Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-11-28 / 48. szám

8 ANDRÁSSY KURTA JÁNOS NYOLCVANÉVES „Sorsból is keményebb jutott...” Minden forradalom hordozott minőségi jegyeket is, de a legutóbbi 56-os magyar for­radalom már sokkal több vonásában tekint­hető minőségi változásnak, mint a nagy fran­cia forradalom. Egyik legjelentősebb szob­rászunk, Andrássy Kurta János a napokban ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Ahogy a legnagyobbak, ő is sokoldalú művész. Ki­tűnő grafikus, érmeművész, festő, de termé­szetesen elsősorban szobrász. Azonban min­dig is alapos megközelítője volt életnek, sorsnak, művészetnek. A magyar nép szob­­rászata című könyvében írja: ágyúval és tankkal meg lehet védeni és el lehet veszíteni az országot, de az esetleg elveszített országot is meg lehet tartani a nemzeti kultúrával. Ezt a fegyvert nem üthetik ki a kezünkből, de remél­hető, hogy ezt nem is akarja senki megtenni. Ha mégis megkísérelnék, ezzel nemcsak a magyarságot, hanem az egyetemes emberisé­get károsítanák meg. ” A nevezett könyve 1944 karácsonya előtt jelent meg, sanyarú időkben, majd másod­szor 1946-ban, hasonlóan nehéz időben, hi­szen a második kiadásból talán több ment a zúzdába, mint az olvasóhoz. - Miként érzi magát a világban Andrássy Kurta János az ember, a művész? Ha ez egyál­talán elválasztható. - Az utolsó egyéni kiállításom 1966-ban volt a Műcsarnokban. Már akkor elírták a meghívó szövegét és azon „emlékkiállítás”-t nyomtattak ki... - Jót mosolyog utólag is, de azért a következő szavakon érződik a szo­morúság. - Nem ismernek engem, nem tud­ják, ki vagyok. Megértem, hiszen az elmúlt negyedszázadban honnét is tudhattak volna rólam? Akik a hatvanas évek elején szület­tek vagy gyerekek voltak, azok a mai har­mincöt-negyvenöt évesek. A leginkább ereje teljében lévő nemzedék! Hát honnét tudná­nak rólam és még másokról, más dolgokról? - A szobrász aligha pótolhatja a tőle elvett időt! - Sosem pótolhatók a meg nem faragott szobrok! Ott maradtak a kőben. A kemény kőben, mert Andrássy Kurta János, ahogy a legújabb a Sárospataki Képtár által kiadott katalógusban dr. Végvári Lajos írja: „...Medgyessy a lágyabb, omlékonyabb mészkövet kedveli, míg Andrássy Kurta a ke­ményebb anyagfajtákat. ”. Sorsból is a kemé­nyebb fajta jutott Andrássy Kurta Jánosnak, ennek ellenére 1976-ban életművének zö­mét a Sárospataki Képtárra hagyta, s ezek az alkotások, több mint százharminc szobor és kisplasztika, százharminckét grafika és hét festmény, jól mutatják munkásságát. - Az utóbbi években voltak-e megrendelé­sei? - Volt néhány, de a hivatalos a kevesebb. Patakra lovasszobrot készítettem, azután anyaszobrot, családi megrendelésre Móri­­czot mintáztam, majd Rudnay Gyulát nagy örömmel és még néhányat. Befejeztem fest­ményeket, színes krétarajzokat és önéletraj­zokat, tanulmányokat írtam.