Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-11-28 / 48. szám
8 ANDRÁSSY KURTA JÁNOS NYOLCVANÉVES „Sorsból is keményebb jutott...” Minden forradalom hordozott minőségi jegyeket is, de a legutóbbi 56-os magyar forradalom már sokkal több vonásában tekinthető minőségi változásnak, mint a nagy francia forradalom. Egyik legjelentősebb szobrászunk, Andrássy Kurta János a napokban ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Ahogy a legnagyobbak, ő is sokoldalú művész. Kitűnő grafikus, érmeművész, festő, de természetesen elsősorban szobrász. Azonban mindig is alapos megközelítője volt életnek, sorsnak, művészetnek. A magyar nép szobrászata című könyvében írja: ágyúval és tankkal meg lehet védeni és el lehet veszíteni az országot, de az esetleg elveszített országot is meg lehet tartani a nemzeti kultúrával. Ezt a fegyvert nem üthetik ki a kezünkből, de remélhető, hogy ezt nem is akarja senki megtenni. Ha mégis megkísérelnék, ezzel nemcsak a magyarságot, hanem az egyetemes emberiséget károsítanák meg. ” A nevezett könyve 1944 karácsonya előtt jelent meg, sanyarú időkben, majd másodszor 1946-ban, hasonlóan nehéz időben, hiszen a második kiadásból talán több ment a zúzdába, mint az olvasóhoz. - Miként érzi magát a világban Andrássy Kurta János az ember, a művész? Ha ez egyáltalán elválasztható. - Az utolsó egyéni kiállításom 1966-ban volt a Műcsarnokban. Már akkor elírták a meghívó szövegét és azon „emlékkiállítás”-t nyomtattak ki... - Jót mosolyog utólag is, de azért a következő szavakon érződik a szomorúság. - Nem ismernek engem, nem tudják, ki vagyok. Megértem, hiszen az elmúlt negyedszázadban honnét is tudhattak volna rólam? Akik a hatvanas évek elején születtek vagy gyerekek voltak, azok a mai harmincöt-negyvenöt évesek. A leginkább ereje teljében lévő nemzedék! Hát honnét tudnának rólam és még másokról, más dolgokról? - A szobrász aligha pótolhatja a tőle elvett időt! - Sosem pótolhatók a meg nem faragott szobrok! Ott maradtak a kőben. A kemény kőben, mert Andrássy Kurta János, ahogy a legújabb a Sárospataki Képtár által kiadott katalógusban dr. Végvári Lajos írja: „...Medgyessy a lágyabb, omlékonyabb mészkövet kedveli, míg Andrássy Kurta a keményebb anyagfajtákat. ”. Sorsból is a keményebb fajta jutott Andrássy Kurta Jánosnak, ennek ellenére 1976-ban életművének zömét a Sárospataki Képtárra hagyta, s ezek az alkotások, több mint százharminc szobor és kisplasztika, százharminckét grafika és hét festmény, jól mutatják munkásságát. - Az utóbbi években voltak-e megrendelései? - Volt néhány, de a hivatalos a kevesebb. Patakra lovasszobrot készítettem, azután anyaszobrot, családi megrendelésre Móriczot mintáztam, majd Rudnay Gyulát nagy örömmel és még néhányat. Befejeztem festményeket, színes krétarajzokat és önéletrajzokat, tanulmányokat írtam. Ismerősei, barátai tudják, az utóbbi időben a magyar nyelvvel is foglalkozott. - Nem titok, régészeti kutatásokat éppen úgy végeztem, mint nyelvészetieket. E tárgyakból, főként az ősi magyar írással kapcsolatban több tanulmányom is megjelent... Na persze, elsősorban külföldön. Volt olyan kérdés, amit egy éven át vitattak a világ minden tájáról érkezett tanulmányokban. - Tervei? Újabb szobrok? - Néhány kisebb megrendelés. Talán megkapom a fölhatalmazást... De mindenképpen készítek Sinka-szobrot. Nagyon szerettem, jól ismertem. Örülök, hogy eljött az ő föltámadása! A forradalommal, a minőség jegyeivel kezdtük, nem véletlenül, mert Andrássy Kurta János is több tanulmányában foglalkozott ezzel a kérdéssel. Mint látható, amit jósolt , tán nem is hitt el, csaknem bekövetkezett. Sokan áldozatai lettek a páncélosokkal elrabolt időknek! De a nemzeti érzés mégis megtartotta a legjobbak hitével a magyarságot. „Nincsenek kiemelkedő ezredek csak kiemelkedő századok vannak Ilyen kiemelkedő század a miénk is. Hatalmas kohó, amelyben a halálba zuhanó elaggott világkép tüzéből az elkövetkezendő új ezredév világképe kovácsolódik ” K.D. Tavasz ANDRÁSSY KURTA JÁNOS SZOBRA rrKADIU A Magyar Irodalmi Lexikonban (amelyet 1963-ban adtak ki, s már megjelenésekor botrányosan elavult volt) az „abszurd” mint műfaji címszó nem is szerepel. Pedig jeles művelői - például Beckett, Ionesco, Mrozek - már megtették hatásukat. Nem is beszélve a nagy klasszikusokról, mint James Joyce, vagy a népköltészet körébe tartozó tipikusan angol, tipikusan zsidó viccekről. Magyarázat azért természetesen létezik. Ezért vannak az esztéták, az irodalomtudósok. Az összes magyarázat, leegyszerűsítve, körülbelül így hangzik: Az abszurd mármár lehetetlen, hihetetlen helyzetekben mutatja fel a valóság részleteit, ebből fakad egyszerre tragikus és humoros, azaz tragikomikus vonása. Ugyanakkor ennek az elméletnek is ellentmondanak maguk a művek. Gondoljunk csak Örkény István Egyperces novelláira. Micsoda elképesztő humora lesz a villamosjegy hátoldalán szereplő szövegnek csak azáltal, hogy egy író lemásolja szóról szóra. Nem tesz hozzá, nem magyarázza, nem röhög közbe. Mégis felhívja a figyelmünket: lássátok meg, miféle társadalmi csapdák rengetegében éltek, ha csak kiléptek az utcára és fölszántak egy közszolgálati viszonylatra! Az igazán jó abszurd szinte elviselhetetlenül kegyetlen. A legtisztább, a legerkölcsösebb ember lelkiismeretét is megtámadja. Elhinti a kétely magvát. Nemcsak azokért az apró, jelentéktelen disznóságokért, amelyeket elkövettünk, hanem azért a még nagyobb disznóságért, Zanzi-bár hogy a jóra való lehetőséget gyáván kihagytuk. Nem csoda hát, hogy az abszurd nálunk születésétől haláláig tiltott műfaj volt. Galla Miklós és Laár András, akik ennek ellenére mégis folytatni szeretnék, egyszerre nyerve meg a rádiókabaré és az egyetemi klubok meglehetősen ellentétes indíttatású kegyeit, a műfaj gyászos múltját - nagyon helyesen - egyszerűen nem veszik figyelembe. Ugyanígy azt is számításon kívül hagyják - szintén nagyon helyesen -, mi a populáris és mi a rétegigény. Úgy mondanám: ők túllépnek,,** mai kocsmán”, a mai söntésen, bögrecsárdán, amely olcsóságánál fogva természetesen sokkal nagyobb keresletnek örvend. Galla Miklós Mintavöcsök című műsorában elhangzott egy angolból fordított interjú a „zombi”-ról, aki félholt lény, éjszakánként közlekedik és fölfal minden vele szembe jövő embert. A slusszpoén riporteri kérdése így hangzik: Mi lenne, ha újra kezdhetné az életet? A válasz: Újságíró. Kétségkívül sokkal jobban „ült” volna a poén, ha a Gőz és a Mintavöcsök adásidejét kicserélik. Igaz viszont, hogy így finomabbakká váltak az áthallások. Mindazonáltal föl nem tételezem, hogy a „napi szerkesztés” tudatosan, humorba rejtve azt kívánta volna velünk közölni, hogy a Gőz szereplője, Franka Tibor újságíró minél inkább belefeszül az őszinteségbe, annál abszurdabb helyzetbe sodorja magát, sőt, azokat is, akik a zombiságot rá akarják bizonyítani. Ezért hát éjszakai utas, kerüld az újságírókat! Jobb félni, mint vacsoravendégnek menni oda, ahol minket tálalnak fel vacsorának. Kovács Júlia Magyar Fórum 1991. november 28. Páskándi Géza kinek állna érdekében minket belesodorni egy főként balkáni háborúba, ezt át kell gondolni. Mert Balkán leszakadása, önelszigetelése előbb-utóbb tény lesz - ezt írom október végén füzetembe. Különösen a szerbeké s talán a románoké is. Mi még egy legyengült felek háborújába sem mehetnénk bele, annyi az egyszerre belső-külső gondunk Békés-rendező célzattal is csak a legnagyobb fórumok oldalán, jóváhagyásával Ki tudna manapság több frontot is tartani egy időben? Az itteni kisebb-közepes országok közül Tán Románia egyidejűleg gyújthatná meg a két végén is égethető gyertyát? Ha Moldáviával is céljai vannak márpedig vannak annyi bizonyos. A kétfrontos küzdelembe és a belső válságokba, nyomorba belerokkan. Mindenféle megosztottsága nem kedvez az egységes háborúskodásnak (Persze, őrültek csoportok mindig vannak) Ezért harciassága - kifelé - jórészt ijesztgetés. Mindig van, aki retten. Karod levágásával fenyeget, hogy ne kérd jogos hüvelyk vagy mutatóujjadat, amit ő csípett be. Mert kínzószerszám ama struktúra, akár földrajzát, akár politikai jövendőjét nézzük Erre bárki mérget vehet már ma. 2. A precedensek kialakulását várni, de nem túl sokáig. A túlért gyümölcs leszottyan. Nem eszi, s főként nem veszi meg senki. Még mindig eléggé érdekesek vagyunk ha nem is annyira, mint korábban. De ez is meddig? Egy bizonyos: a közel-kelet lehetséges békéje rendezése után ez a térség következik Különben baj lesz. Mégpedig nagyon nagy, mert nem volt elég s eléggé következetes az iraki „példastatuálás”. Nézzünk körül! Lesznek belső erők területileg is, melyek az említett térségek önelszigetelésében nem kívánnak élni. Hisz a „mit nekünk fejlett Európa ’’felfelbukkanó jelszó annak jele: ők - egyelőre - legalábbis nem kívánnak újabb integrációt. Bizonyos jóllakottság a nagy integrációkkal A többször elvált ember talán újra nősül de az biztos: jól megnézi, kivel költözik egy fedél alá. Ez idő kérdése tehát. Majd, ha feledik a régi házasságok kínjait. Ha csak előnyeiről kezdenek majd nosztalgiázni. (Lásd: mi és a Monarchia.) De az is bizonyos, ahogy ezt már többször említettem: őrült az a férj, aki válni akaró asszonyát együttmaradásra veréssel kényszerítené a történelmi bontóperek során. Még jobban elveszíti, végleg. (Lásd: Szerbia.) Mennyit hadakoztunk az igazságtalan, illetlen jelző ellen, védve: nem, nem „kutya Szerbia”. De vajon csak mi, magyarok mondtuk vagy ma már épp mi? Dehogy. Szóval: igaz, hogy mindig a jogtalan hódító, uralmi politika a hibás! De azért egy idő után bárki hajlamos arra tán azért is, mert így könnyebb mondani: kutya az egész. Ezt meg kell előzniük a józan szerbeknek akik remélem, bizonyosan vannak , még jobban reméljük nem is kevesen. Vagy tanúi lehetünk egy régi előítélet még nagyobb térhódításának ismét lesznek ellene Don Quiote-harcok Mi magyarok a magunk bőrén tapasztalhattuk a