Új Magyar Építőművészet, 1998 (1-6. szám)
1998 / 2. szám
egy egész nemzedék tekinti példaképének, az egész neoavantgárd az ő eszméit és gondolatait tűzi a zászlajára. Duchamp még 1946-ban kezdi el az Étant donné-t (Adva van... 1. A vízesés, 2. A világítógáz) teljes titokban, és amikor 1966-ban szignálja, csak felesége és egy a végrendeletével foglalkozó jogász tud róla. Az Adva van létezését csak Duchamp halála után lehetett megtudni. (9.1) A normandiai jegyző fia, Jacques Villon festő és Raymond Duchamp-Villon szobrász testvére, e mélyen „francia" ember lesz majd tulajdonképpen e kornak, amely a művészetben az utóbbi fél században több formaművészt, mint moralistát ismert, a legmeglepőbb szelleme. Miközben egy egész földrészt - Amerikát - nyitott meg a kortárs művészet előtt, őelőtte a szabadság tárult föl. Alkotásai, a maguk kronológiai sorrendjében fokról fokra jelzik, ahogy egy ember megszabadul családjától, környezetétől, korától, a valóságtól, korának művészetétől, annak normáitól és hagyományos eszközeitől. „Mióta a tábornokok nem lóháton halnak meg, a festőknek sem kötelező a festőállványnál meghalniok.” (Szójáték a francia bevalló és chevalett festőállvány szavak felhasználásával.) „Tökéletesen gyönyörű életem volt”. Marcel Duchamp ezt az életet nyugodt, derűs, közömbös kihívássá tette mindennel szemben, ami korlátozza, mindennel szemben, ami elnyomja, mindennel szemben, ami FONTOS. Vele kezdődik nemcsak a tárgy tartalmának és jelentésének, hanem az alkotó vele szembeni magatartásának is a föltétlen és szükséges revíziója. Tettei, választásai végül is egyfajta morális higiéniát javasoltak, ami keményen a visszájára fordította négy évszázadnyi humanizmus kulturális és plasztikai ismereteit. Lerombolták egy olyan kor kulturális komfortját, amelyben a múzeumokat még mindig kultuszhelyeknek, az olyan „mesterek”-et, mint Picasso, Matisse vagy Rouault pedig félisteneknek tartják. Marcel Duchamp újra leporolta a varázsló kalapját, amelynek elvesztését Degas úr annyira panaszolta: „Most titkaink az utcákat járják” mondta ez utóbbi szomorúan. Egy normandiai jegyző engedetlen fiának hála, íme e titkok az intelligencia, a tisztánlátás és a humor csapdájába estek. De Duchamp ráült a kalapra. Nyugodt, megfontolt hangon beszél, minden hevesség nélkül. Emlékezete csodálatos, a szavakat, amelyeket használ, nem egyfajta automatizmus vagy szokás teremti meg, mint amikor már ki tudja hányadszor válaszolunk egy interjúban, hanem választás; gyakran használja a „dolog” szót saját alkotásairól szólván, és a „csinálni”-t, amikor alkotó tevékenységét idézi fel. A „játék” vagy „ez szórakoztató” kifejezések vagy az, hogy „szerettem volna szórakozni" gyakran visszatérnek. Marcel Duchamp mindig rózsaszín inget visel, finom zöld csíkokkal, megállás nélkül szívja havanna szivarjait (úgy tízet naponta), keveset mozdul ki, szinte soha nem találkozik barátokkal és sem kiállításokra, sem múzeumba nem jár. Az a sok fiatal festő, aki rá hivatkozik, ritkán látogatja meg, és őt sem érdekli rendkívüli utókora. „Prototípus vagyok”- mondja. „Minden generációnak van egy. Mindazzal, ami körülveszi, elkülönülésének rendíthetetlen derűjét szegezi szembe. Azt mondja: „Nincs megoldás, mert nincsen probléma". Képromboló, de főleg a saját magáé, játékos, a legvégsőkig kockáztat. Amikor a Nagy üveg, amelynek elkészítése nyolc évi munkájába került, eltörik, a szó fizikai értelmében nem javítja ki, éppen ellenkezőleg, látható elégedettséggel fogadja a sorsnak ezeket a jeleit a képébe épülni, melyek a baleset előtt hiányoztak belőle. (9.2) 9.22 Pierre Cabanne: André Breton azt mondta, hogy Ön a XX. század legintelligensebb embere. Mit jelent az Ön számára az intelligencia ? Marcel Duchamp: Éppen ezt akartam magától megkérdezni. Az „intelligencia” a legrugalmasabb szó, amit csak ki lehet találni. Létezik az intelligenciának egy logikai vagy kartéziánus formája, de azt hiszem Breton mást akart mondani. A problémának egy, szürrealista megközelítésű, szabadabb formáját képzelte el. Számára az intelligencia valamilyen módon annak a kifürkészése, ami a normál, átlagos ember számára érthetetlen, vagy nehezen megérthető. Mintha robbanás történne bizonyos szavak jelentésében, többet érnek, mint amennyit a szótár szerint jelentenek. Breton olyanfajta ember, mint én vagyok, osztozunk egyfajta közös látásmódban, s ezért azt hiszem, értem mire gondol kiszélesített, kitágított, kiterjesztett, vagy felfújt intelligenciáról szólván... 