Régi-Új Magyar Építőművészet, 2019 (1-6. szám)
2019 / 3. szám
90 A KATEDRA SZERZETESE szöveg text: JAHODA RÓBERT Idén lenne hetvenkét éves dr. Guzsik Tamás, a műegyetemi Építészkar fájdalmasan korán elhunyt tanárlegendája. Emléke előtt tisztelegnek közvetlen munkatársai, tanítványai és szellemi örökösei a Holnap kiadó gondozásában frissen megjelent kötetben. Különös légkör vett körül a Műegyetem minden professzorát, közülük kiemelkedett azonban a nyolcvanas és kilencvenes évek középkori építészettörténet karizmatikus oktatója. Nagyelőadásainak briliáns szerkezete, szabatos beszéde és szinte páratlan rendszerező képessége tantárgyát a legjobban tanulhatóvá tette. Ez akkor természetesnek tűnt, de a megemlékezésekből kirajzolódnak azok az egészségét is felőrlő konfliktusok, amelyeket bátran felvállalt az oktatás hatékonysága érdekében, az erre nem túl befogadó közegben. A történeti korszak tárgyalásmódját újrarendszerezte - a mai napig érvényes logika szerint -, és kijavította a rendszerváltást megelőző korra jellemző szemléleti serdüléseket. Az európai középkort az egész korszakot átható keresztény eszmeiség figyelembevételével tárgyalta, az ókeresztény építészetet pedig külön periódusként kezelte, ahogyan ezt a nemzetközi szakirodalom is teszi. Ellenzői kevesebb figyelmét kihasználva a kiegészítő felnőttképzésen vezette be a „Középkori magyar építészettörténet” és a „Szakrális terek építészete” tantárgyak oktatását, melyek később a nappali tagozat tanrendjének szerves részei lettek. A Katona Vilmos szerkesztésében megjelent kötet olvasmányos, jó újra feleleveníteni előadásainak olyan jellegzetes kifejezéseit, mint például a romanika regionális áramlatai. Az egykori tanítványok írásaiból betekinthetünk Guzsik professzor életének legbensőbb pillanataiba, a hitéből is fakadó, szerzetesihez hasonlító életformájába. Mára nevessé vált szerzők mutatják be hagyatékát, mely elvetett magként többszörösen hozza a termését, legyen szó az építészettörténet oktatási módszertanáról, a szakrális építészeti oktatás mai kutató-alkotó-elemző műtermi metodikájáról, a kortárs liturgikus téri reformkísérletekről és azok ókeresztény előképeiről, a középkori templomok tájolásáról, különleges templomtípusokról, kiemelten fontos műemlékekről és síremlékekről, újabb pálos kutatásokról, településekről vagy akár a város léptékű értékvédelemről. Valamennyi írás informatív és gondolatébresztő, közös erényük a kutatás igényessége és a közlés minősége. A könyv akár a kiadó Építészet Mesterei sorozatába is beilleszthető lenne, annak ellenére, hogy Guzsik Tamás nem sok fizikai értelemben megvalósult alkotást hagyott az utókorra - bár a kötet ezzel kapcsolatban is szolgál egy kis meglepetéssel. A magyar építészeti emlékezetkultuszban viszont feltétlenül helye van az olyan oktató egyéniségeknek is, akiknek munkássága és szemlélete hosszan kihat az őt követő alkotó nemzedékekre, azok szellemi és szemléleti iskolázottsága által. Ez a könyv mindenképpen áttörés, és a hasonlóan kiemelkedő nevelő egyéniségekrel kapcsolatos olvasmányok minden bizonnyal nagy érdeklődésre tartanának számot, nem csak a szakmai közönség körében. Építészettörténeti írások Guzsik Tamás emlékére. Holnap kiadó, 2019, 224 oldal TÉREY JÁNOS 1970-2019 Megdöbbenéssel hallottuk a hírt: Térey János író, költő, lapunk rendszeres szerzője 48 éves korában hirtelen elhunyt. Egyike volt azoknak, akiknek hivatalból semmilyen köze nincs az építészethez, mégis, nem csupán értik a terek, formák, anyagok nyelvét, hanem le is tudják fordítani az irodalom nyelvére. Térey személyes ismerősként kezelte a házakat, utcákat, átérezte sorsformáló erejüket. Igazi polihisztor volt, örömmel beleásta magát szülővárosa, Debrecen egykori jeles építészeinek életművébe - a méltatlanul feledésbe merült Sajó István modern építészete többek között neki köszönheti az újrafelfedezést: a 2016-ban a MODEM-ben, majd 2017-ben a Műcsarnokban is bemutatott Art deco a pusztán című Sajó-életműkiállítás mögött Szoboszlai Lilla művészettörténész és Térey János kurátori munkája állt. De folyóiratunknak ragyogó elemzést írt Jóst Ferenc építészetéről (Olasz tégla Debrecenben, MÉ 2016/6), és örömmel vett részt 2018-ban az Utóirat melléklet 100. számát ünneplő eseményekben, a folyóirat által meghirdetett Utóirat 100 esszépályázat háromtagú zsűrijében. Azzal az érzékenységgel, amivel regényeiben, verseiben a terekhez viszonyult, itt is értő, és egészen egyedi hangoltságot mutatott, pontosan ráérezve az építészeti szakírás nyelvi, szellemi és fogalmi lehetőségeire. Remek partner volt, otthonosan mozgott ezen a területen is, figyelme és nyitottsága az apró részletekre is kiterjedt, ugyanakkor átlátta az építészetelmélet nagy dilemmáit is. Az ő soraival búcsúzunk tőle, melyeket alig egy éve, lapunk 2018/4. számában az építészeti kultúráról szóló körkérdésre válaszolt:...Majdnem mindannyian épületben lakunk és dolgozunk. Hogy mi a barbár pallérmunka és mi a művészet, hogy mi van építészeten innen és túl, ízlés kérdése is, de tény, hogy a környezet, amelyben élünk, mélyen meghatározza életminőségünket és közérzetünket, tehát kultúránkat is.” a szerkesztőség RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET