Magyar Építőművészet, 1959 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1959 / 5-6. szám
KARO SZEMJENOVICS ALABJAN 1897-1959 (Az Architektura Sz. Sz. Sz. R. cikke nyomán) Súlyos betegség után Moszkvában elhunyt K. Sz. Alabjan, a kiváló építész és közéleti személyiség. Neve elválaszthatatlan a szovjet építészet kialakulásától és fejlődésétől, szorosan kapcsolódik a szocialista korszak építészeti stílusának alkotói kutatásával, a Szovjetunió Építészszövetségének szervezésével és a Szövetségben való tevékenységével. K. Sz. Alakjan 1897-ben született Kirovobadban. 1917 óta tagja volt a Kommunista Pártnak. Részt vett az örmény földalatti mozgalomban és partizán tevékenységekben. 1923-ban az Örmény Kommunista Párt Központi Bizottsága Moszkvába küldte a felsőfokú művészi-műszaki főiskola építészeti tagozatára, amit 1929-ben sikeresen elvégzett építőművész képesítéssel. Még egyetemi évei alatt aktívan részt vett az ifjú szovjet építészek alkotói összefogásában, és zseniális szervező tehetségnek bizonyult, amikor 1932-ben létrehozta a Szovjetunió Építész Szövetségét. Sok éven keresztül tevékenyen vezette a Szövetséget felelős titkárként. Ebben a minőségben részt vett 1935-ben az Építészek Nemzetközi Szövetségének létrehozásában. Élete utolsó éveiben egyik szervezője és előadója volt az 1958-ban Moszkvában megtartott V. Nemzetközi Építész Kongresszusnak. Alkotói és társadalmi tevékenységét külföldön is ismerték. Még 1936-ban a R. I. B. A. (Royal Institute of British Architects) levelező tagjának választotta meg. Munkatársai emlékezhetnek arra, menynyire értett K. Sz. Alakjan ahhoz, hogy egybefogja és magához vonja az embereket, kiválassza a szovjet építészek feladatait és a megkezdett munkát végrehajtsa. Az építészeknek a szocialista társadalomban elfoglalt fontos helyzetéről és szerepéről nyilvánított véleménye a szovjet építészek körében K. Sz. Aladjannak nagy tekintélyt és mély tiszteletet szerzett. Világosan látta az építészet problémáinak, tudományos kidolgozásának feltétlen szükségességét, és egyik szervezője, majd vezetője volt a Szovjetunió Építészeti Akadémiájának. Működése során tudományos doktori címet nyert. Hosszú éveken át főszerkesztője volt az Architektura Sz. Sz. Sz. R. folyóiratnak, majd az utóbbi években a folyóirat szerkesztői kollégiumának volt tagja. Sokévi tevékenysége alatt K. Sz. Alakján számos lakó-és középület tervét készítette el, többször vett részt pályázatokon s terveinek nagy részét díjjal jutalmazták. Alkotói tevékenységében minden igyekezete az új keresésében és az új megoldások megvalósításában merült ki. Érzékenyen követte az élet követelményeit, saját magával szembeni igényességén át vált az építészet mesterévé. Legjobb munkái friss gondolatokat tükröznek, világos teljességgel ábrázolva az építészeti formákat. 1931-ben az Összszövetségi Pályázaton díjjal tüntették ki a VOPRA brigádot, — élén K. Sz. Alabjannal — a Szovjetek Palotája pályázati tervéért. 1934—39-ben épült fel a Szovjet Hadsereg Központi Színháza, melyet V. N. Szimbirszkával együtt tervezett. Közvetlenül részt vett Moszkva város 1935-ben jóváhagyott fejlesztési tervének összeállításában. Ebben a nagy és alapjában újszerű munkában mutatkozott meg K. Sz. Alabjan széleskörű tudása a szovjet városépítészet területén. Megvalósult épületei közé tartoznak az 1939-es kiállítás Örmény pavilonja, Szocsij tengeri kikötő (1953), a Metro „Krasznaja Presznja” állomás földfeletti épülete (1954), nagy lakókomplexumok Moszkvában és sok más létesítmény. Kitűnő városépítésznek bizonyult Sztálingrád újjáépítési tervének elkészítésében. Elgondolása szerint a várost a Volga felé fordította; itt is, mint valamennyi tervezésénél, az épületek szervesen kapcsolódnak a környezethez. Saját tapasztalataira és a külföldi gyakorlat ismeretére támaszkodva új utakat és megoldásokat