Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 18. (1917)

1917 / 12. szám - Heller Bernát: Arany mint nemzetnevelő - Szász Károly: Színházi levél

mely Aranyt szülői házától fogva kísérte: „a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott“ Írja (Önélet­rajzában) otthonukról. Szülő kunyhójában meg­telt mély és nemes vallásossággal, mely felvér­tezte a rossz példa mételye, majd az élet kísér­tései ellen (Bolond Istók, II. 104). Arany, vallásosságát szinte bölcsőjébe kapta szüleitől, de maga eszméletesen építette ki. Isten, világ, ember: a tiszta ész Nyitját ezekhez vágya feltalálni, De a­mi pár évezred óta kész, Belátta, hogy neki kell megcsinálni. (,Bolond Istók, II. 26.) Neki drága kincsnek bizonyult a hit, meg­tanította tűrni és remélni. A mikor reázúdult az öregkor minden fogyatkozása, a mikor nem látott, nem hallott, a mikor összecsapott felette a hullám, ő még akkor is önmegtagadással viselte a súlyos megpróbáltatást. Önmegtaga­dással, hittel, sőt hálával. A­mikor megvakul, ily­enekre fakad: Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked, Hogy hatvan évemig láthatom remeked, Ezt a szép világot . . . (Vakságba...) Nemcsak a nagyszalontai bogárhátú viskó, hanem Aranynak lelke is szentegyház, ő is el­zenghette volna: Szentegyház keblem belseje. (Petőfi: Honfidal.)* Az ég egy kincset ád minden hazának, S a nemzet híven őrzi birtokát. (Eötvös: Búcsú.) Nekünk a gondviselés kegyéből egész kincses­ház jutott. Nemzeti clenodiumunk Arany János. Ilyenül ismertük fel, ilyenül tartjuk meg, ha a külföld eddig még nem szentesítette is a nem­zet érzését. Arany nem érte meg a Nobel-díj intézményének idejét, de ha megéri is, való­színű, hogy az eposz díját mégis csak Mistral nyeri el és nem Arany. Nekünk azért rendület­len a meggyőződésünk, hogy Toldi nem marad az Európa koszorúzta Mireia mögött Hiába, Petőfit sikerült lefordítani, Aranyért meg kell tanulni magyarul. Magam tudok rá példát, hogy külföldről hozzánk származott kiváló tudós Arany révén ismerte fel a magyarságban rejlő tehetséget, erőt. Nem hibáztathatjuk az idege­neket, hogy nem hódolnak Aranynak, hiszen még a hazabelieket sem hódította meg teljesen. Nemzeti kincseink ugyanis kétfélék, olyanok, a­melyek kincsesbányáink felszínén már tündö­kölnek, s olyanok, melyeket tárnák mélyéről kell felhoznunk. Azt a vitát, várjon Goethét vagy Schillert illeti-e meg az elsőség a német költők között, Grillparzer a következőkép dön­tötte el: Hat dir Schiller gefallen. Teilst du den Beifall mit vielen, mit allen, Doch wenn du Goethe liebst, Empfängst du nur, weil du gibst. (In das Stammbuch der Frau Bertha v. Preys.) Nálunk is volt-e oly fásult akarat, a­melyet Kossuth lángszava fel nem serkentett? Köznép­beli, kit a jobbágyság eltörlése hálára nem indított? Van-e oly lomha képzelet, a melyet Jókai magával nem ragad? Van-e szív, a­mely megismervén Petőfit, nem hódol neki ? Kossuth, Jókai, Petőfi nemzetünk legszélsőbb rétegeinek közkincsei. De már Kossuth két dicső ellenfelének, Széchenyinek és Deáknak, méltatására történelmi megértés szükséges. Jókai ragyogó sajátosságai meghódították az országot, Eötvös és Kemény mélységeibe csak az száll le, a­ki elmélyedésre képes. Arany átérzésére erkölcsi és értelmi fejlettség kell. Az Arany iránti tiszteleten egymásra ismernek a művelt magyar emberek. Ezeknek szószólója Reviczky Gyula, midőn Arany halálakor felkiált: Ali, elvesztettünk! Már a sír takar. Nem jő utánad, nem jön ily magyar! Oh légy velünk, mindenha légy vezérünk, A­míg téged csodálunk , addig élünk!­­Arany János halálára.) Heller Bernát: Színházi levél 1917. november. .Herczeg Ferencz Árva László király czímű négyfelvonásos történeti szomorújátéka volta­képpen nem a tizenhétesztendős beteges gyer­mekkirály tragédiája, hanem a déli Hunyadi Lászlóé, az ifjú, keresztyén, magyar lovagé, a nagy Hunyadi méltó fiáé, a kit a király, a Hunyadiak agyarkodó ellenségeinek, a pártos magyar uraknak kaján ösztökélésére esküt szegve lefejeztetett a budavári Szentgyörgy téren. Mikor Herczeg ennek a tárgynak színpadi feldolgozását tűzte ki czéljául — kettős szem­pontból is nehéz feladatba fogott. Először azért, mert nemzetünk történetének e szomorú feje­zetét színpadi íróink közül már sokan feldol­gozták, ez pedig rendszerint inkább akadályo­zóig hat az újabb feldolgozóra,­­ másodszor pedig, mert első pillanatra, de az eddigi fel­dolgozások kevés sikeréből is ítélve, az anyag nem látszik elég alkalmasnak arra, hogy drá­mává alakíttassák. A nehézségeket Herczeg kiváló történeti érzéke és drámaíróképessége sikeresen leküzdötte, s nemcsak hogy az eddigi legjobb Hunyadi­­szomorújátékot írta meg, hanem magában véve is kitűnő művet alkotott, a legjobb magyar történeti darabok egyikét, mely, ha nem szár­nyalja is túl a nagyobbszerű Bizáncz­ot, Her­czeg mindmáig legkitűnőbb színpadi munká­ját, de semmiképpen sem méltatlan párja neki. A darabot rövid előjáték vezeti be: Gara Mária, a nádorispán leánya, ki titkon és remény­telenül szerelmes Hunyadi Lászlóba, lidércz­­nyomástól gyötörve megálmodja a László elleni álnok cselszövényt s a jóhiszemű fiatal hős szomorú végét. E kis kép , melyben Márián kívül még öreg dajkája szerepel, ki a nagy Hunyadi Jánosról, a „keresztyének ékessége“- 48* 347

Next