúrás darab“-ját találja a legjobbnak s így ír róla: „Elmélyedve és bámulva áll az ember a magas, nagyszerű ívhajlások előtt, s a mesterileg előteremtett Perspektive által végtelen holdvilágította távolba vész el a szem“. Az ötödik teremben megdicséri Alexievics Miklósnak „Stankovics István metropolitává választása“ c. kompozícióját és Hóra hazánk fiát, kitől „két némbeli arckép van a művész sajátságos szorgalmával dolgozva“. A cikkíró végül köszönetet mond a nemes művészi egyesületnek „azon szép élvezetért, mellyet ez intézetnek életbeléptetése által szerzett“. A Honművész néhány héttel később újabb cikket közöl az akkor már bezárt kiállításról, mégpedig a hivatásos műbírálónak tekintett Novák Dániel „cs. kir. akadémiai művész és architectus“ tollából. A később oly dicstelen véget ért Novák (a szabadságharc alatt mint osztrák kémet kivégezték) már nem ír ilyen lelkesedéssel a kiállításról, sőt ugyancsak megkritizálja azt. Szerinte „a beküldött műdolgozatok között olly silányak voltak, hogy a bécsi akadémia tanítványainak leggyengébbje is azt magáénak vallani irtózott volna“. A vízfestmények között különösen Alt Jakab és Rudolf műveit dicséri. Ezeken különösen jó „a merész bánásmód a színek felhordásában, a színelő, színközép és színfenék eszes felosztása a perspektíva szabályai szerint“. Általában csak a külföldieket dicséri, a magyar művészeket erősen leszólja s azt ajánlja nekik, hogy kiállítás helyett egyelőre inkább még tanuljanak. Barabást is szigorúan megbírálja, csak Markót dicséri, kinek képei szerinte „Ruisdael, Hackert, Everdingen tájfestményeivel méltán vetekedhetnek. A Staffage olly jó, hogy nagyítóüveggel megtekintve Teniers alakjaival a próbát kiállják“. Einstenek a tájképeit kifogásolja s azt tanácsolja neki, „hogy át nem hágva a korlátot, az arc s egyes alakok festésénél megállapodjék, nehogy eddig szerzett érdemei csonkulást szenvedjenek“. A külföldiek közül különösen Möller „dolgozatát“ és Krämer „műszüleményét“ dicséri, továbbá Perger Antal életképét, „mellyben sok humor van, miáltal képes az letartóztatni a vizsgálónak figyelmét“. Hosszasan foglalkozik Danhauser József kompozíciójával, mely Liszt Ferencet ábrázolja Paganini, Rossini, Hugo Viktor, George Sand és Dumas Sándor társaságában és sok minden oda nem tartozó dolgot belemagyaráz a képbe. Összevetve az elhangzott bírálatokat, megállapíthatjuk, hogy az első pesti kiállítás — az 1830-i és 34-i kis „műkitételeket“ nem tekinthetjük öncélú kiállításoknak — az akkori viszonyok szerint jó közepes színvonalú lehetett, mennyiség tekintetében pedig elég gazdag volt, mivel 7 szobormű, 4 üvegfestés, 29 porcellánfestés, 3 krétarajz és 278 olajfestmény szerepelt rajta. Természetes, hogy nem lehetett oly elsőrangú, mint a külföldi nagyvárosok kiállításai, „hol a közönség e kétdús élményben már számos év óta részesült“, de kezdetnek elég jó volt. A pestiek meg is voltak vele elégedve, szorgalmasan látogatták s a kiállítás hatása alatt a műegylet fizető tagjainak száma 1200-ra emelkedett. BENDE JÁNOS 262