Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 19. (1918)
1918 / 9. szám - Krecsmárik Endre: Hazánk területének művelődési szerepe az őskorban
Francziaországtól kezdve Belgiumon és Hollandián keresztül Dél-Angliáig és keletre Németországon és Ausztria - Magyarországon át a Balkánig terjedt. A diluvium másik felében már három race-t említ Nyugat-Európában: a harmadik interglaciális kor végéről származó brünni, a Mentoneból származó s a negyedik jégkor kezdetén élő grimaldi s végül a legfiatalabb, a negyedik jégkor főeljegesedésének befejezte utáni időből eredő cro-magnoni fajtát. A híres krapinai lelet, melynek felfedezője Oprjanovic Kramberger zágrábi egyetemi tanár (1899-ben) volt s mely 500 darab emberi csonttöredékből állott, Európa palaeanthropologusainak figyelmét teljes mértékben hazánk területére irányította. E tíz egyénhez tartozó vármaradványok racebeli hovatartozásával maga Klaatsch Hermann is behatóan foglalkozott s úgy találta, hogy azok neanderthali és aurignaci fajtákat képviselnek (H. Klaatsch, Die Aurignac-Rasse und ihre Stellung im Stammbaum der Menschheit, 1910). Különös figyelmet keltettek e horvátországi diluviális maradványok azért is, mivel egy egykori kannibál-lakoma nyomait árulták el az égetett és hosszában felhasogatott velőscsontok. A diluviális ember kannibalizmusa különben külföldi lelőhelyeken is több ízben észleltetett. A diluviumi ember értelmiségét még a híres Franklin Benjámin is annyira lebecsülte, hogy „eszközcsináló állatinak tartotta. Pedig, meglepő technikai képességétől és fejlett formaérzékétől eltekintve, főleg az aurignaci fokozattól a magdaleni korszakig művészi tehetségének olyan bámulatosan fejlett alkotásait bírjuk, hogy azok nem lebecsülésünket, hanem egyenesen csodálkozásunkat váltják ki. A világhírű északspanyolországi barlangi freskók kiváló példái ennek. Hazánkban is akadtak ily emlékekre az Esztergom melletti bajóti Jankovich-barlangban, melynek felkutatása dr. Hillebrand Jenő érdeme. A hazai diluviális lelőhelyek száma jelentékeny , hogy csak névleg említsünk meg néhányat, nevezetesebbek a miskolczkörnyéki barlangok, melyek közül a Szeleta-barlang egyike Európa legérdekesebb palaeolith-kori lelőhelyének; hasonlóan nevezetes a krapinai őstelep, továbbá a dr. Kormos állami geológus által felfedezett tatai mésztusbánya leletei, a dr. Roska által feltárt hunyadmegyei s Csoklovina község határában fekvő barlangnak főleg aurignac-fokozathoz tartozó emlékei, a liptói baráthegyi barlang, a répáshutai Balla-barlang gyermekváza, a báró Nyáry Jenő által átkutatott aggteleki barlang, a borsod megyei Szilvás, a krassó-szörénymegyei Valeapaj, a szepesmegyei Gánócz, a haligóczi, a hunyadmegyei Inkey-barlang (Petrosz határán), a tolnamegyei Nagy-Mányok, továbbá Erdélyben a marosmenti, vizavölgyi, nagyszebenvidéki, olt- és kisküküllőmelléki lelőhelyek stb. diluviális állati és egyéb vármaradványai. Hazánk kőkori culturális jelentőségét nagyban emelte az a körülmény, hogy a kőkori ember egyik legbecsesebb eszközanyaga, az obszidián, mint a rhyolithok egyik fajtája, egész Európában Magyarországon fordult elő legnagyobb mennyiségben és változatosságban, a tokajeperjesi hegy déli felében, úgy elsődleges, mint másodlagos fekvőhelyen, ez utóbbi alakban mint a trachyttusta zárványa, mint görgeteg, nucleus stb. található (Szádeczky Gyula: A magyarországi obszidiánok, különös tekintettel geológiai viszonyainkra, 1886). Leggyakrabban található az obszidián az eredeti fekvőhelytől távoleső lejtőkön, szántóföldeken, szétszórt állapotban. Helyenként azonban az őskor embere nagy tömegbe hordta össze, mint pl. a szerdahelyi Akasztódombon. Palliardi szerint úgy az alsóausztriai, mint a morvaországi őstelepek tőlünk szállították az obszidiánt, sőt a neolithkori agyagfestés technikája szintén tőlünk jutott hozzájuk. A jégkorszak megszűntével Közép-Európa klímája megenyhült s az erdő északi térhódítása fokozódott, eleinte a rezgő nyárfa, nyírfa, majd az erdei fenyő, luczfenyő, később a tölgy, juhar, éger- és kőrisfa is mind nagyobb területeket borított. A mammutd északkeletre húzódott Oroszország és Szibéria zordon pusztaságaira s helyét a gímszarvas foglalta el. A diluviumnak az alluviumba való átmenete idején, melyet az őstörténészek mesoneolith- vagy transneolith-kornak neveznek, a kőeszközök jelentősége csökkent, amennyiben a szarvasagancs szolgáltatja ebben az időben a finomabb eszközök és fegyverek anyagát, továbbá a csont és kagylóhéj; kőből csupán a durvább szerszámok: kalapácsok, fejszék, ékek stb. készülnek. Amint aztán megtanulja az ősember a kő csiszolását, simítását, fényesítését, Kr. e. mintegy 20,000—15,000 esztendővel fellép az újabb vagy csiszolt kőkor (neolithicum), melynek emberénél a művészi készség helyét a mindennapi élet szükségleteinek kielégítését szolgáló gyakorlatiasság foglalja el. Feltalálja a nyilat és íjat, kőeszközeit a csiszolás mestersége révén pattintásra nem alkalmas kőzetekből és ásványokból is meg tudja formálni, étele elkészítésére s eltartására szabad kézzel alakított agyagedényeket, halászatához különböző formájú agyagnehezékeket készít. A barlangokat elhagyja s a tenger partján vagy folyók mentén telepszik meg, leginkább sártapaszos kunyhókban vagy vizek közepén fagerendákból tákolt cölöplakásokban. Kezdetleges földmívelés, állattenyésztés nyomai tünedeznek fel. Ami az akkori európai népek racejellegeit illeti, a diluviumi hosszúfejű (dolichokran) népek között a diluvium legvégén, az ú.n. Azylen-korban tömegesen lépnek fel a rövidfejűek (brachykran). Hazánkban még a neolithicumban, sőt a históriai kor elején is jelentékeny számban szerepeltek a hosszúfejűek, ellenben ma már csak Erdély és Dunántúl némely vidékén akad hatni dolichokránokra. Luschan és mások véleménye szerint már a neolith-korban nagy tömegekben indult meg Ázsiából a brachykránok Európába való özönlése s ez nem szűnt meg napjainkban sem. Az újabb kőkor hazánk területét nem egy európai hírű és jelentőségű teleppel gazdagította. A felszínre kerülő becsesebbnél becsesebb leletek mindinkább megerősítették ama feltevésünket, hogy hazánk már ezen időben is jelentékeny culturközpont volt s habár művelődése eredetét lépten-nyomon egybefűzik a déli szigetvilág és az északi culturhatás művelődési góczaival, neolithikus leletei, eredetiségükben és