9.25 Mielőtt elmerülnénk a részletekben, beszéljünk az Ön életének kulcsfontosságú eseményéről, arról a tényről, hogy körülbelül huszonöt év után hirtelen abbahagyta a festést. Szeretném, ha megmagyarázná ezt a szakítást. Több oka volt. Először is a mindennapos súrlódások a többi művésszel, az a tény, hogy az ember velük él, velük beszélget, nagyon nem tetszett nekem. Történt valami 1912-ben, ami kissé a „fejembe kergette a vért”, ha szabad ezt mondanom. Akkor volt ez, amikor a Lépcsőn lemenő aktot elvittem a Függetlenekhez, és a kiállítás megnyitása előtt megkértek, vegyem vissza. A korszak leghaladóbb szellemű embereit tömörítő csoportban némelyeknek rettenetes skrupulusaik voltak, egyfajta félelem lett úrrá rajtuk. Körülbelül két-három éve tartott a kubizmus, volt egy teljesen egyenes, tiszta irányvonaluk, amely előre tartalmazott mindent, ami bekövetkezhet. Én ezt bolond naivitásnak tartottam. Az hogy az általam szabadnak hitt művészek így viselkedtek velem szemben, annyira elhidegített tőlük, hogy elhagytam őket és foglalkozás után néztem. A Sainte-Geneviéve könyvtár könyvtárosa lettem. Részben azért, hogy megszabaduljak egy bizonyos miliőtől, közegtől, egyfajta attitűdtől, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, de azért is, hogy megélhessek. Huszonöt éves voltam, azt mondták, kenyeret kell keresnem, és én elhittem ezt. Azután jött a háború, mindent felforgatott, és én az Egyesült Államokba utaztam. Nyolc éven át dolgoztam a Nagy Üvegen, bár közben mindig mással is foglalkoztam, de már elhagytam a vásznat és a festőállványt. Valamiféle csömört éreztem mindkettővel szemben, mert az én szememben ezek nem voltak szükségszerűen az önkifejezés eszközei. Az Üveg mentett meg az átlátszóságával. Ha képet csinál az ember, akár absztrakt képet is, mindig fennáll egyfajta kitöltési kényszer. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért? Mindig sok ilyen „miért”-tel kezdődő kérdést tettem fel magamnak, és a kérdésből következett a kételkedés, a mindenben való kételkedés. A kételkedésnek erre a fokára 1923- ban jutottam. Azt mondtam: „Jó, rendben van.” Nem egyik napról a másikra hagytam abba, éppen ellenkezőleg. Visszatértem Franciaországba, és Amerikában hagytam a Nagy üveget, befejezetlenül. Mikor visszajöttem, sok minden történt. Megnősültem, azt hiszem 1927-ben. Az élet kerekedett felül. Nyolc éven át dolgoztam ezen a munkán, amelyet akartam, hiszen makacsul pontos terveket készítettem hozzá, de mégsem akartam - talán éppen ezért dolgoztam rajta ilyen sokáig -, hogy a belső élet valamiféle kifejeződése legyen. Sajnos az idő múlásával elvesztettem a lelkesedésemet, nem érdekelt már, nem tartozott rám. Elegem lett, abbahagytam, de nehézségek, hirtelen elhatározás nélkül, nem is gondoltam rá többé. Most vissza kell mennünk az Ön gyermekké 9.28 Marchel Duchamp, Biciklikerék (Bicycle Wheel) 1913, Párizsiához. Blainville-ben, Seine-Maritime megyében született 1887. július 28-án. Apja jegyző volt. Az esték Önöknél sakkozással vagy zenéléssel teltek. Ön hét gyermek közül a harmadik, de egy korán meghalt, hatan élnek; három fiú: a legidősebb, Gaston, aki Jacques Villon lesz, Raymond, akiből Duchamp-Villon néven szobrász válik és Marcel, vagyis Ön; azután három lány: Suzanne, Yvonne és Madeleine. A testvérek meglepően szabályos ritmust követve születtek: 1875, 1876, 1887, 1889, és 1895, 1898-ban. Jobbfajta normandiai polgárcsaládból származván egy nagyon is flaubert-i, vidékies légkörben nőtt fel. Tökéletesen így van. Egész közel Ryhez, ahhoz a faluhoz ahol Mme Bovary postakocsiba szállt, hogy azt hiszem Yvetot-ba utazzon. Nagyon flaubert-i valóban. De mindezt persze az ember csak utólag tudja, amikor tizenhat éves korában elolvassa a Madame Bovaryt. Az Önhöz legközelebb álló személy Suzanne nővére volt? 9.32 Igen. Egy kicsit őt is meglegyintette a dolog, mert egész életében festett, kevesebbet mint én, de sokkal nagyobb kitartással és ihletettséggel. Az Ön kedvenc modellje volt. Igen, de volt még két húgom, akik később születtek. Mindegyikre sor került, egyikre a másik után, így könnyebb volt. Tehát, hogy összefoglaljuk indulását: polgári család, nagyon józan és konven- 9,33cionális művészeti nevelés. Nem lehetséges, hogy művészetellenes magatartása, mely későbben jellemezte, egyfajta reakció, visszavágás a dolgok ilyen állapotára? Igen, de egyáltalán nem voltam biztos magamban, különösen az elején nem... Amikor még kölykök vagyunk, nem gondolkodunk filozofikusan. Apollinaire-t ismerte? 9.39 Nem jól. Senki sem ismerte jól őt egyébként, kivéve a legbizalmasabb barátait. Csapongó természetű ember volt. Egyik nap velünk a kubizmusról beszélt, másnap Victor Hugót olvasott fel egy szalonban. Ennek a kornak az irodalmáraiban az volt a legszórakoztatóbb, hogyha találkoztál két irodalmárral, te egy [ Mert úgy mért így szövegszövet/textile] 33