­­ Ismerősei, barátai tudják, az utóbbi idő­ben a magyar nyelvvel is foglalkozott. - Nem titok, régészeti kutatásokat éppen úgy végeztem, mint nyelvészetieket. E tár­gyakból, főként az ősi magyar írással kapcso­latban több tanulmányom is megjelent... Na persze, elsősorban külföldön. Volt olyan kérdés, amit egy éven át vitattak a világ min­den tájáról érkezett tanulmányokban. - Tervei? Újabb szobrok? - Néhány kisebb megrendelés. Talán megkapom a fölhatalmazást... De minden­képpen készítek Sinka-szobrot. Nagyon sze­rettem, jól ismertem. Örülök, hogy eljött az ő föltámadása! A forradalommal, a minőség jegyeivel kezdtük, nem véletlenül, mert Andrássy Kurta János is több tanulmányában foglal­kozott ezzel a kérdéssel. Mint látható, amit jósolt , tán nem is hitt el, csaknem bekövet­kezett. Sokan áldozatai lettek a páncé­losokkal elrabolt időknek! De a nemzeti ér­zés mégis megtartotta a legjobbak hitével a magyarságot. „Nincsenek kiemelkedő ezre­­dek csak kiemelkedő századok vannak Ilyen kiemelkedő század a miénk is. Hatalmas ko­hó, amelyben a halálba zuhanó elaggott vi­lágkép tüzéből az elkövetkezendő új ezredév világképe kovácsolódik ” K.D. Tavasz ANDRÁSSY KURTA JÁNOS SZOBRA r­r­KADIU A Magyar Irodalmi Lexikon­ban (amelyet 1963-ban adtak ki, s már megjelenésekor botrányo­san elavult volt) az „abszurd” mint műfaji címszó nem is sze­repel. Pedig jeles művelői - pél­dául Beckett, Ionesco, Mrozek - már megtették hatásukat. Nem is beszélve a nagy klasszikusok­ról, mint James Joyce, vagy a népköltészet körébe tartozó tipi­kusan angol, tipikusan zsidó vic­cekről. Magyarázat azért termé­szetesen létezik. Ezért vannak az esztéták, az iroda­lomtudósok. Az összes magya­rázat, leegyszerűsítve, körülbe­­­lül így hangzik: Az abszurd már­­már lehetetlen, hihetetlen hely­zetekben mutatja fel a valóság részleteit, ebből fakad egyszerre tragikus és humoros, azaz tragi­komikus vonása. Ugyanakkor ennek az elméletnek is ellent­mondanak maguk a művek. Gondoljunk csak Örkény István Egyperces novelláira. Micsoda elképesztő humora lesz a villa­mosjegy hátoldalán szereplő szövegnek csak azáltal, hogy egy író lemásolja szóról szóra. Nem tesz hozzá, nem magyarázza, nem röhög közbe. Mégis felhív­ja a figyelmünket: lássátok meg, miféle társadalmi csapdák ren­getegében éltek, ha csak kilép­tek az utcára és fölszántak egy közszolgálati viszonylatra! Az igazán jó abszurd szinte el­viselhetetlenül kegyetlen. A leg­tisztább, a legerkölcsösebb em­ber lelkiismeretét is megtámad­ja. Elhinti a kétely magvát. Nemcsak azokért az apró, jelen­téktelen disznóságokért, ame­lyeket elkövettünk, hanem azért a még nagyobb disznóságért, Zanzi-bár hogy a jóra való lehetőséget gyá­ván kihagytuk. Nem csoda hát, hogy az abszurd nálunk szüle­tésétől haláláig tiltott műfaj volt. Galla Miklós és Laár And­rás, akik ennek ellenére mégis folytatni szeretnék, egyszerre nyerve meg a rádiókabaré és az egyetemi klubok meglehetősen ellentétes indíttatású kegyeit, a műfaj gyászos múltját - nagyon helyesen - egyszerűen nem ve­szik figyelembe. Ugyanígy azt is számításon kívül hagyják - szin­tén nagyon helyesen -, mi a po­puláris és mi a rétegigény. Úgy mondanám: ők túllépnek,,** mai kocsmán”, a mai söntésen, bög­recsárdán, amely olcsóságánál fogva természetesen sokkal na­gyobb keresletnek örvend. Galla Miklós Mintavöcsök cí­mű műsorában elhangzott egy angolból fordított interjú a „zombi”-ról, aki félholt lény, éj­szakánként közlekedik és fölfal minden vele szembe jövő em­bert. A slusszpoén riporteri kér­dése így hangzik: Mi lenne, ha újra kezdhetné az életet? A vá­lasz: Újságíró. Kétségkívül sokkal jobban „ült” volna a poén, ha a Gőz és a Mintavöcsök adásidejét kicse­rélik. Igaz viszont, hogy így fino­mabbakká váltak az áthallások. Mindazonáltal föl nem tétele­zem, hogy a „napi