keresett az egycsaládos lakások tervezésénél és a moszkvai és leningrádi lakónegyedek beépítési terveinél. A szovjet kormány igen nagyra értékelte K. Sz. Alabjan munkásságát, kitüntetve őt a Munka Érdemérem Vörös Zászlójával, a Vörös Csillaggal és az Érdemérem kitüntetésekkel. Karo Szemjonovics Alabjan örökké élni fog a szovjet építészek emlékében. Példaképül fog előttük állni abban, hogy hogyan kell érzékenyen alkalmazkodni az élet követelményeihez és miként kell szolgálni a Kommunista Párt ügyét. B. T. FRANK LLOYD WRIGHT 1869-1959 (Az Építészet Jövője c. könyvének ismertetése) A 90 éves korában nemrég elhunyt nagy amerikai építész nem tartozott az iskolát teremtő, „építész-vezérek” közé. Bár kezdettől fogva a modern építészet üstökösének magjában haladt, sajátos zsenije haláláig megőrizte önállóságát. Annak ellenére, hogy művei nem sok közösséget vállalnak az általánosan modern amerikai építészetnek nevezett stílusirányzattal, véleményem szerint honfitársai közül ő közelítette meg legjobban az amerikai földrész karakterét. Azt az ősi gyökeret, mely az európai ember és szellem bevándorlása előtti többezer éves kultúrából fakadt. Magános egyéniségét talán könnyebben megérthetjük, ha élete alkonyán írt könyvén keresztül vizsgáljuk meg a maga és a világ építészei számára lefektetett doktrínáit. Munkásságának kezdete egybeesik az eklektikus stílus haladásával. Ennek ellentmondásait látva leszögezi az építészet kiinduló alapjait: a természet alakította táj, az ösztönös állati építés, az emberi alkotó szellem az a három tényező, melyből az az építészet ered. Ezek szerint az általa „teremtő építészet” néven megkülönböztetett folyamat az alábbi állomásokon át fejlődött: az egyiptomi, illetve délamerikai kezdet után a perzsa—bizánci—román építészeten át haladt a gótikus beteljesülésig. Ezzel párhuzamosan fejlődött az,, utánzó”, nem teremtő építészet, mely a görög—római—reneszánsz—eklektika útvonalon haladt, így tehát ötszáz éve nincs is igazi építészet Európában. Mi a teendő? Wright elvet minden tradíciót, az építészet lényegét az emberi és anyagi igazság dualizmusában látja: a valós emberi igényeket és az anyagok természetén alapuló „organikus építészet” megteremtésében. Épületei a belső terek folyamatos kapcsolatán alapulnak, ezt tükrözik külsejükben is. Formatisztaság tekintetében a japán építészet a példaképe. Így lehetnek az előbb ismertetett elvek szerint épületei emberesek és anyagszerűek. Wright szerint ma már nincs szükség városokra, a város betöltötte történelmi szerepét. A technika fejlődése megadja mindazt, amiért a városok annak idején létrejöttek. Az ideális életforma az lesz, ha minden ember megkapja a maga egy acre földjét, hogy azon élje le az életét. Ehhez azonban meg kell reformálni az egész társadalmat, gazdasági rendszert és új tartalommal kell megtölteni az emberi szabadság fogalmát. A sejt ház rendszer, mint minden tömegszállás, ellentmond a szabadság elveinek. Felelősségre vonja Le Corbusier-t, mert korának eredményeit nem tudja emberivé tenni. Korunk technikáját ki kell használni, de maga az ember és épületei nem válhatnak géppé. Az új építészet formai lehetőségeit az acél és üveg fejezi ki: a vasszerkezet a térbeli kontinuitás, az üveg pedig a plaszticitás forrása. De csak az ember és anyag természetének megfelelő határig! Az egyszerűség nem jelent okvetlenül szimplaságot, az összetett jellegű belső tartalom viszont összetett formaképzést kíván, azt egyszerű tömegbe kényszeríteni hazugságot jelent. Végül a fiatal építészek számára leszögezett alapelveiből említsünk meg néhányat: — csak hivatásból légy építész, — a világ építészete rom, el kell felejteni, — egyszerűen gondolkozva, az alapelvekből induljunk ki, — minden tervezési feladat egyformán szép — a tervezés előtt nézzük meg a kivitelt — az előkészületekre tíz év kell.