Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 10. (1909)
1909 / 4. szám - Dr. Kristóf György: Petőfi ifjúkori költészete
163 kivel együtt űzi játékait. Az ifjúnak barátai tanuló társai. A férfiak közül az egyforma gondolkozás és akarat mellett főként az egy pályán haladókat fűzi egybe barátság. Idem velle-nolle: rendszerint barátokká leszünk. Az idem velle-nolle-féle barátság azonban csak időleges barátság. Erkölcsi szempontból a barátság sokkal több ennél. A legtisztább altruismus, ez az etnikai értékű barátság. Ellentétes jellemek, különböző sorsú és életviszonyok közé dobott egyének között is lehetséges, sőt elsősorban éppen ilyenek között lehetséges a valódi barátság. A ki bármely pillanatban embertársa helyzetébe kész önmagát beállítani s úgy cselekedni, mint ahogy az járna el, kinek immár alteregójává szegődött: igazi barátunk. S az ilyen viszony, sajnos, fehér holló módjára ritkán szokott megjelenni. Petőfi is ritkán tapasztalta. Annál ritkábban, mert mint mindent, a barátságot is csak egyetlen egy mértékkel mérte, az absolutum mértékével. S az ideák világának tiszta tökélyét a valóság megközelítni vajmi ritkán szokta, — Platon tanítása szerint sohasem, amiben hatalmas adag a valóság. A tárgyalt időben Kupis Vilmost, Vahot Sándort s Jókait nevezi barátainak. Kupissal együtt szenvedte át a katonáskodás kínjait. Vahothoz Etelke emlékéért ragaszkodó , különben is lapjának segédszerkesztője volt. Jókaival együtt ülte meg az iskola padját s később is mint színész és író töltött vele többkevesebb időt. Negyedikül ide tartozik még Kerényi Frigyes, kivel felvidéki útjában ismerkedett meg s a ki egy szép lélek csodálatával csüngött barátján A Tompához írott epistola még nem barátság, inkább pajzán pajtáskodás szüleménye. Általában csalódott Petőfi ez időben. Kiket barátokul fogadott, csak pajtásoknak bizonyultak. A hiteten barátokhoz, Végszó P . . . hoz, Jókai Mórhoz, Változás, Voltak barátim, Gyer tyám homályosan lobog, Barátim vagytok, Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz, Barátaim megölelének ez. költeményeiben önti ki csalódásainak keservét, többször szúró gúnyját. Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam, Mert életemben sokszor, ah Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyújtották, Ledöntötték az emberek. Romjai között egy ép oszlop van: Te állasz ott... csak te . . . magadban ... Téged le nem dönthettenek. (Jókai Mórhoz.) Másutt hulldogáló őszi faleveleknek mondja barátait, kik orvul legsebhetőbb részén szúrták meg szivét. Ennek a keserű, sőt elkeseredett hangnak a Petőfi életrajza mondja meg az okát. Tény, hogy többen „pajtásai“ közül irigyelték gyors feltűnését s hirtelen támadt népszerűségét (Szeberényi, a Honderű gárdája). Mások meg az Etelke iránt táplált, de valójában csak képzeletben élő szerelméért évelődtek vele. Ferenczi a Petőfiről írott derék biographikus munkájában (I—II. köt.) részletesen s adatszerűleg előadja, hogy más téren is mennyi csalódás érte a költőt ezekben az években. S körülbelül Petőfi is úgy volt önmagával ebben az időben, mint Kemény Zsigmond mondja: minden húsz éves ifjú magát művésznek tartja s hiszi, hogy emberismerő. Pedig e korban ez az emberismeret elég gyarlán szokott beválni. Ha nem szed is rá bennünket, ki közeledik felénk, ha nem csupán ravasz szándékkal behálózás végett szegődik társaságunkhoz valaki a barátság örve alatt, mint ahogy ezt Kisfaludy Tollagijának első részében megrajzolja, mégis ebben a korban csalódunk a legtöbbször és a legnagyobbakat. Csalódunk különösen akkor, ha magunk rögtön egész lelket adva, hasonlót várunk másoktól is, ha mindig az absolut erkölcsi mértéket alkalmazzuk. S ha ezt a magas erkölcsi mértéket oly érzékenyen állítjuk fel, hogy a legkisebb félrebillenést a veszett eb marásával tudjuk összehasonlítni. Azt mondják, Petőfinek Aranyon kívül mindvégig kitartó barátja nem volt. Legfölebb vak tisztelője, ki heves, zsarnoki természetű indulatoskodásait tudatosan tűrte, s hogy Aranynyal is csak ennek nőiességig szemérmes jelleme következtében élt állandó s benső barátságban. Az lehet, sőt való, hogy Petőfi hirtelen fellobbanó természet volt. A Pákhhoz írott végszó legalább erre enged következtetni. De a lobbanékony s indulatos természetű egyén — mégha önérzete a Petőfié is — sokszor megbánja magatartását. Petőfi is kibékült Pákhkal. De másokkal nem. Sőt a pillanatnyi elhidegülés állandó hidegséggé merevült. Úgyhogy nem lobbanékonyságában kell csalódásainak az okát keresnünk, hanem fiatal korában s abban, hogy mint mindenben, a barátságban is csak az absolutot ismerte és méltányolta. Mindent elvi szempontból, etnikai oldaláról figyelt meg. (Ilyen pl. a Vörösmarty iránt tanúsított magatartása). Amilyen kifogástalan és etnikus volt a maga élete, olyannak követelte a másokét is, mindenkiét. S minél fiatalabb volt, annál türelmetlenebbül, annál több csalódással. Hazaszeretet. Ez időben írt hazafias tárgyú költeményei három csoportba sorozhatók. Vannak olyanok, amelyekben a maga hazafias érzését, hőn lángoló honszerelmét fejezi ki. Másokban meg egész általánosságban a haza romlott állapotán kesereg töprengve, hogy vájjon van-e, lesz-e jövendője? S végül a harmadik csoportban valamely pozitív hazafiatlanságot ostoroz. Petőfi a hazának is egészen és mindenestül odaajánlja magát. Szeretné boldognak látni. Hisz a fekete-sárga faköpenyeg alatt, a kaszárnya udvarán, ha homlokára a néma bánat redői ránczot vetettek, a hont gyászolta; a honért élt és égett még akkor is s átkozta, kik azt megvetik. Kit szerethetne, ha hazáját nem ? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed . . . ... De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom , Legkedvesebbem, hogy te vagy A nagy világon. Titkon kísérem lépteid S mindegyre hiven, Nem mint az árny az utazót, Csak jó időben. 12*