Tanu. Németh László kritikai folyóirata 1. (1932-1933)
A Nyugat elődei
érezni. Plátóról, Aristophanesről írt tanulmányaiban látszik ez leginkább. Józanság és szín, kritika és esztétika nála nem rántják el egymást, ő újra termi a szépséget s nem csábítja el a szépség retorikája. Még mindig nagyon sokkal tartozunk neki. Barbárok vagyunk, akik réffel mérjük a művet, mérete s nem belső hűsége alapján osztályozzuk az írót. Arról se tudunk leszokni, hogy a műfajokat az írók szociális rangjának tekintsük. Nálunk a költő herceg, a regényíró gróf, a drámai szerző báró, a kritikus azonban csak fegyvernök lehet. Mintha egyéniség, életbőség, formai érzék nem volna több a műfajoknál s a tanulmány nem lehetne ,,előkelőbb“ a versnél is. Péterfy mint egyéniség és gondolkodó egyaránt nagy újdonság. Arany és Ady közt őt tartom a legjelentősebb írónak. Egy olyan szellemi folyamat forrása ő, melyből azóta a magyar irodalom főfolyama lett s noha forrás, utódaival szemben megmaradt egy nagy erénye, nem nyelvében, hanem szelleme szövetében, tömörebb és hívebb. Az életre mohó férfi felhördül a valóság ellen s a szent összeférhetetlenség költője lesz: ez Vajda, a korlátai közt tehetetlen ember megvetésével környezete fölé kerül s kárpótlást keres a műveltségben: ez Péterfy. Már itt együtt van a két látszólag ellentétes típus, a Nyugat szivárványának vöröse és violája, az Ady- és Babits-féle írók, kik úgy egészítik ki egymást, mint haragot a megvetés, hadakozást a kalandozás. Itt, ahol a két típus nem egymás mellett, hanem egymás után lép fel, összetartozásuk még világosabb, mint a Nyugatban. S hogy nemcsak két egyéniség, de egy folyamat két két foka is ők, bizonyítja Vajda mögött Tolnai, Péterfy mögött Justh és Ambrus. * Justh Zsigmond és Ambrus Zoltán a nagy egyéniségbeli különbség ellenére Péterfyvel összetartozó írók. Vannak írók és vannak essaiisták, de elég ritkán történik meg, hogy gazdagon megajándékzott szépírók az essaiista magatartásával álljanak a világ elé. A tanulmány a literátorok műfaja s csak ritkán választják született írók. Többnyire akkor, amikor az adott műfajok megszűkülnek s egy túlgazdagodott szemlélet közvetlen kifejezést keres. A klasszikus példa: Montaigne. A mi irodalmunkban a legfeltűnőbb ez a három író, akiken át a tág Európa ömlik be a megszűkült Magyarországba. Közülük Péterfy végig kitart a tanulmánynál: Justh és Ambrus átlépnek a regénybe, de magatartásuk ott is a tanulmányíróé marad. Ha választhatnék, hogy az immaginárius életek Szibillája melyik fiatalon elhúnyt magyar író életrajzát üsse fel s folytassa, mintha nem halt volna meg, én Justh Zsigmond harminc évvel félbeszakadt pályájának a folytatását kérném. Világos, hogy ez az Európát látott, a társasági életből kibontakozó nagy úr, halála pillanatában félúton van a dilettantizmus és az íróság közt, de 84