Magyar Állatorvosok Lapja, 2022 (144. évfolyam, 1-12. szám)

2022-07-01 / 7. szám

MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA | 2022. JÚLIUS Nagy léptékben fölidézve, ilyen előzmények után érkezett el számomra 56. Én egy vidéki szüretről tértem haza, október 24-én. A falu főutcája tömve volt akkor már az emberekkel, megállították az autómat, kiszedtek az autóból becsa­vartak jobbról-balról nemzeti zászlóval és egy pillanat alatt fölvittek a tanácsháza erkélyére, és ott szólnom kellett. Mondandómnak az volt a lényege, amit akkor szívből kívántunk, hogy oroszok haza, szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt követően megalakult a forradalmi bizottság, annak az elnökévé választottak. Fogadalmat tettünk, hogy nem lehetünk igazságtala­nok és szubjektív módon nem vonhatunk felelősségre embereket. Bízzuk az igazságszolgáltatásra, hogy kit tartanak bűnösnek és kit nem, továbbá, hogy fegyvert nem engedünk a faluba hozni és nem fogadunk sem­miféle fegyveres csapatot. Olyan hét következett be, amit az életben nem lehet elfelejteni. Felszabadult, ragyogó arcú emberek, magára talált a nemzet, olyan volt, mint egy igazi brazil karnevál. Az emberek sétál­tak, nem mentek haza, éjjel-nappal az utcán voltak. Aztán az oroszok bejöttek és akkor vége lett minden­nek. Még '56 végén reménykedtem, hogy nem lesz meg­torlás, mert Kádár elvtárs az első fehér könyvében, amit kiadott rögtön október 23-a után, még jogos­nak ismerte el a forradalmat, nem ellenforradalomról beszélt akkor még, hanem forradalomról, és megí­gérte, hogy teljesen más formában fogják berendezni az államot. Az év végén a minősítés már ellenforradalom volt. 1957. január közepén Szegedről hazafelé menet - mint utólag megtudtam, országos körözést adtak ki elle­nem - az út közepén föltartottak, kiszedtek az autó­ból és a szegedi rendőrségre kerültem. Az autómat, a leadás előtt álló 50 db hízómat és a bespájzolt takar­mányt soha többet nem láttam. Szegedről Budapestre kerültem a gyűjtőfogházba, onnan pedig a kistarcsai internálótáborba. Eltelt egy pár hónap és sikerült szereznem egy grafitceruza-belet, meg kevés WC-papírt és arra írtam egy panaszt, amit a legfelsőbb ügyésznek megcímeztem, majd, amikor a konyhába beosztottak krumplit pucolni, loptam egy egész krumplit, kettévágtam beletettem ezt a papírt, összekötöttem, és amikor sétáltunk, akkor kidob­tam az internáltak kerítésén a közút felé. Ez a rabtár­sak segítségével sikerült, akik tudták előre, hogy mi a szándékom és a csoportnak tőlem távolabbi eső végén műbalhét csináltak, mire az őrök odaszaladtak. Néhány nap múlva hívatnak az internáló tábor parancsnokához. Ott áll három civil és kezdenek faggatni, hogyan juttat­tam ki a panaszt, ki segített, kik a cinkosaim. Persze, nem mondtam el. Végül közölték, hogy kivizsgáltatta a legfőbb ügyész elvtárs az általam leírt panaszokat, valóban nem igazak azok a vádak, amik alapján inter­náltak, s a kezembe adták a szabaduló levelet, azzal, hogy jelentkezzem a munkahelyemen, jelentkezzem a járási párttitkárnál, vegyem fel a munkát és dolgozzak, nem lesz semmi bajom. Akkor éjjel átbeszéltük az éjszakát az édesanyám­mal meg a lánytestvéremmel, mert a bírósági fogal­mazó öcsém szintén internálva volt, Tökölön, ugyani­lyen okból. Másnap kilenc órakor bent voltam a makói járási párttitkárnál, délután ötkor kidobtak azzal, hogy nem kíván a párttitkár elvtárs velem találkozni. Elkese­redve mentem haza, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Éjszaka megoldódott a dolog, mert éjjel arra ébred­tem föl, hogy valami hideg van az oldalamnál, s ami­kor kinyitottam a szemem akkor egy pufajkás őr állt mellettem egy géppisztolyt nyomva az oldalamba. Az Édesanyám ájultan az egyik sarokban, az Édesapámat pedig a másik sarokban őrizte szintén egy pufajkás. Visszavittek a makói rendőrségre, ott elvették tőlem a legfőbb ügyésznek a szabadítólevelét, ott előttem összetéptek azzal, hogy a legfőbb ügyész Budapesten parancsol, ők pedig itt. És elvittek Tökölre. A Népköztársaság megdöntésére irányuló szervez­kedés vezetésével vádoltak, aminek a büntetési tétele halál. A cellában, amelyikben nyolcan voltunk, a tár­gyalásom előtt 8 nappal megjelent az a makói ügyész, aki elvitetett. Kezet fogott velem, hogy van Doktor úr, köszönöm jól, mondtam, mire ő: nyolc napja van. Következő nap megint jött, Doktor úr hogy van, hét napja van, elkészült a legrosszabbra? S ez így ment tovább, a tárgyalásig. A tárgyaláson a vád megdőlt, tizennégy vádlótanú volt, ebből tizenhárom elismerte azt, hogy kényszer alatt vallottak. Úgy, hogy a bíró háromszor is ki akarta üríttetni a termet, mert tombolt a közönség a tanúk ellen, és maga a bíró úgy fogalmazott, hogy a vádlott helyett Önöknek kellene itt ülni. A lényeg, hogy szabadlábra kerültem, de, ahogy kiléptem a Csillag börtön ajtaján, már az ajtóban ren­dőri felügyelet alá helyeztek. Olyan szerencsém volt, hogy a szabadlábra helye­zésem után meg akartam keresni ezt a bírót, s pár évvel később sikerült is megtudnom a nevét, címét, s elmehettem megköszönni az emberségét. Elmondta az idős bíró, hogy fiam, nagyon nagy szerencséje volt, mert a maga tárgyalása előtt egy és fél évvel én még szenet lapátoltam a Szeged Újvárosi Állomáson, meg­bízhatatlan voltam és elküldték a bíróságtól, majd rehabilitáltak, és így jutott hozzám a tárgyalása. Harminc éves voltam. Végigjártam az egész országot, és sehol nem kap­tam még csak fizikai munkát sem. S akkor egy isme­rősöm említette nekem, hogy Kiskunhalason van egy Regle Géza nevű tanácselnök, próbálkozzak meg, hátha 411

Next