szerkesztés” tudatosan, humorba rejtve azt kívánta volna velünk közölni, hogy a Gőz szereplője, Franka Tibor újságíró minél inkább be­lefeszül az őszinteségbe, annál abszurdabb helyzetbe sodorja magát, sőt, azokat is, akik a zombiságot rá akarják bizo­nyítani. Ezért hát éjszakai utas, kerüld az újságírókat! Jobb fél­ni, mint vacsoravendégnek men­ni oda, ahol minket tálalnak fel vacsorának. Kovács Júlia Magyar Fórum 1991. november 28. Páskándi Géza kinek állna érdekében minket belesodorni egy főként balkáni hábo­rúba, ezt át kell gondolni. Mert Balkán leszakadása, önelszigetelése előbb-utóbb tény lesz - ezt írom október végén füzetembe. Különösen a szerbeké s talán a románoké is. Mi még egy legyengült felek háborújá­ba sem mehetnénk bele, annyi az egyszerre belső-külső gondunk Bé­kés-rendező célzattal is csak a legnagyobb fórumok oldalán, jóváha­gyásával Ki tudna manapság több frontot is tartani egy időben? Az it­teni kisebb-közepes országok közül Tán Románia egyidejűleg gyújt­hatná meg a két végén is égethető gyertyát? Ha Moldáviával is céljai vannak márpedig vannak annyi bizonyos. A kétfrontos küzdelembe és a belső válságokba, nyomorba belerokkan. Mindenféle megosztott­sága nem kedvez az egységes háborúskodásnak (Persze, őrültek cso­portok mindig vannak) Ezért harciassága - kifelé - jórészt ijesztgetés. Mindig van, aki retten. Karod levágásával fenyeget, hogy ne kérd jogos hüvelyk vagy mutatóujjadat, amit ő csípett be. Mert kínzószerszám ama struktúra, akár földrajzát, akár politikai jövendőjét nézzük Erre bárki mérget vehet már ma. 2. A precedensek kialakulását várni, de nem túl sokáig. A túlért gyü­mölcs leszottyan. Nem eszi, s főként nem veszi meg senki. Még mindig eléggé érdekesek vagyunk ha nem is annyira, mint korábban. De ez is meddig? Egy bizonyos: a közel-kelet lehetséges békéje­­ rendezése­­ után ez a térség következik Különben baj lesz. Mégpedig nagyon nagy, mert nem volt elég s eléggé következetes az iraki „példastatuálás”. Nézzünk körül! Lesznek belső erők területileg is, melyek az említett térségek önelszi­getelésében nem kívánnak élni. Hisz a „mit nekünk fejlett Európa ’’fel­felbukkanó jelszó annak jele: ők - egyelőre - legalábbis nem kívánnak újabb integrációt. Bizonyos jóllakottság a nagy integrációkkal A több­ször elvált ember talán újra nősül de az biztos: jól megnézi, kivel köl­tözik egy fedél alá. Ez idő kérdése tehát. Majd, ha feledik a régi házas­ságok kínjait. Ha csak előnyeiről kezdenek majd nosztalgiázni. (Lásd: mi és a Monarchia.) De az is bizonyos, ahogy ezt már többször említet­tem: őrült az a férj, aki válni akaró asszonyát együ­ttmaradásra veréssel kényszerítené a történelmi bontóperek során. Még jobban elveszíti, vég­leg. (Lásd: Szerbia.) Mennyit hadakoztunk az igazságtalan, illetlen jelző ellen, védve: nem, nem „kutya Szerbia”. De vajon csak mi, ma­gyarok mondtuk vagy ma már épp mi? Dehogy. Szóval: igaz, hogy mindig a jogtalan hódító, uralmi politika a hibás! De azért egy idő után bárki hajlamos arra tán azért is, mert így könnyebb mondani: ku­tya az egész. Ezt meg kell előzniük a józan szerbeknek akik remélem, bizonyosan vannak , még jobban reméljük nem is kevesen. Vagy ta­núi lehetünk egy régi előítélet még nagyobb térhódításának ismét lesz­nek ellene Don Quiote-harcok Mi magyarok a magunk bőrén tapasz­talhattuk a hasonlókat. Sőt­­ ma is. Tán egyre inkább. Mert úgy fest a helyzet: marad mindenki a történelmi gúnynevével Ezen pillanatnyi­lag nem változtat semmi, sőt a közeljövő sem... Erre is mérget vehe­tünk Annyi látszik valószínűnek: lesznek többszörösen „elvált” nemzetek s az újra születők egyre többet gondolkodnak majd: ne maradjanak-e aggszűzelt agglegények? Ez azonban Zukunstmásik, a jövő zenéje. Fontosabb ennél az, hogy mennyire felel meg az önelszigetelés folytán teljesen balkanizálódó for­máció az országok, tájak nyugathoz közelebb álló hagyományú terüle­teinek? Nemcsak az etnikai kisebbségekről van szó. De ott más vallá­­sú nemzeti többségekről (például görögkatolikusok), akik így végleg egy pravoszláv egyház abszolút túlsúlya alá kerülnének mégha lehetne is, főként látszólag független egyházuk Hogy a magyar, német, stb. ka­tolikusokról s protestánsokról ne is szóljak Mennyire adhatja át Bal­kánnak egész Európa eme tájakat? Végül is kinek a területi vesztesége ez? Egy-egy országé? Vagy az egész új biztonsági­ rendszeré, amelyet valóban meg kell teremteni. Nemcsak közel-kelet, nemcsak a közép- és kelet-, délkelet-európai viszonyokat tekintve, hanem az - egyelőre - , eléggé hallgatag Kínát is, etcetera. A dogmatikus külpolitikai status quójának jege megh­ant, repedt. S tovább nyiladozik Ha részleges fagy jönne - csak vékonykán bőrödz­­nék be a víz A repedésbe sok gonosz, de igaz szándék is belehullhat. Merészen vigyázni, ez látszik céliránynak A gyors helyzetfelismerés­be kevesebben haltak bele, mint az elkésettségbe, amely jobbára végze­tes volt. 4. Nézz körül a világban! Nem lehet véletlen az abszurd, a groteszk érezhető reneszánsza. Pedig már mikor megjósolták halálát. Sőt­­ be is jelentették A szorgalmatos nekrológírók színe-java ma is él Sze­mükkel látják: tetszhalál volt. Vagy tán annyi se. Téli-nyári álom. Hi­­bernáló stílusok, filozófiák De a művészetben sem divatos a „bocsá­natkérés”. (Micsoda szó!) Úgy tesznek mintha e stílusokat mindig mindenki csak segítette volna. A hivatalos esztétika nem tette le az élő stílusok halott művelőinek sírjára a megkövetés igaz koszorúit. Az élő megszenvedettek szellemi- erkölcsi kárpótlása hol van? 5. Magánjegyzet is kerül füzetembe. Kezdem összeszámolni, hogy a környező országokban hány élesebb könyvem, színdarabom akadt el csak azért, mert itthon cikkeket írtam, esszéket az etnikai, vallási kér­désekről (Nyugatot most nem is számítom.) Természetesen: olyan írá­sokat, amelyek valamiért ott (vagy itt?) nem tetszettek valakiknek En­nek ellenére is: ezt kellett tennem. Már csak azért is, mert számomra a megjelenés (másutt) már nem lehetett kenyér, hanem csak hiúsági kérdés. A hiúságot pedig bizonyos időszakokra aljába kell visszapa­rancsolni, ha már nem tartjuk láncon. Én nem tartottam, vagy ha oly­kor igen, emberségesen hosszú láncra kötöttem magamba, hogy az ár­tatlan közeledőt ne érje körme és foga, de megmarhassa a pimasz be­tolakodót, aki telkembe talpalt volna, s akit a szellemben, politikában jogtalan hódítónak hívnak­ ­. Olvasom egyik mai pártember cikkéban, hogy ő (a cikkíró) Mind­­szenty bíborost nem tartja „a kommunizmus elleni harc mártírjának”, hiszen legitimista, ultrakonzervatív, stb. főpap. Micsoda abszurd logi­kák! Egy-egy pártideológia mennyire ki akarja terjeszteni hatalmát Szabad gondolatok 1. 