hasonlókat. Sőt ma is. Tán egyre inkább. Mert úgy fest a helyzet: marad mindenki a történelmi gúnynevével Ezen pillanatnyilag nem változtat semmi, sőt a közeljövő sem... Erre is mérget vehetünk Annyi látszik valószínűnek: lesznek többszörösen „elvált” nemzetek s az újra születők egyre többet gondolkodnak majd: ne maradjanak-e aggszűzelt agglegények? Ez azonban Zukunstmásik, a jövő zenéje. Fontosabb ennél az, hogy mennyire felel meg az önelszigetelés folytán teljesen balkanizálódó formáció az országok, tájak nyugathoz közelebb álló hagyományú területeinek? Nemcsak az etnikai kisebbségekről van szó. De ott más vallású nemzeti többségekről (például görögkatolikusok), akik így végleg egy pravoszláv egyház abszolút túlsúlya alá kerülnének mégha lehetne is, főként látszólag független egyházuk Hogy a magyar, német, stb. katolikusokról s protestánsokról ne is szóljak Mennyire adhatja át Balkánnak egész Európa eme tájakat? Végül is kinek a területi vesztesége ez? Egy-egy országé? Vagy az egész új biztonsági rendszeré, amelyet valóban meg kell teremteni. Nemcsak közel-kelet, nemcsak a közép- és kelet-, délkelet-európai viszonyokat tekintve, hanem az - egyelőre - , eléggé hallgatag Kínát is, etcetera. A dogmatikus külpolitikai status quójának jege meghant, repedt. S tovább nyiladozik Ha részleges fagy jönne - csak vékonykán bőrödznék be a víz A repedésbe sok gonosz, de igaz szándék is belehullhat. Merészen vigyázni, ez látszik céliránynak A gyors helyzetfelismerésbe kevesebben haltak bele, mint az elkésettségbe, amely jobbára végzetes volt. 4. Nézz körül a világban! Nem lehet véletlen az abszurd, a groteszk érezhető reneszánsza. Pedig már mikor megjósolták halálát. Sőt be is jelentették A szorgalmatos nekrológírók színe-java ma is él Szemükkel látják: tetszhalál volt. Vagy tán annyi se. Téli-nyári álom. Hibernáló stílusok, filozófiák De a művészetben sem divatos a „bocsánatkérés”. (Micsoda szó!) Úgy tesznek mintha e stílusokat mindig mindenki csak segítette volna. A hivatalos esztétika nem tette le az élő stílusok halott művelőinek sírjára a megkövetés igaz koszorúit. Az élő megszenvedettek szellemi- erkölcsi kárpótlása hol van? 5. Magánjegyzet is kerül füzetembe. Kezdem összeszámolni, hogy a környező országokban hány élesebb könyvem, színdarabom akadt el csak azért, mert itthon cikkeket írtam, esszéket az etnikai, vallási kérdésekről (Nyugatot most nem is számítom.) Természetesen: olyan írásokat, amelyek valamiért ott (vagy itt?) nem tetszettek valakiknek Ennek ellenére is: ezt kellett tennem. Már csak azért is, mert számomra a megjelenés (másutt) már nem lehetett kenyér, hanem csak hiúsági kérdés. A hiúságot pedig bizonyos időszakokra aljába kell visszaparancsolni, ha már nem tartjuk láncon. Én nem tartottam, vagy ha olykor igen, emberségesen hosszú láncra kötöttem magamba, hogy az ártatlan közeledőt ne érje körme és foga, de megmarhassa a pimasz betolakodót, aki telkembe talpalt volna, s akit a szellemben, politikában jogtalan hódítónak hívnak . Olvasom egyik mai pártember cikkéban, hogy ő (a cikkíró) Mindszenty bíborost nem tartja „a kommunizmus elleni harc mártírjának”, hiszen legitimista, ultrakonzervatív, stb. főpap. Micsoda abszurd logikák! Egy-egy pártideológia mennyire ki akarja terjeszteni hatalmát Szabad gondolatok 1. 