Magyar Építőművészet, 1959 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1959 / 5-6. szám

KARO SZEMJENOVICS ALABJAN 1897-1959 (Az Archit­ektura Sz. Sz. Sz. R. cikke nyomán) Súlyos betegség után Moszkvában el­hunyt K. Sz. Alabjan, a kiváló építész és közéleti személyiség. Neve elválaszthatatlan a szovjet építészet kialakulásától és fejlő­désétől, szorosan kapcsolódik a szocialista korszak építészeti stílusának alkotói kuta­tásával, a Szovjetunió Építészszövetségé­nek szervezésével és a Szövetségben való tevékenységével. K. Sz. Alakjan 1897-ben született Kirovo­­badban. 1917 óta tagja volt a Kommunista Pártnak. Részt vett az örmény földalatti mozgalomban és partizán tevékenységek­ben. 1923-ban az Örmény Kommunista Párt Központi Bizottsága Moszkvába küldte a felsőfokú művészi-műszaki főiskola épí­tészeti tagozatára, amit 1929-ben sikeresen elvégzett építőművész képesítéssel. Még egyetemi évei alatt aktívan részt vett az ifjú szovjet építészek alkotói össze­fogásában, és zseniális szervező tehetség­nek bizonyult, amikor 1932-ben létrehozta a Szovjetunió Építész Szövetségét. Sok éven keresztül tevékenyen vezette a Szövetséget felelős titkárként. Ebben a minőségben részt vett 1935-ben az Építészek Nemzet­közi Szövetségének létrehozásában. Élete utolsó éveiben egyik szervezője és előadója volt az 1958-ban Moszkvában megtartott V. Nemzetközi Építész Kong­resszusnak. Alkotói és társadalmi tevé­kenységét külföldön is ismerték. Még 1936-ban a R. I. B. A. (Royal Institute of British Architects)­ levelező tagjának vá­lasztotta meg. Munkatársai emlékezhetnek arra, meny­nyire értett K. Sz. Alakjan ahhoz, hogy egybefogja és magához vonja az embereket, kiválassza a szovjet építészek feladatait és a megkezdett munkát végrehajtsa. Az építészeknek a szocialista társadalom­ban elfoglalt fontos helyzetéről és szere­péről nyilvánított véleménye a szovjet épí­tészek körében K. Sz. Aladjannak nagy tekintélyt és mély tiszteletet szerzett. Világosan látta az építészet problémáinak, tudományos kidolgozásának feltétlen szük­ségességét, és egyik szervezője, majd veze­tője volt a Szovjetunió Építészeti Akadémi­ájának. Működése során tudományos dok­tori címet nyert. Hosszú éveken át fő­­szerkesztője volt az Archit­ektura Sz. Sz. Sz. R. folyóiratnak, majd az utóbbi években a folyóirat szerkesztői kollégiumának volt tagja. Sokévi tevékenysége alatt K. Sz. Alakján számos lakó-és középület tervét készítette el, többször vett részt pályázatokon s ter­veinek nagy részét díjjal jutalmazták. Alko­tói tevékenységében minden igyekezete az új keresésében és az új megoldások meg­valósításában merült ki. Érzékenyen kö­vette az élet követelményeit, saját magával szembeni igényességén át vált az építészet mesterévé. Legjobb munkái friss gondola­tokat tükröznek, világos teljességgel ábrá­zolva az építészeti formákat. 1931-ben az Összszövetségi Pályázaton díjjal tüntették ki a VOPRA brigádot, — élén K. Sz. Alabjannal — a Szovjetek Palotája pályázati tervéért. 1934—39-ben épült fel a Szovjet Hadsereg Központi Színháza, melyet V. N. Szimbirszkával együtt tervezett. Közvetlenül részt vett Moszkva város 1935-ben jóváhagyott fej­lesztési tervének összeállításában. Ebben a nagy és alapjában újszerű munkában mutat­kozott meg K. Sz. Alabjan széleskörű tudása a szovjet városépítészet területén. Megvalósult épületei közé tartoznak az 1939-es kiállítás Örmény pavilonja, Szocsij tengeri kikötő (1953), a Metro „Krasznaja Presznja” állomás földfeletti épülete (1954), nagy lakókomplexumok Moszkvában és sok más létesítmény. Kitűnő városépítésznek bizonyult Sztálingrád újjáépítési tervének elkészítésében. Elgondolása szerint a várost a Volga felé fordította; itt is, mint vala­mennyi tervezésénél, az épületek szervesen kapcsolódnak a környezethez. Saját tapasztalataira és a külföldi gyakor­lat ismeretére támaszkodva új utakat és megoldásokat