3. M­I / Xa\\ i V /Ayj ---------------XyJr Vajon tudja-e a nagyközönség, amely manapság már nem annyi­ra a tényekkel, mint inkább az előzetes reklámhadjárat szlogen­jeivel való találkozások alapján, mintegy sokkállapotban méri az események súlyát és jelentőségét, tudja-e a nagyközönség, hogy no­vemberben két jelentős művészeti díjat osztanak ki hazánkban. Az egyiket úgy hívják, a Magyar Mű­vészetért, és a hajdani Magyar If­júság hajdani főszerkesztője, Pálfy G. István alapította, kéri­­cselte és kéricseli össze a pénzt természetesen többedmagával, s Csokonai Vitéz Mihály szüle­tésnapja körül igyekeznek átadni a művészeknek. Ez hol sikerül, hol nem, annak is függvénye a díj­kiosztás időpontja, hogy mikor van előadás a Nemzeti Színház­ban, ugyanis az előadás előtt vagy után szánnak a szervezők harminc percet az ünnepi aktus amolyan kertek alatti lebonyolítására. Má­ra elérték valamiképpen, hogy ezt a harminc percet egyenesben köz­vetítse a televízió, idén a rendkí­vül nézett háromnegyed tízes idő­pontban, Guldenburgék után, mi­dőn a nézők ágyazni kezdenek, vagy/és a toalettre távoznak. A dí­jat kitűnő művészek kapják, kura­tórium döntése alapján, melynek tagjai ugyancsak kiváló emberek, szakmájuk jelesei, s az már legyen az ő gondjuk, hogy egyúttal a má­sik, Erzsébet-napi hetekkel előre beharangozott, agyonreklámo­zott, s ceremoniális ízléstelensé­gében csak komoly önmegtartóz­tatással elviselhető Erzsébet-díj átadása és előkészítése körül is ott jeleskednek, jónéhányuk leg­alábbis. A Magyar Művészetért díjat tehát úgy adják át, hogy a té­véből ismert hírbeolvasó elmond­ja a neveket, idén már egy színész­nő fölolvassa a laudációkat, s az Díjak, szobrok, glóriák érintettek megkapják a megkap­­nivalót: mellesleg nem keveseb­bet, mint az Erzsébet-díjjal járó summa, csak hát hazai, puha (bár egyre keményedő) forintban, s nem dollárban. Nincsenek előze­tes tévés reklámfélórák, díjdicsőí­tő énekek, a díjalapító(k)ról szóló himnuszok. Csak a díj van: a meg­becsülés, a tisztelet, az elismerés, nem egyszer posztumusz jeleként. Az Erzsébet-díjat egy halhatat­lanságra vágyó amerikai magyar, Spéter Erzsébet alapította, azzal a feltétellel­!), ha a díjátadás min­denkor az amerikai szokások sze­rinti, lélegzetelállítóan gusztusta­lan ceremónia keretében zajlik, a TV nyilvánossága előtt Erzsébet asszony ki- és bevonulási jeleneté­vel, s minden évben elmondott, többnyire egyazon alaptételt va­riáló beszédével spékelten. Hogy Erzsébet asszony bohócot csinál magából a színpadon, hogy az ön­kontroll teljes hiánya miatt a vásá­ri komédia szintjére alacsonyítja az amúgy is vegyes jelzőkkel illet­hető műsort, az ő dolga. Hogy a magyar értelmiség színe-java év­ről évre asszisztál ehhez, hogy senki Spéter Erzsébetet nem fi­gyelmezteti arra: az önfelmagasz­­tosítás harsány színei elfedik az eredetinek szánt adományozó, művészetpártoló gesztust, ez el­szomorító. Spéter Erzsébet igény­li az olcsó és ordító teátralitást, feltételeivel megaláz, mert hálatelt szervilizmusra kényszerít amúgy „jóravaló”, köztiszteletben álló embereket: így megy ez, immár ötödik éve. „Nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgy is, ha / nem kérem.”. A Nagy László-i dallam mintájára mondom, adjon úgy Spéter Erzsébet, hogy nem kér ér­te semmit! Legkevésbé glóriát. Cs. Nagy Ibolya

Next