Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 10. (1909)
1909 / 12. szám - Seidl Sándor: A Dreadnaught
Bizonyos, hogy mindazt, a mi a harmóniát megronthatja s a szellem öntudatának, nemességének gátja, a költészetnek, a művészetnek azt kerülnie kell. Ha a költészet nem halad a maga souverain útján s nem eszményeket láttat, melyek a közélet s a napi izgalmak fölött érintetlenül lebegnek, elvesztette jogosultságát. De azért összefüggésnek s kölcsönhatásnak kell lennie. Csakhogy nem a művészetnek, hanem a közéletnek, a politikának kell éber figyelemmel s megbecsülő, alkalmazkodó tisztelettel a költészet eszményeihez igazodnia. Ha a költészet és politika külön úton járnak, a vesztes, a gyengébb fél mindig a politika. Gondoljunk csak a Bachkorszakra, a Tompa költészetére, az ő hazafias allegóriáira, Arany Walesi bárdokjára. A költészet, ha bajjal is, de el lehet a közélet tört oszlopai nélkül, de jaj annak a politikának — mondja Kemény Zsigmond — amelyiket az irodalom nem támogat, amelyikkel a költészet nem érez semmi közösséget. Aztán gondoljunk csak múltunkra, a Rákóczi korára, vagy a múlt század elejére, vagy 49-et követő absolutismusra. Ki tudja, magyar költészet nélkül volna-e ma magyar politika, Bessenyei, Kazinczy és Vörösmarty nélkül Széchenyi és Kossuth, — Tompa, Arany, Petőfi és Jókai nélkül Deák Ferencz? Önérzéssel mondhatom : rokonok vagyunk — írta a politikus Széchenyi a költő Berzsenyihez intézett első levelében. Igen-igen, rokona a magyar politika a magyar irodalomnak, annál rokonabbak, minél tisztábban láttatja a magyar irodalom a nemzetnek szabadságát, önérzetét, méltóságát a nemzeti ideákt. S annál nagyobb önérzettel hivatkozhatik a politikus erre a rokonságra, minél nagyobb mértékben iparkodott s iparkodik, hogy ez a nemzeti eszmény ne maradjon puszta költészet, hanem menjen át a gyakorlatba s váljék belőle magyar szívet, magyar lelket örömre dobbantó valóság. Dr. Kristóf György: A Dreadnaught. Korunkra az óriási dimensiók a legjellemzőbbek. A német memoriálok, az amerikai „skyscraper“-ek, az angol Dreadnaughtok a XX. század typikus alkotásai — meg nem feledkezve Páris specialitásáról sem, mert hiszen a kalapdivat is a Dreadnaughtok korát éli . . . A Cheops-ideálok modern kiadásokban! Tehát a culturtörténelem is megismétli magát! A Dreadnaughtokat a legújabb tapasztalat igazolta. Az orosz-japán háború tanulsága megteremtette a hajócolossus aranykorát. Ezeknek a kérdése izgatja a politikai és hadügyi közvéleményt világszerte, azoktól fáj most sok ország pénzügyi kormányának a feje. Anglia mint par excellence tengeri nagyhatalmasság szinte kifogyhatatlan a Dreadnaughtok szaporításában s önmaga megnyugtatására jellemzően „Ne félj semmit!“ névre kereszteli őket. Úgy látszik jelen politikájuk fő elve olyan flottát föntartani, a mely két legnagyobb európai nagyhatalom tengeri haderejével megmérkőzhetik, még mindig nem talál leküzdhetetlen akadályokra. Anglia megteheti , minden módja és előfeltétele megvan hozzá: a tőke, nemzeti lelkesedés és a gyakorlati érzék. Jól tudja ott minden gondolkodó ember, hogy a flotta mindenük: csak az bírja a rettegetett Németország fokozódó versenyével szemben tekintélyét a régi nívón megtartani. A hadügyi költségvetés ijesztően emelkedő tételeinél alig történik komolyabb oppositio, a „blue jacket“-ek pedig, a hadihajók kicsi termetű, de aczélizmú és idegzetű matrózai London dédelgetett kedvenczei. A blue jacket, mint a londoni „policeman“ typus, az egész világon tisztelet, övéi között szeretet az osztályrésze. Blue jacketnek lenni virtus, dicsőség, de a tengerészeti pálya nehéz útja mindenkor a hadihajók fedélzetén vezet át . . . Az elmúlt nyáron Anglia demonstrált flottájával. Júl. 17-én felvonultatta Sir William Wlay : A Dreadnaught.