3. MI / Xa\\ i V /Ayj ---------------XyJr Vajon tudja-e a nagyközönség, amely manapság már nem annyira a tényekkel, mint inkább az előzetes reklámhadjárat szlogenjeivel való találkozások alapján, mintegy sokkállapotban méri az események súlyát és jelentőségét, tudja-e a nagyközönség, hogy novemberben két jelentős művészeti díjat osztanak ki hazánkban. Az egyiket úgy hívják, a Magyar Művészetért, és a hajdani Magyar Ifjúság hajdani főszerkesztője, Pálfy G. István alapította, kéricselte és kéricseli össze a pénzt természetesen többedmagával, s Csokonai Vitéz Mihály születésnapja körül igyekeznek átadni a művészeknek. Ez hol sikerül, hol nem, annak is függvénye a díjkiosztás időpontja, hogy mikor van előadás a Nemzeti Színházban, ugyanis az előadás előtt vagy után szánnak a szervezők harminc percet az ünnepi aktus amolyan kertek alatti lebonyolítására. Mára elérték valamiképpen, hogy ezt a harminc percet egyenesben közvetítse a televízió, idén a rendkívül nézett háromnegyed tízes időpontban, Guldenburgék után, midőn a nézők ágyazni kezdenek, vagy/és a toalettre távoznak. A díjat kitűnő művészek kapják, kuratórium döntése alapján, melynek tagjai ugyancsak kiváló emberek, szakmájuk jelesei, s az már legyen az ő gondjuk, hogy egyúttal a másik, Erzsébet-napi hetekkel előre beharangozott, agyonreklámozott, s ceremoniális ízléstelenségében csak komoly önmegtartóztatással elviselhető Erzsébet-díj átadása és előkészítése körül is ott jeleskednek, jónéhányuk legalábbis. A Magyar Művészetért díjat tehát úgy adják át, hogy a tévéből ismert hírbeolvasó elmondja a neveket, idén már egy színésznő fölolvassa a laudációkat, s az Díjak, szobrok, glóriák érintettek megkapják a megkapnivalót: mellesleg nem kevesebbet, mint az Erzsébet-díjjal járó summa, csak hát hazai, puha (bár egyre keményedő) forintban, s nem dollárban. Nincsenek előzetes tévés reklámfélórák, díjdicsőítő énekek, a díjalapító(k)ról szóló himnuszok. Csak a díj van: a megbecsülés, a tisztelet, az elismerés, nem egyszer posztumusz jeleként. Az Erzsébet-díjat egy halhatatlanságra vágyó amerikai magyar, Spéter Erzsébet alapította, azzal a feltétellel!), ha a díjátadás mindenkor az amerikai szokások szerinti, lélegzetelállítóan gusztustalan ceremónia keretében zajlik, a TV nyilvánossága előtt Erzsébet asszony ki- és bevonulási jelenetével, s minden évben elmondott, többnyire egyazon alaptételt variáló beszédével spékelten. Hogy Erzsébet asszony bohócot csinál magából a színpadon, hogy az önkontroll teljes hiánya miatt a vásári komédia szintjére alacsonyítja az amúgy is vegyes jelzőkkel illethető műsort, az ő dolga. Hogy a magyar értelmiség színe-java évről évre asszisztál ehhez, hogy senki Spéter Erzsébetet nem figyelmezteti arra: az önfelmagasztosítás harsány színei elfedik az eredetinek szánt adományozó, művészetpártoló gesztust, ez elszomorító. Spéter Erzsébet igényli az olcsó és ordító teátralitást, feltételeivel megaláz, mert hálatelt szervilizmusra kényszerít amúgy „jóravaló”, köztiszteletben álló embereket: így megy ez, immár ötödik éve. „Nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgy is, ha / nem kérem.”. A Nagy László-i dallam mintájára mondom, adjon úgy Spéter Erzsébet, hogy nem kér érte semmit! Legkevésbé glóriát. Cs. Nagy Ibolya