keresett az egycsaládos laká­sok tervezésénél és a moszkvai és lenin­­grádi lakónegyedek beépítési terveinél. A szovjet kormány igen nagyra értékelte K. Sz. Alabjan munkásságát, kitüntetve őt a Munka Érdemérem Vörös Zászlójával, a Vörös Csillaggal és az Érdemérem kitünte­tésekkel. Karo Szemjonovics Alabjan örökké élni fog a szovjet építészek emlékében. Példa­képül fog előttük állni abban, hogy hogyan kell érzékenyen alkalmazkodni az élet követelményeihez és miként kell szolgálni a Kommunista Párt ügyét. B. T. FRANK LLOYD WRIGHT 1869-1959 (Az Építészet Jövője c. könyvének ismertetése) A 90 éves korában nemrég elhunyt nagy amerikai építész nem tartozott az iskolát teremtő, „építész-vezérek” közé. Bár kez­dettől fogva a modern építészet üstökösé­nek magjában haladt, sajátos zsenije haláláig megőrizte önállóságát. Annak ellenére, hogy művei nem sok közösséget vállalnak az általánosan modern amerikai építészet­nek nevezett stílusirányzattal, véleményem szerint honfitársai közül ő közelítette meg legjobban az amerikai földrész karakterét. Azt az ősi gyökeret, mely az európai ember és szellem bevándorlása előtti több­ezer éves kultúrából fakadt. Magános egyéniségét talán könnyebben megérthetjük, ha élete alkonyán írt köny­vén keresztül vizsgáljuk meg a maga és a világ építészei számára lefektetett doktrí­náit. Munkásságának kezdete egybeesik az eklektikus stílus haladásával. Ennek ellent­mondásait látva leszögezi az építészet ki­induló alapjait: a természet alakította táj, az ösztönös állati építés, az emberi alkotó szellem az a három tényező, melyből az az építé­szet ered. Ezek szerint az általa „teremtő építészet” néven megkülönböztetett folya­mat az alábbi állomásokon át fejlődött: az egyiptomi, illetve délamerikai kezdet után a perzsa—bizánci—román építészeten át haladt a gótikus beteljesülésig. Ezzel párhuzamosan fejlődött az,, utánzó”, nem teremtő építészet, mely a görög—római—reneszánsz—eklektika útvonalon haladt, így tehát ötszáz éve nincs is igazi építészet Európában. Mi a teendő? Wright elvet minden tra­díciót, az építészet lényegét az emberi és anyagi igazság dualizmusában látja: a valós emberi igényeket és az anyagok természe­tén alapuló „organikus építészet” meg­teremtésében. Épületei a belső terek folyamatos kap­csolatán alapulnak, ezt tükrözik külsejük­ben is. Formatisztaság tekintetében a japán építészet a példaképe. Így lehetnek az előbb ismertetett elvek szerint épületei ember­esek és anyagszerűek. Wright szerint ma már nincs szükség városokra, a város betöltötte történelmi szerepét. A technika fejlődése megadja mindazt, amiért a városok annak idején létrejöttek. Az ideális életforma az lesz, ha minden ember megkapja a maga egy acre földjét, hogy azon élje le az életét. Ehhez azonban meg kell reformálni az egész társadalmat, gazdasági rendszert és új tartalommal kell megtölteni az emberi szabadság fogalmát. A sejt­ ház rendszer, mint minden tömegszállás, ellentmond a szabadság elveinek. Felelősségre vonja Le Corbusier-t, mert korának eredményeit nem tudja emberivé tenni. Korunk techni­káját ki kell használni, de maga az ember és épületei nem válhatnak géppé. Az új építészet formai lehetőségeit az acél és üveg fejezi ki: a vasszerkezet a térbeli kontinuitás, az üveg pedig a plaszti­­citás forrása. De csak az ember és anyag természetének megfelelő határig! Az egy­szerűség nem jelent okvetlenül szimplasá­­got, az összetett jellegű belső tartalom viszont összetett formaképzést kíván, azt egyszerű tömegbe kényszeríteni hazugsá­got jelent. Végül a fiatal építészek számára leszöge­zett alapelveiből említsünk meg néhányat: — csak hivatásból légy építész, — a világ építészete rom, el kell felej­teni, — egyszerűen gondolkozva, az alapel­vekből induljunk ki, — minden tervezési feladat egyformán szép — a tervezés előtt nézzük meg a ki­vitelt — az előkészületekre tíz év kell.

Next